Régmúltról „beszélgető” faldíszek

Különleges és értékes ékköve Csíkmenaságnak az egykori községházán kialakított falumúzeum. A Repülj Madár Egyesület jóvoltából és nem utolsósorban a helybéliek támogatásával letűnt idők mindennapjai elevenednek meg az épület falai között, méltó emléket állítva a Fiság-menti településrész egykori lakóinak. A több száz tárgyból álló néprajzi gyűjteménynek, mely az épület több helyiségében lelt otthonra, egyik gyöngyszeme a falvédőgyűjtemény.

Jó néhány évvel ezelőtt Károly Veronika menasági tanítónő, a Repülj Madárt Egyesület elnöke arra kérte tanítványait, vigyenek magukkal otthonról egy-egy régen használati tárgyat az iskolába. Így kerültek elő sok házban a fiókok mélyéről a falvédők, amelyeket ma már egy kiállítás keretében lehet megcsodálni.

„Íme, itt vannak a beszélgetős falvédők” – mutat körben büszkén a falumúzeum egyik szobájában Károly Veronika, ahol a több mint száz darabos gyűjtemény egy része látható a falon.

„Mindegyik falvédő Menaságról van összegyűjtve, kivételt képez a folyóson, a katonaképes kiállítás keretében látható Ferdinándos-falvédő, az egy csíkszentgyörgyi asszony jóvoltából került Menaságra.

s addig kértem Molnár Zsuzsa nénitől, amíg nekem adta” – magyarázza a menasági tanítónő. Mint szavaiból sejteni lehet, a kezdetekkor még maga sem gondolta, hogy az osztályteremben elhangzott felhívásának ez lesz az eredménye.

„A gyerekektől kértem, hozzanak olyan tárgyakat, amelyeket a nagyszüleik, dédszüleik használtak, bármit elfogadtam, s azt mondtam, hogy ha egyebet nem tudnak hozni, hozzanak falvédőt, tudván, hogy ma már a házakba nem nagyon rakják ki a falra, s bár még az időseknél fellelhető, de egyébként a fiókokban vannak. Sok gyerek, mivel egyebet nem tudott hozni, ilyen falvédőt hozott. Így szépen összegyűltek. Mivel jó állapotban voltak, tudtam, hogy olyan helyre kellene felrakni, ahol mások is megcsodálhatják, törekedtem arra, hogy az őket megillető helyre kerüljenek” – mondja, miközben szemügyre vesszük, olvassuk a falvédők feliratait.

Azt mondja, mivel a százat is eléri a számuk, fontolgatja, hogy a későbbiekben újabbakat függeszt ki a falra.

Igyekezett – jegyzi meg –, hogy a változatosság kedvéért ugyanazon típusból egy legyen, hiszen a népszerűbbekből öt-hat azonos darab is könnyen előkerült. A legrégebbi darabok megvannak százévesek is, de van köztük hatvan-, nyolcvanéves fali dísz is.

„Itt a földön legtöbbet ér, Isten szava és a kenyér” – Veronikának ez a kedvence. Hiszi, ha ébredés után ez az első dolog, amit az ember elolvas, a napja is ennek szellemében telik. Otthonában is van egy falvédő kifüggesztve „Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza” felirattal.

„Gyerekkoromban még nálunk is fel voltak rakva a falvédők. »Jézus szíve szeretlek én, segíts át az élet tengerén«, ez a kendervászonra varrott falvédő nagymamámtól maradt rám” – mutatja.

A falvédőkön szereplő rövid, frappáns szöveg témája a vallás, a családi élet, a szerelem, de megjelenik az elvágyódás, a párkeresés témája is.

A vallásos témájúak a legfelső sorban vannak – mutatja. Egy-egy felirat a háziasszony rátermettségére utal, „Sütni, főzni nem nehéz, ha van hozzá elég pénz”, vagy „Ha főzöl jót s eleget, férjed szívét megnyered”, vagy „Szomszédasszony elmehet, itt pletykálni nem lehet”. Széles skálán mozognak a párkeresés, szerelem kérdésével foglalkozó feliratok, mint például, „Rád sem merem a szememet vetni, szegény vagyok, nem szabad szeretni”, „Nem bűn a csóklopás, ha nem látja más”, „Visszajössz még tudom, érzem, megbánod mit tettél. Ha van szíved, neked is fáj, hogy ilyen hűtlen lettél” – szólnak a (nálunk helyesírás szempontjából javított) szövegek.

„Szoktam mondani a gyerekeknek, hogy a helyesírást annyira ne nézzék. Kinek, hogy sikerült a nyomtatás, van, amelyikbe hiba is becsúszott. De nem is az a lényeg.

Ha nem volt mód arra, hogy vásároljanak, elkérték a szomszédtól, és kanálháttal átnyomták az anyagra a mintát, ezért van, hogy az egyiken szebbek az alakok, a másikon kevésbé szépek. De attól is függött, hogy mennyire sikerült jól egy-egy falvédő, hogy kinek milyen kézügyessége volt, aki kevésbé volt tehetséges, nem tudta olyan szépen kanyarítani az arcot. Ugyanakkor az sem volt mellékes, hogy milyen minőségű anyagot, cérnát használtak, de az sem mindegy, hogy a falra fel volt-e téve, vagy a fiókból vették elő. Én minden egyes falvédőre szeretettel nézek, nagyon szeretem őket” – jegyzi meg lelkesen Veronika.

Praktikus volt a falvédők használata – meséli –, hiszen tulajdonképpen az volt a funkciójuk, hogy megvédjék a lakást a füsttől, koromtól, de térelválasztó szerepük is volt, például a szobának a háló részét a konyhai résztől választották el. Aztán változott a divat, és a falvédők a fiókok mélyére, „jobb” esetben a kert végében lévő favécékbe kerültek, mert kirakták a lakásból ugyan az asszonyok, de sajnálták kidobni. „Sokszor már tudatosan kerestem a kinti vécéken” – jegyzi meg mosolyogva.

De nem csak a falvédőket varrták, hímezték, hanem a törölközőket is, amelyeket felakasztottak mosdótálak mellé. Készültek férjhez menni a lányok, és mindenki varrt magának törölközőt. „Aki ügyesebb vagy módosabb volt, annak ilyen szép azsúrozott volt a törölközője. De ezek egyik elmaradhatatlan kelléke volt a monogram is. L. R. – Lukács Rozália, az én nagymamám. Mivel ma már ilyen törölközőket sem használnak, ezeket is adták szívesen az asszonyok. Itt meg vannak becsülve, jobb helyen vannak, mint egy láda mélyén” – magyarázza.

Azt mondja, ide ha bejön. boldogság van a lelkében, itt minden olyan békés, kiegyensúlyozott.

Nevetve meséli, egy alkalommal első osztályos tanítványait vitte el a falumúzeumba, és egy kislány azt kérdezte, hogy a tanító néni lakik-e ott. „Ha itt vagyok, úgy érzem, visszamegyek egy másik világba. Nagyon szeretek ezek között a tárgyak között bíbelődni, tisztogatni, helyrerakni. Itt ez egy varázslat” – magyarázza csillogó tekintettel.

S ha már elolvasgattuk a falvédők feliratait, a szobában is szétnézünk. Van itt tulipános láda, vetett ágy, csitkókályha, de nem hiányzik a régi háztartások egy fontos kelléke, a szövőszék, azaz az osztováta. „Az én gyerekkoromban minden családnak kellett legyen egy szövőszéke, ezen szőtték meg a törölközőt, a lepedőt, az abroszt, gyapjú- és rongyszőnyeget, a rakottast. Emlékszem, édesanyámnak is be volt téve a szobába az osztováta, valamit mindig szőtt, hiszen a családnak elő kellett állítani a ruházatot, annak idején ruhákért nem mentek az üzletbe” – magyarázza, miközben mutatja, hogyan is működik a szövőszék.

A csitkókályhán ott vannak a kantáros fazekak, mellette a feliratos vászon fakanáltartó, s stílusosan fölötte egy falvédő „Sütni-főzni szeretek, pénzt költeni keveset”. A szomszédos szobában is számos használati tárgyra bukkanunk, iskolai felszerelések, tanszerek, palatábla, palavessző, régi imakönyvek, iskolai értesítő könyvecskék a „kicsi magyar világból”, 1940–44-ből. „Nagyapám kapta ezt a kis jutalomkönyvet, harmadik osztályos korában, 1906-ban. »Szeretet adja, szeretet fogadja. Emlékeztessen az iskolai évek édes örömére, táplálja lelkedben az istenfélelem, hazaszeret s nemzeti érzések örök égő tüzét. Olvasd szívesen és őrizd egész életedben kedves emlék gyanánt«. Ebben benne van minden” – jegyzi meg meghatódva.

Számtalanszor szemügyre vette, bemutatta, megcsodálta ezeket a tárgyakat, de minden egyes alkalommal gyermeki csodálattal, büszkeséggel vesz kézbe egy-egy darabot.

Egy fotót mutat, rajta fejkendős kislányok, kucsmás kisfiúk, vállukon tarisznya, kezükben fatáska, palavessző, egy kislány kezében kalarózsia, azaz fatolltartó és kalamáris. Egy emlék az 1957–58-as tanévből. Odébb egy nagy famozsár, személyes családi örökség, kislány korában még ő is törte vele a száraz kenyeret prézlinek, tudta, ha a mozsár előkerül, szilvás gombóc lesz ebédre.

„Sok mindent az utolsó pillanatban tudtam megmenteni. Volt, hogy eladtak valamit, s én szaladtam, hogy ne vigyék el. Sok mindent felajánlottak a helybéliek, mikor hallották, mit gyűjtök, hozták jó szívvel, és ezért nagyon hálás vagyok. Számomra nagy meglepetés volt, hogy ilyen sok régi szőttes szoknya előkerült. Házról házra jártam, és gyűjtöttem. Ma már nem vesznek ilyen régi szoknyát fel, manapság piros-feketét csináltat mindenki, noha régen a piros szín mellett ott volt a barna is. Én még ebben a vizitkában gyászoltam a szüleimet” – mutatja, és egy újabb fotóra, no meg egy, a negyvenes években elegánsnak számító ruhára terelődik a figyelmünk. A fotón egy ifjú pár, Veronika kezében pedig a menyasszony ruhája. „Ezt tudták akkor az úri varrónők” – mutatja.

Egy régi mintavilággal festett bútorokkal bebútorozott szobában Veronika néhány második osztályos tanítványa gyülekezik, kézműveskedésre készülnek, mi pedig a folyóson a két világháborút megjárt katonák fotóinak látványával búcsúzunk a falumúzeumtól.