Kovács Ákos: az emberi probléma érdekel

A NyárON Szereda fesztivál keretében adott fergeteges koncertet Ákos, előtte pedig zártkörű vetítésen mutatták be a dalszerző-előadó Magunk maradtunk című első kisjátékfilmjét, amelynek forgatókönyvét két saját novellája alapján írta. A vetítéssel kapcsolatban úgy fogalmazott, noha harmincnégy éve van a színpadon, és mindig van benne drukk fellépés előtt, ezúttal leginkább azt figyelte, hogy a közönség hogyan fogadja az alkotást.

„Ilyenkor általában hátul, sötétben ülök be a vetítésre, hogy meg tudjam figyelni, működik-e filmünk. Többnyire sikerül koncentrált figyelemre késztetni a nézőket, de ha nagy ritkán telefonnal babráló, sutyorgó embereket látok, mindig azon gondolkodom, őket mivel lehetett volna jobban megfogni.” Úgy véli, a figyelem képességét megtöri, szétzilálja a minket érő rengeteg impulzus, elsősorban a mobiltelefonon keresztül. „Szerencsére túlnyomórészt értő tekintetekkel találkozik a filmünk. Ugyanakkor jó, ha időnként figyelmeztetjük önmagunkat és egymást is arra, hogy túlságosan úrrá lett rajtunk ez az eszköz: sok jól használható tulajdonsága mellett arra szoktat, hogy minden időleges, minden információ korlátlanul elérhető, semmit nem kell komolyan venni.”

Kifejtette, ő egy szerencsésebb korosztály tagja: úgy nőtt fel, hogy az általános műveltség fogalma még létezett, benne volt legalább nagy vonalakban az antik világtól a klasszikusokon át a 20. századi művekig sok minden, például a görög oszlopfők, Arisztotelész Poétikája, vagy ha valaki arról beszélt, hogy Szkülla és Kharübdisz között hajózik, akkor a társaságból legalább néhányan tudták, miről is van szó.

„A gimnáziumban azt tanultam, hogy az antik dráma centrumában a morál van, ez két dolgot jelent: erkölcsöt és tanulságot.

Az évszázadok során levont tanulságok tárházát szoktuk tradíciónak hívni. Ugyanez az erő a tradícióhoz való viszonyunkat is szeretné szétzilálni, megrontani. Pedig a hagyomány az az emberi tudástár, amelyben roppant tapasztalat gyűlt össze, első sorban arról, hogy hogyan üdvözítő élni. Nem csoda, ha a Rossz éppen a tradíciótól akar eltávolítani minket, ezért lett mára sok helyütt szitokszó a hagyomány, a hagyományos. Az antik dráma sarokpontjain a kórus szólítja meg a közönséget, és jelzi: ha a szereplők engednek a haragnak, a gyűlöletnek, és megteszik, amire készülnek, soha többé semmi nem lesz ugyanaz. A bosszú a világ szövetét föltépi, bosszút szül végeláthatatlanul, és ha valahol meg akarjuk szakítani ezt az ördögi folyamatot, akkor egyszer valakinek azt kell mondania, ebből elég. Ez lenne a megbocsátás. Már a görögök sejtették ezt.”

Hozzátette, az általa tanult általános műveltség fogalmába ugyanígy beletartozott a 20. század közép-európai irodalma, például Hašek, Sienkiewicz vagy Krúdy. „Mindez lényegében közös referenciapontok gyűjteménye. Ha megállunk egy Caravaggio-kép előtt, tudhatjuk, hogy a karddal Szent Pál ábrázoltatik, a kulcsokkal pedig Szent Péter. Tudom, ezek talán túl egyszerű vagy vitatható példák, de

Mi itt békében, szeretetben beszélgetünk valamiről, aminek legalább egy részét közösnek fogjuk fel: ez a helyzet sem létezhetne ilyen formában a kereszténység nélkül. Erről ma az emberek jelentős részének nincs tudomása, azt hiszik, ez csak úgy magától lett, véletlenül. Az egyetemes referenciapontok természetesen ma is léteznek, csak ez a tudás már nem közös, így mostanra az »általános műveltség« is csak illúzió: van, aki szerint az a ciki, ha nem ismerjük fel a Harry Potter vagy a Marvel-univerzum szereplőit. Ebben mindannyiunk van felelőssége.”

Ákos csíkszeredai koncertjén többezres közönség énekelte a dalokat, az idősebb generáció tagjaitól kezdve a legfiatalabbakig. De így van ez más helyszíneken is. „Fantasztikus látni, hogy rengeteg fiatal jön. Nyilván a derékhadat a nálam talán tíz-tizenöt évvel fiatalabbak adják, ők a kezdetek óta követnek, jobbára már szülők, és hozzák magukkal a gyerekeiket is. Nem firtatom, kire mi és miért van hatással, annak örülök, aki eljön.

Befogadóként is azok a szerzők vonzottak, akik erről beszéltek, és mivel tőlük tanultam, ezt az utat járom. Számomra csak az tekinthető művészetnek, ami az emberi problémáról szól, és nem veszti szem elől a »szent« dimenzióját. Az élet véges, »arasznyi repülés a földtől a földig«, korlátos lények vagyunk, csak hinni és remélni lehet, hogy valaki vigyáz ránk a földi életen túl is. Alapvetően a művészet mindig is az élet elviselésére szolgáló, öngyógyító varázsbeszéd volt: az önmagunkkal való szembesülés lehetősége. Az élet alapvetően tragikus, és ha néha örömöt élhetünk meg, azért nagyon hálásnak kell lenni. Ez »az élet elviselhetetlen könnyűsége«, amiről Kundera vagy Hrabal beszél. Talán azért sikerül hatni másokra, mert ezt az ósdi nézetet ma kevesebben képviselik. Talán az se mellékes, hogy amit írok, az személyes, megélt élményekből születik, így személyes élménnyé válhat mások számára is.”

Ezt nem lehet megúszni címmel jelent meg tavaly Ákos első novelláskötete, korábban pedig verseskötetekkel jelentkezett. Szerencsésnek tartja magát, mert van lírai és epikus énje is. De bármilyen műfajban is alkot, a formának rendben kell lennie – hangsúlyozta. „Az önmagát gyújtópontba állító lírai én a versek és a dalszövegek soraiban jelenik meg, örök egyes szám, első személy, állandó jelen idő. A novellákban higgadtabban lehet beszélni, mások hangján is el lehet mondani egy történetet. Mindenesetre azt tanultam meg, hogy a formának rendben kell lennie, mert elképesztő erővel hat a tartalomra, valahogy úgy, ahogy az amfora formát ad a benne levő folyadéknak, a bornak, az olajnak. Az ember életében is rendkívül fontos a forma, a rendszeresség visszahat ránk, szervezni képes az életünket.”

Aki volt már Ákos-koncerten, az tudja, tapasztalhatta, hogy minden precízen a helyén van, a fények, a hangtechnika, a mondandó is, és érezhető az a fajta koncentráltság, amellyel a filmjében megjelenő témához is hozzányúlt, de ugyanúgy a dalaiban, verseiben is fellelhető. Erről a fajta fegyelemről, figyelemről, rendről is beszéltünk, és ennek kapcsán hozta fel példaként a magyar népmeséket.

„Sok évvel ezelőtt, amikor a most már húszéves nagylányom óvodás volt, egyszer én vittem az óvodába, ott egy párducmintás anyuka éppen arról beszélgetett más szülőkkel, hogy miért kell folyton ezeket a hülye, régi meséket elővenni, miért nem modern meséket olvasnak a gyerekeknek. Bekapcsolódtam a beszélgetésbe, szerintem a magyar népmese valami olyasmiről beszél, hogy a szegény ember harmadik gyereke, a legkisebb, leggyengébb végül rengeteg megpróbáltatáson átesve legyőzi a sárkányt, elnyeri a fele királyságot és a királylány kezét is, tehát végeredményben arról szól, hogy nem az erő, nem az erőszak győz a világon. Erre az volt az ellenvetés, hogy a népmese nem jó, korszerűtlen, mert nem arra tanítja meg a gyereket, hogy milyen a világ. Igaz.

A magyar népmese sokkal fontosabb dologra tanít: arra, hogy milyen kellene legyen a világ – az eredeti szándék szerint.

Arról szól, hogy küzdeni kell önmagunkkal, a sárkánnyal kívül és belül, meg kell próbálni rendet teremteni magunk körül, tisztességgel, szeretettel, becsülettel viszonyulni a társakhoz, és számukra is megteremteni a rendet, amit talán önmaguktól nem is igényelnének. Jótett helyébe jót várj. Az égi rendet úgysem érjük el soha, de legalább halvány tükörképét megteremthetjük.”

Ákos elmesélte, amikor a stábja megérkezik egy koncerthelyszínre, akkor minden feladatra megvan a megfelelő ember, mindent átnéznek: ez nem fölösleges precízkedés, hanem azért van, hogy a közönség színvonalas előadást kapjon.

Az se baj, hogy néha magyarázkodni kell amiatt, hogy tisztességes munkát szeretnénk végezni. Ha ezen a tájon járok, az is visszatérő kérdés, hogy ugye mennyire más nekem Erdélyben játszani. Magyar anyanyelvű emberekhez, a testvéreimhez jövök. Nem akarom, hogy itt más legyen. Ugyanazt az előadást szeretnénk itt színpadra állítani, amit két héttel ezelőtt Budapesten, egy héttel ezelőtt meg Délvidéken. Ez a dolgunk. Meg szeretnénk mutatni, hogy 2022-ben, 34 év zenélés után hol állunk: a tudásunk legjavát szeretnénk adni mindenkinek, aki eljön. Minden koncert olyan, mint az első: ma is lesz, aki életében először lát. Azt se tudhatom, meddig tart ez a pálya: a ma esti lehet akár az utolsó alkalom is, ezért mindenképpen felkészülten kell színpadra állni.”

És hogyan készül lelkiekben egy fellépésre, mi történik, mielőtt színpadra lép? Elmond egy fohászt – avat be. „Nem szeretném ezt túlhangsúlyozni. Kérjük az égi segítséget, hogy méltóképpen tudjunk beszélni, mert emberek vagyunk, könnyen hibázhatunk. Évszázadokon át a jobbágytól a királyig mindenki ugyanezt tette megmérettetés vagy döntés előtt. Mi csak ezt a hagyományt folytatjuk.”