Az elromlott hangszerek „doktora”: Tódor Botond

A műhelyasztal melletti fakeretben két régi fotó ragadja meg a figyelmemet. Egyikről Botond üknagyapja tekint a kamerába, ő klarinéton játszott régen a helyi rezesbandában, a másikról a fiatalember szintén klarinéton játszó nagyapja látható. Ők figyelik Botond mindennapi varázslatait.

A Csíkszeredától mintegy tizenhat kilométerre fekvő Csíkszentsimonban járunk a 26 éves Tódor Botondnál, aki egy mifelénk mondhatni ritkaságszámba menő szakmát tanult Budapesten, majd sok tudással a tarsolyában hazatért, hogy idehaza „gyógyítsa” a megfáradt hangszereket. Mert úgy is indult el, hogy ő majd egyszer hazatér.

Bár a zenéhez, a hangszerekhez mindig is kötődött, jó énekhangja és zenei hallása volt, Botond története 2008-ban indult, amikor hatodik osztályos korában a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola diákja lett. „Akkor alakult újra Szentsimonban a fúvós zenekar is, s mivel apukám nagyon ragaszkodott, hogy fúvós hangszeren játsszak, én a trombitát választottam. Így kezdtem trombitán tanulni, s ezzel párhuzamosan a zeneiskolában csellózni tanultam, de nem igazán talált hozzám. Két évet csellóztam, majd átiratkoztam trombitára, így hosszas kihagyás után én voltam az első trombitás diák a művészetiben. Érettségi után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző Szakközépiskolájába nyertem felvételt” – meséli, de erre az utolsó mondatra érdemes még egy kicsit visszatérni, hiszen mint kiderült, nem is olyan egyszerű bejutni ebbe az iskolába.

A szóban forgó hangszerésziskolában ugyanis minden második évben indul új tanfolyam, 2014 viszont az az esztendő volt, amikor a frissen leérettségizett Botondnak még egy évet várnia kellett, hogy megkezdhesse budapesti tanulmányait. Így sem tett le szándékáról, felkeresett egy budapesti hangszerész műhelyt, ahol egy évet tanulhatta a rézfúvós hangszerek javítását.

„Az iskolába kell ugyan felvételizni, de ahhoz, hogy felvegyenek, annak az az egyik feltétele, hogy egy hangszerész műhelybe befogadjanak tanulónak. Havi két napban elméleti oktatás zajlik, amikor többek között anyagismeretet, akusztikát, esztétikát, szakrajzot, angol- és német szaknyelvet tanulunk, és egyéb hangszerkészítési elméleti ismereteket sajátíthatunk el, de a szakmát tulajdonképpen a műhelygyakorlatok alatt tanuljuk meg.

Szerencsém volt, hogy egy olyan műhelybe kaptam felvételt, amelybe 16 éve nem vettek fel tanulót, itt tanultam meg az alapműveleteket, amíg megkezdhettem az iskolát, s tulajdonképpen itt dőlt el az én sorsom is” – magyarázza.

Nevet, amikor elismeri, igazából fogalma sem volt, hogy működik a hangszerjavítás. „Azt gondoltam, hogy kirázom a kisujjamból, arra számítottam, hogy ugye kimegy a székely legény Pestre, s meghódítja a világot, de aztán kiderült, hogy nem éppen úgy van ez az egész. A első pár hónapban azt éreztem, hogy ez nem nekem túl sok. Nem is a szakma miatt, hanem az ottani emberek, a gondolkodásmód miatt.

De Botond élete azokban az években nem csak a tanulásról, a szakma elsajátításáról szólt. Középiskolás volt, amikor megtanult szaxofonon játszani, és egy osztálytársával vendéglőkbe kezdtek járni zenélni. Aztán lassan jöttek a kicsengetések, keresztelők, lakodalmak, s így csöppent bele már igen korán a vendéglátós-zenészek világába. „Amikor kimentem Budapestre, a vendéglátós kliensi köröm már megvolt, és én a négy év alatt, amíg ott tanultam, majdnem minden hétvégén hazabuszoztam, lemuzsikáltam a lakodalmat, és visszabuszoztam. Közben folyamatosan vágytam arra, hogy megállapodjak, kikészített a folyamatos ingázás, belefáradtam, s aztán egyszer csak eljött a hazatérés pillanata is. 2018-ban hazajöttem, s elindítottam a műhelyemet.”

Botond jól tudja, a legjobb reklám a jól elvégzett munka, a kis csíkszentsimoni műhely híre pedig hamar elterjedt szakmai berkekben, ma már katonai- és szimfonikus zenekarok, zeneiskolák, zenészek viszik hozzá javításra, felújításra, csinosításra váró hangszereiket Bukarestből, Szebenből, Szatmárról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Brassóból.

S hogy mi tud elromlani egy hangszeren? Kétféle problémája adódhat egy hangszernek – szögezi le a fiatalember. Egyrészt használatból eredendő problémák, gondolhatunk itt a kopásokra, másrészt a külső behatások, azaz elejtik, rátaposnak, lerúgják.

Bizalmi kapcsolat ez zenész és hangszerész között, mert sokan „legdrágább kincsüket” bízzák rá.

S ha körbenézek, látom is a polcokon a tokokban várakozó hangszereket, nem fog még jó ideig unatkozni az ifjú hangszerész, igaz, ez felelősséggel is jár.

„Több ezer eurónyi értékben van itt hangszer, több tízezer eurós lehet egy fagott vagy egy oboa. Részfúvós hangszereknél a vadászkürtök nagyon drága hangszerek, s nem mindegy, hogyan nyúlsz hozzájuk. Sokszor az elején, amikor szembenéztek velem, láttam, azt gondolják, nagyon fiatal vagyok, ők meg lemuzsikálták az életüket, s hogy is bízhatnák rám a hangszerüket. Aztán azt is látták, hogy szép munkát végeztem. Egy alkalommal idehoztak egy hatezer eurós vadonatúj tubát, amelyre rátolattak egy furgonnal. Különleges bánásmódot igényelt, különböző golyós- és drótköteles szerszámokat kellett készítsek, drótkötélen áthúztam a vasgolyót a hangszeren, s az szépen kinyomta az összelapított hangszert. Nagy kihívás volt. Fafúvós hangszereknél a leglátványosabbak a csaptörések, úgy szereztem egyébként klasszikus zenész körökben hírnevet, hogy elterjedt az országban a híre, hogy van Csíkszentsimonban egy fiatalember, aki meg tudja a fagottcsaptörést is csinálni” – meséli csillogó szemekkel.

Tudása legjavát teszi bele minden hangszerbe, de szent meggyőződése, hogy nem is lehet ezt másként csinálni.

S a tudás mellett benne van minden munkában a szíve és a lelke. És az a pillanat, amikor a tulajdonos kinyitja a tokot, és meglátja újjászületett hangszerét, az számára mindmáig felértékelhetetlen.

Most egy szaxofonon dolgozik, s közben mutatja a csatlakozásokat, az elkopott hangpárnákat, az ütközőfilceket, a billentyűket. Mindent aprólékosan átnéz, javít, precízen és türelmesen dolgozik. „Nem lehet elsietni. Ez egy nagyon komplex folyamat, az első alkatrésztől a legutolsóig be kell állítani, hogy amikor a zenész a kezébe veszi s belefúj, akkor tökéletes legyen.” Nem emlékszik mindegyik hangszerre, amelyiket megjavította, hiszen már több száz is megvolt, de nevetve mondja, hogy az utolsó tízet alkatrészről alkatrészre fel tudja eleveníteni. „Mindig csodálkoztam Pesten a mesteremen, hogy milyen nyugodt volt.

Benne volt a lelke is. Most ugyanígy vagyok én is. Amikor egy hangszert A-tól Z-ig beállítok, nem azt mondom, hogy sajnálom odaadni a zenésznek, mert igazából örvendek, hogy lesz egy jó hangszere, de egy kicsit a lelkem benne marad mindenikben, s az olyan jó” – s ez az a pillanat amikor ez a 26 éves fiatalember olyan alázattal, szeretettel és tisztelettel beszél szakmájáról, hogy maga is elérzékenyül.

Kezébe vesz három kalapácsot. Nem mai darabok, az látszik. Útravalóul kapta budapesti mesterétől, egy svájci hangszerkészítő hagyatékából kerültek ki. Eredeti Böhm-szerszám – mutatja büszkén. „Ezzel jó pár hangszert javítottak már. Ahányszor a kezembe veszem, dolgozom velük, érzem az energiájukat. Amikor nekem adták ezt a három szerszámot, azt éreztem, hogy ezzel fogadtak be a szakmába. Ez engem kötelez.” Egyébként – jegyzi meg – egy hangszerész legfontosabb műszere a csavarhúzó, mindenkinek van egy olyan csavarhúzója, amely a csavarok 70-80 százalékához talál.

S nem csak a szakmájáról mesél tisztelettel és alázattal, hanem a számára oly fontos zenélésről is. Előbb volt az életében a zene, csak azután jött a hangszerjavítás – mondja –, és valahol mindig is elöl marad. Hétvégente még mindig muzsikál különböző rendezvényeken, ez tartja benne a lelket. „Járványidőben nem voltak események, s nekem ugyan volt munkám a műhelyben, de azt éreztem, hogy egy részem hiányzik. Nekem a zenélés rengeteget ad, s ezáltal én is az embereknek örömet szerzek, sokszor a szemükbe könnyet muzsikálok. S azt is szívemből, lelkemből csinálom. A zene feltölt, a zene tartotta bennem a lelket budapesti tanulmányaim során is négy évig. Nemhiába jöttem én haza” – fűzi hozzá, s ha most hanganyagot is csatolhatnék a cikkhez, nemcsak bennünket, önöket is elkápráztatna szaxofonjátékával.

Szerencsés – mondja –, mert egy tisztességes fiatalember személyében talált magának egy segítőt is, akire rá meri bízni a műhelyét és a tudását is. S később, évek múltán tán több segédje is lesz – szövögeti a terveket, hiszen szeretné bővíteni vállalkozását, lelki szemei előtt már látja a kibővített, gépekkel felszerelt műhelyt, mert ha majd továbblép, akkor hangszereket, ezen belül is tárogatót szeretne készíteni.

A muzsikálással az embereket, a hangszerjavítással a zenészlelkeket gyógyítja.

Azt mondja, ha belép ebbe a 16 négyzetméteres, hangszerekkel telezsúfolt műhelybe, mosolyog a lelke is. „Onnan tudod, hogy jól csinálod, amit csinálsz, hogy jól vagy, boldog vagy. Igen, azt kell mondjam, hogy jól vagyok” – búcsúzik, és én elhiszem neki, mert a szeme csillogása is ezt bizonyítja.