HIRDETÉS

Útmutató a mesepszichológiához? Új könyvéről kérdeztük Kádár Annamáriát

Szász Cs. Emese 2017. december 04., 16:24 utolsó módosítás: 2017. december 04., 18:55

Ki ne hallott volna Kádár Annamária Mesepszichológia című könyvéről? A marosvásárhelyi, de szerte a magyar nyelvterületen elismert szakember most társszerzőként új könyvvel jelentkezett a témában: a mesepszichológia gyakorlatba ültetését részletezi. Erről kérdeztük.

Kádár Annamária egyfajta hamuban sült pogácsát kínál Fotó: Haáz Vince

– Legutóbb mesekönyvet írtál, most inkább a felnőttekhez szólsz. Mit kap az olvasó, ha kézbe veszi a Mesepszichológia a gyakorlatban című könyvedet?
– Ebben könyvben a történetmesélés, az életmesénk fontosságára fókuszáltunk. Történetekkel, mesékkel átszőtt világba születünk bele, amelyek lassan bennünket is behálóznak. Életünk nem más, mint ezeknek a történeteknek az újramesélése, átírása. Történeteink túlélnek bennünket, de halhatatlanságunk záloga, hogy legyen legalább egy olyan személy, aki továbbmeséli ezeket. A koherens élettörténet kialakítása létszükséglet: így teremtjük meg pszichológiai jóllétünket, és ez az egyik feltétele annak, hogy képesek legyünk boldogulni a világban. Az emlékezetünkre támaszkodva újból és újból megfogalmazzuk önmagunkat, folyamatosan újrateremtjük önazonosságunkat, közben kívülről tekintve magunkra, sajátos értelmezést adva a tapasztalatainknak, érzéseinknek, viselkedésünknek. Amikor újramesélünk történeteket, nemcsak rendszerezzük az eseményeket, hanem fontossági sorrendet állítunk fel közöttük. Egy történet átalakításával természetesen „szűkül”, ugyanakkor rendeződik is a világ. A saját világunk is. Élettörténetünk így tulajdonképpen egy személyes vallomás arról, hogy milyen események váltak számunkra megőrzésre méltóvá. A történetmesélés egyik legalapvetőbb oka, hogy értelmet találjunk mindabban, amin az életünk során keresztülmegyünk. Mindannyian egy-egy olyan hősi elbeszélést, „mítoszt” igyekszünk megalkotni, amely életünk lényegét fogalmazza meg, iránymutatásul szolgál számunkra az utunkon, és ennek értelmezésén keresztül jutunk el a saját énképünk kialakításáig. Így adunk értelmet az életünknek, ami ebben a megközelítésben nem más, mint narratív teljesítmény. Nemcsak leírjuk vagy meghallgatjuk az eseményeket, hanem egyben valóságot is teremtünk. Ahogy Gabriel Garcia Marquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrazi regényében írja:

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”

A rugalmas alkalmazkodóképesség kialakulása szempontjából alapvetően fontos, hogy a gyermek megtanulja beépíteni elbeszéléseibe a negatív eseményeket és az ezekkel való megküzdés módját is, így tanulja meg, hogyan kell megbirkózni az élet kikerülhetetlen nehézségeivel, hullámvölgyeivel. Hogyan lehet a történetet újraírni, a negatív élethelyzeteket mesélhetővé tenni – erről szól ez a könyv.

HIRDETÉS

 – Módszertani könyv vagy olvasmányos? A címet alátámasztva vannak benne gyakorlati részek?
– Ez egy olvasmányos módszertani könyv. A Mesepszichológia első két részéhez hasonlóan személyes történeteken, élményeken alapul, mivel arra próbál rávilágítani elsősorban, hogy történeteink alapstruktúrájukban azt a viszonyrendszert közvetítik, ahogy mi magunk a világhoz viszonyulunk. Ezért van olyan nagy szerepe annak, hogy szülőként, pedagógusként mit és hogyan mesélünk gyermekeinknek az életről, önmagunkról, embertársainkról, a próbatételekről, a megküzdésről. A világ egy jó hely, ahova érdemes volt megszületni? Kedvenc gyermekmondókámat idézve: Ez a világ olyan kerek, akárcsak a sári berek. Kerek is meg gömbölyű, Ez a világ gyönyörű. Érdemes-e elindulni, felfedezni, megküzdeni a nehézségekkel, segítséget kérni és elfogadni? Vagy a világ egy veszélyekkel teli hely, amelyben felesleges is bármibe belefogni, mert úgyis elbukunk? Fontos tisztában lenni azzal, hogy ezt az üzenetet nemcsak a szavainkkal, hanem – többnyire tudattalanul – nonverbális jelzéseinkkel, a világhoz és más emberekhez való hozzáállásunkkal is közvetítjük gyermekeink felé. A történetmesélés módjával pedig – azzal, hogy mire fókuszálunk – megtanítjuk a gyerekeinket arra, hogy mire figyeljenek, és ők milyen történeteket meséljenek tovább önmaguknak és másoknak. Igen, azok a történetek, amelyeket mesélünk, megalapozzák – vagy éppen aláássák – gyermekünk önbecsülését. Egy olyan, a gyakorlatban jól használható könyvet szerettünk volna az olvasóink – szülők, nagyszülők, pedagógusok – kezébe adni, amely megmutatja, hogy a saját és családtörténetünk megalkotása hogyan járul hozzá az önbecsülésünk növeléséhez, és hogy a rítusok, szokások kialakítása által miként lehet a külső-belső világunkban rendet teremteni. A kommunikációs és érzelmi tipológia, valamint a hozzá tartozó

„használati útmutató” segít jobban megérteni gyermekünket, és rávilágít arra, hogy ugyanazt a küzdelmet többféleképpen is meg lehet vívni.

– Ki a szerzőtársad? Hogy született meg a közös könyv ötlete?
– Kerekes Valériával lassan hét éve egy szakmai konferencián találkoztam – épp a mesékről, a mesélésről tartott előadást. Nem sok „előzetes egyeztetésre” volt szükségünk, hogy lássuk, érezzük: ugyanazt gondoljuk a világ dolgairól. Vali az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar Neveléstudományi Tanszékének oktatója. Saját módszertani innovációval, rendhagyóan kötötte össze a népmeséket a különböző játékokkal – ebből született meg a Mesét másként módszer, melyet ma már számos óvodában alkalmaznak az óvodapedagógusok.

Egy olvasmányos módszertani könyv

– Az önbecsülés és a küzdőképesség megalapozása gyermekkorban – ez a könyv alcíme. Mit jelent ez? Hogyan lehet elérni, hogy becsülje magát gyermekünk, küzdőképes legyen?

– A mesékben a hős számos nehéz próbatételen keresztül jut el a céljáig. Gyermekünknek felnövekedése során ugyancsak meg kell küzdenie a külső és belső sárkányokkal, vagyis a külvilág kihívásai mellett saját félelmeivel, szorongásaival, kishitűségével, ellentmondásos érzéseivel, indulataival, vágyaival is – de a próbák alatt érik, fejlődik, válik egyre gazdagabbá a személyisége. Az önbecsülés és

a küzdőképesség megalapozása nem azt jelenti, hogy „kipárnázzuk” a világot gyermekünk körül,

és mindent megteszünk, hogy elkerülje a negatív érzelmeket, hanem hogy segítünk ezeknek a megértésében, megélésében és a nehéz helyzetekkel való sikeres megküzdésben. Szülőként, pedagógusként nem járhatjuk végig helyette az útját, de hamuban sült pogácsaként rengeteg erőforrást tehetünk a tarisznyájába. A várakozás, a nehézségekkel, problémahelyzetekkel való szembesülés, a kudarcok elviselése kezdetben természetesen negatív érzésekkel jár együtt, ám a sikeres helytállás és megküzdés növeli a gyermek önbecsülését. Éppen ezért, miközben a tényleges veszélyektől igyekezzünk megóvni őt, ne akarjuk attól is megkímélni, aminek a megtapasztalása szükséges az egészséges személyiségfejlődéshez. Ha ésszerű szülői kéréseink nagyobb dühkitöréseket, tiltakozásokat, hisztirohamokat váltanak ki a gyermekből, sokszor csak annyit érdemes tennünk, hogy szelíden megvárjuk, amíg elcsendesedik az érzelmi vihar, de a szándékunktól nem állunk el. Gyermekünk biztonságot és erőt tud meríteni abból, ha egyszerre tudunk tántoríthatatlanok és együttérzők lenni. Amennyiben a szülő és a pedagógus megérti és elfogadja a gyermek alkati adottságait, a gyermek szilárd alapot kap ahhoz, hogy önmagát is elfogadja, kifejezze, és a maga módján küzdjön meg a különböző helyzetekkel. Ám gyakran előfordul, hogy ezt nem fogadják el, és alapvető módon próbálják átformálni a gyermeket. Ez természetesen soha nem sikerülhet igazán, viszont jelentős károkat okozhat mind a gyermek önmagához való viszonyában, mind pedig a szülő-gyermek, pedagógus-gyermek kapcsolatban.

– Hogy jönnek képbe a családtörténetek, rítusok, szokások? Úgy tudom, erről is szól a könyved?
– A családtörténet egy védőháló, amely nehézségek esetén megtart és felemel. Marshall Duke pszichológus, a rítusok és mítoszok neves kutatója, kollégájával, Robyn Fivush-sal azt kívánta ellenőrizni, hogy azok a gyermekek, akik jobban ismerik a családjuk történetét, jobban teljesítenek-e, amikor valamilyen kihívással szembesülnek, magasabb szintű-e a rugalmas alkalmazkodóképességük. Ahhoz, hogy felmérjék a gyermekek családdal kapcsolatos ismereteit, egy húsz kérdésből álló értékelő rendszert dolgoztak ki, amit Tudod-e skálának neveztek el. Az értékelő rendszer ilyen típusú kérdéseket tartalmazott:

Tudod-e, hogy hol ismerkedtek meg a szüleid?, Tudod-e, hogy édesanyád, édesapád hol nőtt fel?, Tudod-e, hogy hol ismerkedtek meg a nagyszüleid?, Tudod-e, hogy hol házasodtak össze a szüleid?, Tudod-e, hogy miért kaptad ezt a nevet?, Tudod-e, hogy kire hasonlítasz legjobban a családodból?, Tudsz-e néhány olyan tanulságot, amelyeket a szüleid vontak le a jó vagy rossz tapasztalaikból?

Ezek olyan kérdések, amelyekre a gyermeknek jó lenne tudnia a választ. A kutatópáros arra az eredményre jutott, hogy minél többet tud a gyermek a családjáról, annál erősebb a belső kontrollérzése, annál magasabb önbecsüléssel rendelkezik, annál alacsonyabb a szorongásszintje, annál kevesebb viselkedésproblémával küzd, és annál jobb esélyei vannak egy-egy érzelmi vagy viselkedési nehézséggel való megküzdés esetén.

– Közel kétszáz módszertani és játékötlet is szerepel a könyvben. Kiknek szól ez, miben segít, mit szolgál?
– Konkrét foglalkozásvázlatokat is összeállítottunk a népmesék érzelmi fókuszból kiinduló feldolgozásához és a Lilla és Tündérbogyó című kötetben megjelent érzelmiintelligencia-fejlesztő mesék játékos megközelítéséhez. A módszertani és játékötletek a szülő-gyermek és a szülő-pedagógus kapcsolat mélyítését segítik elsősorban. A jó mesélő élvezetesen, érzelmileg bevonódva mesél, nem töri meg a varázslatot kérdésekkel, értelmezésekkel, bízva abban, hogy – Csukás István szavaival – „a gyermek szeme azt is észreveszi, amit mi hiába nézünk, nem látunk”. Ötleteket adunk ahhoz, hogy hogyan is kell ezt igazán jól csinálni. Szülőként, pedagógusként például számos esetben gondot okozhat a „megfelelő” történet kiválasztása gyermeküknek. Sok kérdés kavaroghat bennünk, hogy milyen szempont legyen mérvadó: az életkor, óvodában az adott csoport összetétele, a nevelési célokhoz kapcsolódó témakör vagy akár a személyes érintettség? Továbbá az is felmerülhet, hogy az elmondott meséket dolgozzuk-e fel valamilyen tevékenység keretében, vagy hagyjuk ezeket a maguk módján hatni? A játékötletek, foglalkozástervek ezekre a kérdésekre adnak válaszokat, nyújtanak alternatívákat.

A két szerző és a megvalósult kiadvány

– Akkor hamuban sült pogácsa ez a könyv?
– Az érzelmi intelligencia – és ezen belül kitüntetetten az önbecsülés és a küzdőképesség, melyekkel ebben a könyvben részletesebben is foglalkozunk – fejlesztésének vannak célzott gyakorlatai, és ezek remek kiindulópontként szolgálhatnak ahhoz, hogy rákapjunk a dolog ízére. Mi, szülők, pedagógusok legalább olyan nagy (néha még nagyobb) hasznukat vehetjük, mint a gyermekek, mert segítenek szóba állni az érzésekről, természetesebbé teszik azt, hogy egyáltalán foglalkozzunk ezzel a témakörrel, ami sokunk számára nem is olyan könnyű és magától értetődő feladat. (Különösen, ha hajdan, a mi gyerekkorunkban, a mi családunkban ez nem volt szokás.) Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az érzelmi intelligencia nap mint nap az élet által felkínált helyzetekben fejlődik a leginkább. Ilyenkor pedig nem a módszer a fontos, hanem a szülő, pedagógus személyiségének hitelessége, önazonossága és az egymásra hangolódás a folyamatban. Váratlan szituációkban nem támaszkodhatunk konkrét, követendő mintákra, csak a teljes jelenlét számít, az itt és mostban való kapcsolat egymással, a kölcsönös válaszadás és egymáshoz igazodás. Egymástól tanulunk, egymást formáljuk, egymást vezetjük. Nincsenek egyértelmű válaszok, nincs jó és egyetlen, általános megoldás. A hiba nemcsak megengedett, hanem sok esetben szükségszerű is, a legkreatívabb újítások forrása. Ahány gyerek, annyi világ, annyi hozzáállás, minden történet nagyon személyes.

Ezek a saját történetek lesznek az igazi hamuban sült pogácsák, mi pedig segítünk ezek elkészítésében.
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS