Magasra szállt a vargyasi pacsirta

– Milyenek voltak az ünnepeid, Páva-lázban égők? Te egyáltalán még mindig ennek a hatása alatt vagy?
– Már nagyon vártam, hogy hazajöjjek, hogy kicsit nyugodtabb legyen az időm. Az ünnepek nagyon jól teltek, tudtam találkozni minden családtagommal, karácsonyt, szilvesztert is itthon töltöttem. Még a történtek hatása alatt vagyok, vagyunk most is. Nem is tudtam igazán feldolgozni az egészet. Bárkivel találkozom itthon, ez a téma mindig előkerül. Nem is hiszem, hogy egyhamar elfelejtem.

– Akkor érzed, hogy követték ezt a műsort Vargyason, sőt egész Székelyföldön is?
– Igen, teljes mértékben követték, drukkoltak, szavaztak.

– Milyennek tűnt összehasonlítva a két Fölszállott a páva évad, amelyekben szerepeltél? Az idei a Döntők döntője volt, vagyis a legjobbakkal mérkőzhettél meg, de te is már rutinosabb lehettél.
– Összehasonlítva a kettőt, mindenképp a másodikban már picit bátrabb voltam, már nem volt idegen számomra ez az egész tévés dolog, mint első alkalommal, amikor nem láttam bele. Nyilván az első is nagy élmény volt, de most így másodjára olyan volt, mintha hazamennék: ismert volt a környezet, ismertek voltak az emberek. Úgyhogy nem volt annyira idegen számomra.

X-faktor vs Páva: valószínűtlen összehasonlítás

A televíziós műsorok egyre furcsább világában kevés üdítőbb produkció születik ma a magyar nyelvterületen, mint amilyen a Fölszállott a páva volt. Mellette az X-faktor nézhetetlen bóvlivá süllyedt. Kritika.

Emellett a produkciók összeállítása is más volt, jóval hamarabb le kellett adni a produkciókat, most nem mi választottunk, hanem a zsűri. Ez is egy érdekesség volt, és persze nehézség is egyben.

– Ez azt jelenti, hogy kaptál olyan feladatokat, amelyeket te biztos nem választottál volna?
– Például kikötés volt, hogy minden tájegységet érinteni kellett, és ezért is volt ez, hogy például a székelyföldieknek egy szatmárit kellett énekelni. Ha nem lett volna ez a szabály, én biztosan több itthonit, hazait vittem volna a tehetségkutató színpadára.

– Számítottál-e a győzelemre? Mikor volt az a momentum, amikor eszedbe jutott, hogy akár meg is nyerheted a kategóriádat?
– Bár akartam nagyon, nem gondoltam erre, próbáltam mindig a következő fordulóra koncentrálni, arra készülni. A középdöntőben volt számomra talán a legnagyobb az izgalom, akkor éreztem azt, hogy most nagyon nagy a tét, hogy továbbjutok-e a döntőbe vagy sem. Aztán a döntőben már láttam egy esélyt: nyilván valakinek nyerni kell, bíztam a szavazókban is, az itthoniakban, hogy mozgósítani fogják magukat és egymást. A döntőt amúgy végigizgultam, de ez a produkciómat nem befolyásolta, inkább utána izgultam, hogy mi lesz a végeredmény.

– Kinek szerettél volna megfelelni leginkább a zsűritagok közül? Kinek a véleménye nyomot a legtöbbet a latban számodra?
– Mindenkinek a véleménye egyaránt fontos volt, mivel tényleg a folklór legjobbjairól van szó, úgyhogy bárkinek a véleményét teljes mértékben elfogadom. Mi azért is voltunk ott, hogy tanuljunk, és ők azért, hogy kijavítsanak, segítsék a fejlődésünket, úgyhogy én meghallgattam mindent véleményt, s igyekszem azokat hasznosítani is.

– Hogy érzed, mit köszönhetsz a Pávának?
– Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a televíziós műsornak, például azt is, hogy a szakmabeliek közül a legjobbakkal dolgozhattam. Aztán emellett nagyon sok embert megismertem, új barátságok alakultak ki, s az, hogy kategóriagyőztes lettem, nagy dolog, sok mindent jelent, sok mindennel jár.

– Szoktak-e csodálkozni azon, hogy te férfiénekes vagy?
– Igen a zsűri is hangoztatta már az első fordulótól kezdve, hogy mennyire örülnek, hogy én férfiénekes vagyok, mivel ez nem annyira gyakori, így ők is örültek, hogy én megjelentem a Pávában.

– Te hogyan kezdtél énekelni, honnan a népzene iránti szereteted?
– Első osztályos koromban kezdtem el énekelni, de nyilván itthon is ezt hallottam inkább, ebben nőttem fel, a néptánc is az iskola kezdetével már bejött az életembe.

– Igen, nálad azt látjuk, hogy táncosnak tanulsz, de énekesként léptél fel. Jól megfér egymás mellett a tánc és az ének?
– Nem csak megfér egymás mellett, hanem együtt is jár a néptánc és a népzene, kiegészítik egymást, s örülök, hogy én mindkettőt tudom képviselni, hogy tovább vihetem mindkét vonalon a néphagyományt.

– Vargyason nevelkedtél, de már negyedik éve Nyíregyházán tanulsz. Hogy kerültél a Nyírségbe ilyen fiatalon?
– Mindenképp a népzenei pályán akartam tanulni, néptánc, népzene szakot kerestem, de itthon erre nem volt lehetőség. Aztán magyarországi ismerősök ajánlották, hogy van Nyíregyházán ez az iskola, amelyet az egyik legjobb művészeti iskolának tartanak, s azt próbáljam meg. A hetedik osztály végén el is mentem megnézni, s akkor felvételiztem is oda. Nyolcadik osztályt még itthon befejeztem, s aztán kilencedik osztálytól lettem a Nyíregyházi Művészeti Szakgimnázium táncművészeti tagozatának növendéke, már negyedik éve, hogy ott vagyok.

– Hogy képzeljük el a nyíregyházi életedet? Bentlakásban vagy? Vannak sok helyről, akik ott népzenét tanulnak?
– Igen, Nyíregyháza határváros, elég sokan vannak más országból ott, nem csak Erdélyből, hanem Kárpátaljáról is sokan, mert ugyanaz a helyzet náluk is, hogy nem lehet néptáncot, népzenét tanulni. Bentlakásban vagyok amúgy, s nyíregyházi napjaim nagyrészt az iskolában telnek, mivel elég sok órám van: napi tizenegy-tizenkettő. Én táncművészeti tagozaton vagyok, táncosnak tanulok.

{k1}

– Milyen vonalon szeretnél tovább menni?
– Majd a budapesti Táncművészeti Egyetemre szeretnék felvételizni, ott szeretnék tovább tanulni, de továbbra is mindkét irányt szeretném tartani, énekelni is szeretnék és táncolni is, illetve mindkét téren fejleszteni magam.

– Hol látod a jövődet? Magyarországon vagy itthon?
– Erről még nem gondolkodtam sokat, mert még előttem az érettségi, majd az egyetem. Ahol jobbak lesznek a lehetőségek, vagy ahol több lehetőség lesz, ott maradok. Nyilván szeretném, ha itthon lennének olyan lehetőségek, hogy haza tudjak jönni. Az nagyon jó lenne.