Jób története a miénk is, mindannyiunké

A kortárs román irodalom egyik legjelentősebb szerzője, a nyolcvanas nemzedék legkimagaslóbb képviselője harminc év után újra verseskötettel jelentkezett. A nu striga niciodată ajutor című könyv 2020-ban jelent meg a bukaresti Humanitas kiadónál. Magyar nyelven a Bookart kiadónál látott napvilágot 2024-ben, a kötetet Visky András Kossuth-díjas kolozsvári író, drámaíró fordította.

Valódi kataklizmát okozott az irodalmi életben Mircea Cărtărescu ne kiáltsd sohasem segítség (nu striga niciodată ajutor, Humanitas, București, 2020) című verseskötete – írja Visky András a kötet Jób lélegeztetőgépen című utószavában.

Pedig verset valójában nem is várt tőle senki, 2015-ben Poezia (A vers) címmel kiadta fiatalkorában írt versei korpuszát, emlékeztetve még egyszer olvasóit, hogy több évtizede már nem foglalkoztatja a versírás.”

A csíkszeredai, román nyelven zajló eseményen Visky kiemelte, nem egy elkötelezett műfordító, ha fordított azt a színháznak tette, színházi szövegeket. „Mircea Cărtărescu lelkes olvasója vagyok, és egy alkalommal, amikor bementem egy könyvesboltba Kolozsvár központjában, és megláttam ezt a könyvet, mire hazaértem, tudtam, hogy le fogom fordítani. A könyv egy különleges világot nyitott ki számomra, több szempontból is.” Mint mondta, úgy tűnt számára, hogy ezeket a verseket nemcsak összegyűjtötték egy kötetbe, hanem eleve könyvként volt elképzelve. Kitért arra is, hogy 2015-ben megjelentek A vers (Poezia) című kötetben Mircea Cărtărescu összegyűjtött versei, amely lezárása volt a lírai életműnek. És ezt követően 2020-ban megjelent a nu striga niciodată ajutor című verseskönyv, amely hatalmas hullámokat vert a kortárs román irodalomi körökben, és ez is nagyon érdekes volt számára.

Mircea Cărtărescu elmondta, ez az egyetlen fordítása eddig ennek a verseskönyvnek.

Volt szerencsém megismerni néhány nagy magyar írót, ezért az, hogy magyarra fordítanak, számomra egy kiváltság.”

Noha sokan főként prózaírónak ismerik, ő költőnek érzi magát. És ha megkérdeznék tőle, hogy mi az élete értelme, azt válaszolná, az, hogy verseket ír – osztotta meg a jelenlevőkkel. „Ezt már egészen fiatal korom óta tudom, és ma is így gondolom.

Azt gondolom, hogy ez a legjobb definíciója a költőnek. A költő az, aki nem vesztette el a gyerekkorát, nem vesztette el önmagában a gyermeket, az, aki képes azzal a tekintettel nézni a világra, mint ahogyan négy vagy öt éves korában tette, hiszen ekkor az ember számára még minden csoda. Minden adott és semmi sem magyarázható. Magának kell megtalálnia mindennek az elképzelt magyarázatát. Tehát én mindig is költőnek tartottam magam, és a bennem élő prózaíró nagy adósa a költőnek.”

A fiatalok naivitásával akartuk ezt, mert amikor fiatal vagy, úgy tűnik, hogy nem léteznek korlátok, bármit meg tudsz tenni. Nagy szerencsém volt, mert nagyszerű barátokkal találkoztam, akikkel a nyolcvanas évek generációját alkottuk a román költészetben. Velük és a különböző irodalmi körök tagjaival együtt próbáltunk verset írni, mintha egy szabad világban élnénk. Mintha a körülöttünk lévő nyomorúság másodlagos lett volna a vers ragyogása mellett. Persze, küzdöttünk a cenzúrával, a rendszer elképesztő hülyeségeivel, de sokan biztattak, sokan védtek, tartották a hátukat, hogy tudjunk valami új dolgot hozni a román költészetbe. Valami újat, nem vártat” – emlékezett vissza Mircea Cărtărescu.

Mint mesélte, miután három verseskötete is megjelent, úgy érezte, az a fajta vers, amelyet a nyolcvanas években írt, beszűkíti, korlátozza őt, és megpróbált elmenekülni mindattól, ami addig lenyűgözte. Két útja volt ennek: egyrészt áttért az archaizált epikus poéma írására, megpróbálva „felújítani”, így született meg az egyik legismertebb kötete 1990-ben, a Levante (Levantul). Ez egy szerelmi vallomás a román nyelv és irodalom felé – fogalmazott. Még egy verseskötetet írt és állított össze a kilencvenes évek elején, a korábban megjelent Minden (Totul) ellenpárjaként a Semmi (Nimic) címűt. Ezekben a versekben nem volt rím, ritmus, nem volt „semmi” bennünk, hétköznapi nyelvezettel íródtak. De mivel nem volt elégedett a kézirattal, betette egy cipősdobozba, el is felejtette, majd húsz év után talált csak rá. Újraolvasva rádöbbent, hogy nagyon is kortárs szövegek ezek. A kötet 2010-ben jelent meg.

Most úgy gondolom, hogy túl azon a tényen, hogy mindig is költő voltam, és soha nem voltam semmi más, a próza, amit két évvel ezelőttig írtam – amikor az utolsó prózakötetem megjelent –, még mindig költészet. Csak másképp megírt költészet” – magyarázta.

A ne kiáltsd soha segítség című könyvéről úgy fogalmazott, hogy nem a saját kötetének tekinti, hanem a pandémia kötetének. Őt magát is meglepte, hogy harminc év után újra verset írt, és úgy kezdett áradni belőle a költészet, mint víz a vízcsapon.

Úgy éreztem magam, mint amikor a gyufa elég és megmarad egy vékony hamuszál. És ez a kétségbeesés, a léleknek ez a fajta megsemmisülése vett rá arra, hogy verset írjak, anélkül, hogy feleszméltem volna, hogy mit teszek.” Hozzátette, olyan volt, mintha egy sötét, belső erő diktálta volna ezeket a verseket, amelyekből a kötetbe végül száz darab került be.

„Ez a könyv teljesen különbözik az összes eddig könyvemtől. Ez a száz vers cím nélküli, nagybetűk nélküli, szinte központozás nélküli, minimalista, rövid versek”, amelyek – mint elhangzott – George Bacovia „gyámsága alatt” születtek.

Visky András kitért arra, hogy a kötet címe provokál, és ha elolvassuk a szerző Szolenoid című regényét (magyarul a Jelenkor kiadónál jelent meg 2023-ban, a szerző legutóbb májusban megkapta érte a Dublini Irodalmi Díjat), amely nagy visszhangot keltett a kortárs világirodalomban, a könyv negyedik részében egy nagyon furcsa helyzet leírását találjuk, amelynek keretében 2860 alkalommal hangzik el, hogy „segítség”. (A magyar kiadásban 3358 alkalommal.)
Mit jelent akkor a ne kiáltsd sohasem segítség című könyv? Kiáltsunk vagy ne segítségért? – tette fel a kérdést.

Nemcsak a Szolenoidban, hanem a Melankóliában is megjelenik, hogy az anya és az apa igazából az összes istenség példaképe. Az anya és az apa az igazi istenek. Amikor gyerekek vagyunk, a szüleinkben végtelen bizalmunk van, tudjuk, hogy nélkülük elveszünk a világban. Ők a bizonyosság” – mutatott rá Cărtărescu.

Mircea Cărtărescu legújabb kötetét mutatták be Csíkszeredában

Mircea Cărtărescu, Ne kiáltsd sohasem segítség című kötetének bemutatóját tartották csütörtökön a csíkszeredai polgármesteri hivatalban. Az eseményen Visky András író és műfordító beszélgetett Cărtărescuval.

A Szolenoidban azt mondtam, hogy mindannyian segítségért kell kiálltsunk, olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik elveszítették az édesanyjukat. De mi történik, ha kiálltunk és nem hallják meg? Innen jött az ötlet a ne kiáltsd sohasem segítséghez. Ez egy remény nélküli könyv. Az egyetlen könyvem, amely remény nélküli. Nem feltétlenül az enyém, mert én nem vagyok egy reményvesztett ember. A Covidé.”

– mesélte, hozzáfűzve, reméli, hogy megörvendezteti a lelkeket – ezek után a súlyos és sötét kötetek után. „Remélem, hogy még írok más könyveket is, amelyekben nem az apokalipszisről, betegségekről írok, hanem a minket körülvevő szépségekről, a világ szépségeiről, amelyekért hálásak kell legyünk.”

Az abszolút pesszimizmus közeledik az optimizmushoz. Igazából a pesszimizmust és az optimizmust nem lehet elválasztani egymástól, egyik belefolyik a másikba – tette hozzá Cărtărescu. Ciorant említette, aki az egyik legpesszimistább író, aki valaha élt. De hogy is ne lennénk optimisták Ciorant olvasva? Hogy is ne örvendenénk a művek stilisztikai szépségének?

Ha hitetlen is lennék, nem tudnék nem örvendeni Szent Pál írásainak. Vagy éppen, ha egy nagyon hívő, vagy bigott ember lennék, hogy ne szeretném és kacagnék Villon versein? Ez az irodalom csodája.”

Kérdésére, hogy a szerző hogyan viszonyul ehhez a hanghoz, Cărtărescu hangsúlyozta, Jób folyamatosan a gondolataiban volt, akkor is, amikor írta ezt a könyvet, és általában is. „Mert nem létezik még egy olyan példázata az emberi sorsnak, mint a Jób története. Jób története a mi történetünk, mindannyiunké, embereké.”

Visky András elmondta, miközben fordította a könyvet, ez a dimenzió is fontos volt számára: jogunk van vajon a szenvedésből esztétikumot csinálni? „Számomra ez a könyv, a könyv minimalizmusa, a tény, hogy nem egy szép könyv, de egy nagyon egyenes könyv, erről beszél, hogy vannak pillanatok, amikor nincs jogunk szépen beszélni a szenvedésről – főleg, ha az a saját szenvedésünk. Ebből a szempontból is meglepetés volt számomra ez a könyv.”