HIRDETÉS

Embercentrikus műépítész, ízig-vérig nő

Szász Cs. Emese 2017. június 09., 17:13 utolsó módosítás: 2017. június 09., 21:53

Nő legyen, ismert és érdekes. Ezek voltak a kritériumok, amikor a Liget portrésorozatának következő vendégét kerestük. Moscu Katalin mindennek igazán megfelelt: ízig-vérig nő, ebben a férfias műépítész szakmában is az. Kolozsváron él, de úgy döntött, nem Kolozsváron tervez, hanem vidéken. Nem szoborszerű építményeket tervez, hanem igazi meleg kuckót igazi otthonnak. Legszívesebben parasztházat újít fel, de a kísérleti építészettel is kacérkodik. Imádja az épületeket, az élettereket, de tudja, hogy sokkal fontosabb az ember, mint az épület. Ráadásul személyisége nem kicsit érdekes, hanem egészen az.

Tengerbiológus lett volna, nyelvészet felé haladt, aztán mégis a műépítészet mellett kötött ki Fotó: Biró István

– Mindig is egyértelmű volt, hogy műépítész lesz? Ez nem egy olyan szakma, amelyről a kislányok babázás közben álmodnak.
– Nem volt egyértelmű, hogy én építész legyek, kicsit kényszerpálya volt. Én gyerekkoromban tengerbiológus szerettem volna lenni, az itt Erdélyben nehezebben kivitelezhető. Később mindenki valahogy természetesnek vette, hogy nyelvész leszek vagy nyelvkutató, nagyon sokat jártam magyarnyelv-olimpiára, könnyen tanultam nyelveket. És nem így lett, mert még tizenegyedikes koromban elkezdtem nagyon gondolkodni azon, hogy nem tudom elképzelni magam úgy, hogy én egy kutatóintézetben ülök a babérjaimon.

Ha nem mozoghatok, jöhetek mehetek, törhetem a fejem fogas kérdéseken, praktikus dolgokon, akkor én elveszek.

Éppen ezért kézbe vettem a felvételi útmutatót és fellapoztam, hogy hadd lám, melyik lenne az az egyetem, ahol én el tudom képzelni magam. Lapozgattam, aztán megérkeztem egyszer csak a műépítészethez, azzal az volt a gond, hogy abban az időben csak Bukarestben létezett egyetem, de végül is arra jutottam, nem baj az, csak meg kell tanulni rajzolni. Elég keservesen tanultam meg. Ez azért volt jó, mert később hitelesen el tudtam mondani embereknek, hogy rajzolni meg lehet tanulni.

A rajz nem egy készség, nem egy vele született tehetsége az embernek, hanem meg lehet tanulni.

Holott minden gyerek rajzol, szeret rajzolni, de kiölik belőlünk azzal, hogy hát te nem vagy tehetséges, jobb, ha nem rajzolsz. Ez nem jó, mert egy nagyon fontos oldala elcsendesül az illetőnek, a kreatív oldala. Amikor nem beszélek, hanem kirajzolom magamból a dolgokat, megszülök képeket, ez az önkifejezésnek egyik fontos eszköze. Úgyhogy megtanultam rajzolni, felvételiztem ’89-ben Bukarestbe, fel voltam rá lelkileg készülve, hogy nem fog egyből sikerülni, nem is sikerült.

Videó: Rédai Attila

Utána már viszont szerencsém volt, mert újraindult Kolozsváron az egyetem, s akkor itt felvételiztem, úgyhogy egy év kihagyással ’91-ben kezdtem el az egyetemet. Közben korrektorként dolgoztam kolozsvári napilapnál. Másod-harmadévtől nyaranta már elkezdtem építészként dolgozni.

A rajzolás nem egy veleszületett készség, meg lehet tanulni Fotó: Biró István

– Mit jelent műépítésznek lenni manapság? Van, aki szerint tiszta matematika, van, aki szerint művészet.
– A fiatalok, akik manapság erre adják a fejüket, ezt egy nagyon arisztokrata szakmának képzelik, úgy gondolják, hogy leülnek egy számítógéphez egy tervezőprogram elé, s azon alkotnak. Na, a műépítészet nem erről szól.

Ennek a szakmának borzasztóan erős életszaga van.

Akkor, amikor én egy megrendelést kapok, az első dolgom az, hogy elbeszélgetek a megrendelőmmel. S ez egy egészen mély lelki beszélgetés, itt jó pszichológusnak kell lenni. Olyan intim információra is szükségem van, amit ők nem is gondolnak. Ahhoz, hogy én életteret tudjak tervezni, tudnom kell, hogy használja a vécét, ki melyik oldalán alszik az ágynak, a háziasszony főz-e, mennyi edénye van, háromszáz pár cipő van-e vagy csak húsz. Ez úgy szokott zajlani, hogy jönnek egy aranyos tervvel, amiből általában hiányzik az előszoba.

Megpróbálja lebeszéli emeletes, előszoba nélküli terveikről klienseit Fotó: Biró István

Szeretik az emeletes épületeket, amiről nagyon gyorsan lebeszélem őket. Nem gondolják végig az emberek, azt látom, hogy szinte kizárólag esztétikai dolgok vezérlik abban, hogy milyen otthont képzelnek el. Bár manapság divat az, hogy kilépünk a dobozból, s bevállaljuk, hogy másként szeretnénk élni. Én magam is építészként inkább most már ebbe az irányba haladok, tájolódom: szívesebben tervezek olyan megrendelőknek, akik picit tudatosabbak, tisztábban megfogalmazzák maguknak, hogy milyen életteret szeretnének, hogyan szeretnének élni. Kedvelem a nehéz feladatokat, kedvelem a kihívásokat.

– S a standardról le szokta beszélni a megrendelőt?
– A standard megrendelő már nem jön hozzám. Valahogy építészberkekben ennek elmegy a híre, hogy ki az, aki amolyan házat tervez, ki az aki ilyent, és ki az, akihez akkor mész, ha vásároltál egy parasztházat és nem akarod lebontani, de szeretnél belőle egy meleg kuckót.

HIRDETÉS

– Ez ön?
– Igen, ez vagyok én. Azt szoktam mondani, hogy ha engedélyezési tervet szeretnél, ne nálam keresd. Én sokkal szívesebben levezényelem az egész építési folyamatot, minthogy megtervezzem, lejárjam, s utána a kezedbe adjam az egész dokumentációt, hogy na, ez nagyon részletes, meg lehet építeni. Meg az utóbbi időben meggyűlt a bajom a bürökráciával, az engedélyeztetési folyamatokat nincs türelmem kellő higgadtsággal végigcsinálni.

Kolozsváron különösen bonyolult és tekervényes a polgármesteri hivatallal együtt dolgozni, úgyhogy én azt választottam, hogy kizárólag vidéken tervezek,

olyan helyeken, ahol pici hivatalokkal van dolgom, lehetőleg egyetlen közalkalmazottal kell beszélnem. Nekem ismernem kell a kereteimet, tudniillik minél szigorúbbak a kereteim, számomra annál nagyobb kihívás a tervezés, de annál könnyebb is. Ha a szigorító körülményeket figyelembe kell vennem, akkor szinte magától adódnak a megoldások, ha nagy a tervezési szabadságom, akkor nekem kell belső kereteket állítanom. Amúgy nagyon kedvelem a történeti épületeket, erre is szakosodtam, én restauráló műépítész vagyok. Szeretem a régi épületeket, érzem őket. Például van érzékem arra, hogy mennyit lehet megtartani, mennyit kell lebontani belőle.

– Melyik korban szeretett volna igazán építész lenni?
– Szerintem tökéletes korban élek. Abban reménykedem, hogy majd újjászületek egy későbbi korban is. Gyerekkoromban nagyon sok tudományos-fantasztikus könyvet olvastam, foglalkoztat a technika, a technológia, a súlytalanság, a nagyon újfajta anyagok. Amikor doktorandusz lettem Budapesten, a kutatási témám a kísérleti építészet volt, és nagyon élveztem, hogy ilyen nagy eltérés van aközött, amit én gyakorlatilag csinálok, és aközött, ami engem elméletileg foglalkoztat. Például a folyékony építészet, a gyenge építészet volt az egyik kutatási témám. Ez egy olyan közeg, ami annak függvényében változik, hogy a használónak mire van szüksége, akár a mozgását, a hangját követi, hőérzékel. A hollandok, a japánok, az amerikaiak nagyon ügyesek ebben, az Egyesült Arab Emirátus is nagyon kapaszkodik felfele.

Úgy véli, számára tökéletes korban él Fotó: Biró István

– Mi, gondolom, nagyon távol állunk ettől.
– Távol állunk ettől, de nem is baj, mert földrajzilag egy olyan helyen vagyunk, ahol egészen másak az energiák. Ami itt van a Kárpát-medencében, arra ösztönöz bennünket, hogy a régit próbáljuk újra használni. Én úgy érzem, hogy mi ettől lehetünk többek, mint mindenki más.

– Akkor önt a múlt és a jelen foglalkoztatja…
– Igen, és közben erősen tanulom azt az utóbbi években, hogy milyen a pillanatban élni, a jelenben. Ez egy új dolog, amit az utóbbi két-három évben fedeztem fel, hogy a jelenben létezzünk, cselekedjünk. Ma emberekkel dolgozom.

– Ez is fontos?
– Most már oda jutottam, hogy talán fontosabb. Nagyon sokan megkérdezik, hogy mit csinálok, mert eltűntem a kolozsvári színről. Akkor elmondom, hogy vidéken dolgozom, de egyebet is csinálok. És az az egyéb, amivel foglalkozom, azok az emberek, merthogy rájöttem, hogy sokkal fontosabbak számomra az emberek, mint az épületek.

– Ha Erdély és építészet, mindenkinek Kós Károly jut eszébe. Önnek is egyfajta példakép?
– Kós Károly egyértelműen példakép, nem lehet megkerülni, az a magyar ajkú és román ajkú erdélyi diák, aki nem olvas Kós Károlyt, vagy nem nézi meg a terveit, az nem jut sehova. Ez az, ami nekünk kincsként pluszban megvan. Kós Károly egy olyan építészeti hullámot képviselt, ami nagyon kevés helyen jelentkezett a világban. Ezt úgy szokták emlegetni az építészetben, mint a nemzeti iskolák, amikor valaki annyira jó látnok volt, hogy leszűrte a nemzetközi építészetből, azt ami fontos, ami jó, ami újat hoz, és mindazt

nagyon szépen beleolvasztotta a helyibe, úgy, hogy a helyi szinte nem is csorbult, miközben meg eszméletlenül modern lett.

Ezt megcsinálták a finnek a huszadik század elején, a britek, a japánok, és itt nálunk, a Kárpát-medencében. Az, hogy a nemzeti jegyeket megőrizve teremtsünk újat, csak itt van és sehol másutt.

– Más példaképek?
– A finnek. Nem véletlen az, hogy valamikor harmadéves koromban kezdtem el álmodozni arról, hogy én elmegyek építészetet tanulni Finnországba. Aztán már nem csak álmodoztam róla, hanem elkezdtem kőkeményen ösztöndíjakat keresni, és az első voltam az egyetemről, aki elment külföldre finn állami ösztöndíjjal. ’97-ben érkeztem meg Helsinkibe, és ott is ragadtam szinte két évre. Éltem Helsinkiben, majd kicsit Stockholmban. A finnek tudnak egy nagyon fontos dolgot, az alázatot, a természetbe való belesimulást. Nem erőszakolom meg a természetet, nem mutatom meg, hogy mindenkinél erősebb vagyok.

Ők például nem vágnak ki fát, ha lehet, úgy tervezik az épületeket, hogy a fákat kikerülik,

ha nem lehet kikerülni, akkor belefoglalják. Másik példakép Frank Lloyd Wright, ő egy észak-amerikai építész, az otthonmodellje nagyon közel áll hozzám, ugyanis az otthon közepében a tűzhely van, a kandalló. És is ezt pontosan így gondolom.

Felújított parasztház Verespatakon Fotó: Moscu Katalin

– Van olyan személyes alkotása, amire a legbüszkébb?
– A parasztházak, amiben jól élnek az emberek. Nő vagyok, számomra nem annyira fontos, hogy az épület szoborszerűen jól nézzen ki, nekem sokkal fontosabb az, hogy jól működjön, akik benne élnek, örömmel és jó érzéssel használják, szeressék.

– Ez egy különbség férfi és női építész között?
– Igen, és teljesen fölösleges erről emancipáltan vitatkozni, mert igenis a nőknek erre van érzékük. Ez egy női energiavonalat követő adottság, ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan férfi, aki ne értene ehhez, és nem azt jelenti, hogy nincs olyan nő, aki például határozottan jól bánik nagy tömegekkel és a műszaki dolgokkal. Létezik ilyen. Viszont ha egy picit végignézem az építészettörténetet, akár a modern kori építészetet, legjobban azok működtek, akik csapatban tervezőpárosként dolgoztak, férfi-nő, merthogy megvan mindkét energiavonal, és az építészet nagyon nagy mértékben szól energiáról.

„Kolozsvár egyre jobb hely” Fotó: Biró István

– Szereti-e Kolozsváron a tereket, épületeket?
– Igen, Kolozsvár egy jó hely, élhető város, élhető léptékkel, és elég sok port el lehet verni rajta, sok kilengést megbír. Én az építészetre többnyire úgy tekintek, hogy egyszer csak elmúlik, újat lehet építeni helyette. Kolozsvár mindig olyan lesz, mint a kolozsváriak. Mi szabjuk meg, hogy jó hely vagy nem. Én azt érzékelem, hogy az utóbbi kilenc évben egyre jobb hely. Változnak a közterek, rengeteg a hangulatos hely. Ki lehet ülni, be lehet ülni. Sok minden történik, sok minden zajlik, és most már nem csak a diákság mozgatja meg a várost, rengeteg a turista, a művész. Szeretik, szívesen jönnek, egyre jobbakat lehet enni, sok az alternatív művészeti program, koncert.

– Sokan Verespatak kapcsán ismerik a nevét – az RMGC önt kérte fel örökségvédelmi tanácsosnak. Nem tépázta meg ez a jó hírét?
– Az, amit én belülről érzékelek, az teljesen rendben van, s amit kívülről érzékelek, nem kimondottan arról árulkodik, hogy megtépázta volna.

Számomra egy hihetetlen lehetőség volt, és rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem.

Véletlenül kerültem bele, egyik kolléga kért meg, hogy készítsek egy építészeti felmérést. Én akkor eléggé jó viszonyban voltam a kolozsvári diákokkal, sikerült nagyon hamar egy csapatot toboroznom, akikkel felvonultunk Verespatakra, és elvégeztük a feladatot. Miután én előadtam ezt a felmérést, utána megkerestek az RMGC örökségi osztályának az alkalmazottai, akik régészek, hogy nekik nagyon kellene egy építész a csapatba, mert ők mind régészek, és foglalkozniuk kell a faluval. Mert nekik előírják, hogy Verespatak bizonyos részeit nem érinthetik, nem csinálhatnak semmit vele, sőt, arról kell gondoskodniuk, hogy fenntartható legyen, így eléggé nagy mértékű restaurálással kellene foglalkozni. Én mondtam, hogy először állagfelmérni, állagmegóvni kell, nagyon sok épület van olyan állapotban, hogy nagyon gyorsan be kell avatkozni. Bevállaltam végül, nagyon jó volt.

– Sikerült megmenteni ezeket? Mi ott most a helyzet?
– Ha azt nézzük, hogy nem indult el a kitermelés, akkor ez egy globális siker. Az emberek nagy része ezt így fogja fel, mert nem akarnak ketyegő ökológia bombát a közelükben. Kisebb léptékben, ha a falu sorsát nézem, akkor a patthelyzet nem tesz jót semminek, mert ha senki nem ruház be, senki nem költ pénzt az állagmegóvásra, és a helyieknek nincs meg az anyagi tehetőssége minderre, akkor az lassan pusztulásnak indul.

Verespatak egy ilyen hely, ha nem fektetnek be, rövidesen elpusztul.

Amit sikerként fogok fel, hogy közel húsz épületet sikerült helyreállítanunk. Amire nagyon büszke vagyok, a régi polgármesteri hivatal, amit háromcsillagos szállodának szántunk. Sajnos nem használja az önkormányzat. A másik nagy sikerélményem az, hogy sikerült bebizonyítani a helyieknek, hogy a parasztház nem értéktelen, azt is fel lehet újítani, restaurálni, bővíteni úgy, hogy az egy kényelmes és modern élettér legyen számukra. Ők ezt nem tudták elképzelni, amíg nem állítottunk helyre öt-hat olyan épületet, amelyben már van modern konyha, fürdő, központi fűtés. Látták, hogy az, hogy egy ház régi, nem azt jelenti, hogy csak nagyon falusias körülmények között lehet benne élni. Nekem nagy sikerélmény, hogy végül le is mondtak az új faluról.

A szállodának felújított volt hivatali épület Verespatakon. Bezárva áll Fotó: Moscu Katalin

A magánéletemnek is nagyon sok köze van Verespatakhoz. Én 2008-ban kiköltöztem Verespatakra egy 8 éves kislánnyal, és ott született meg a második kislányom. Szinte öt évig Verespatakon éltem. Hát az azért meghatározó volt mindannyiunk számára, az, hogy parasztházban laktunk, az, hogy volt nagy kertünk, hogy kutya, macska, ló, tehén keresztezte az utunkat, hogy a mi utcánk egy köves dzsungelösvény, az úszómedencénk egy köves gyűjtőtó volt, hogy bármikor kifuthattunk a hely tetejére.

– Akkor jó volt ott élni.
– Nagyon jó volt. Gyakorlatilag megszűnt a munkaköröm, azért hagytuk ott. A cég bezárt, s ott építészként nem lett volna lehetőségem. 2014 januárjában hazaköltöztem Kolozsvárra, és azt választottam, hogy egy évig nem dolgozom. Egy évig csak a gyermekeimre figyelek, arra, hogy ki hogy illeszkedik be újra a kolozsvári életbe, és kicsit kitalálom magam újra. Ez volt az az év, amikor én rengeteg új dolgot elkezdtem csinálni, elkezdtem hosszú távokat futni, most már félmaratonoknál tartok, jógázom, úszom, néha sziklát mászom, kirándulok. Ez az egy év arra volt jó, hogy teljesen átállt az élethez való viszonyulásom, az életről való gondolkodásom, hogy mi fontos, mi értékes, mi az, amitől teljesen meg tudok válni.

Rájöttem arra, hogy az emberek nagyon fontosak, egészen pontosan az én emberi kapcsolataim,

illetve az, hogy én a közvetlen környezetemet hogyan tudom pozitív módon befolyásolni. Ennek fontos része a tanítás, a tanácsadás, közben átképeztem magam és személyes tanácsadó is vagyok, valamint úgynevezett oktatói szervező is. Nagyon sokat foglalkozom személyiségfejlesztéssel, nagyon fontosnak tartom a folyamatos felnőttképzést. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez a két dolgot, a személyiségfejlődést és az építészetet hogyan lehetne összekapcsolni. Aztán megjött az ihlet, kitaláltam az agyfirkát. Az agyfirka az én rajzkurzusom, ami elsősorban felnőttképzés. Elsősorban a felnőttek azok, akik azt gondolják magukról, hogy botkezűek, azok megtanulnak rajzolni, illetve megtanulnak céltalanul rajzolni. Nem azért rajzolok, mert én föltétlenül le akarom rajzolni a kapcsolószekrényt, hanem azért, mert engem kikapcsol, a képzeletemet fejleszti, az én határaimat döntögeti. Borzasztóan nagy sikere van: sok gát felszabadul, s visszajárnak az emberek. Ez az én életemnek most nagy részét lefedi, nagyobb részét, mint az építészet.

– Ön magyar építész román névvel. Úgy tudom, különleges története van ennek a névnek.
– Ez egy nagyon személyes történet. A név az egy nagyon régi nemesi család nyomát hordozza. Édesanyám férje volt Moscu, akik az 1730-as években kaptak nemesi címet, azóta földbirtokosok. Sokáig kerestem, hogy ez egy zsidó ág-e vagy más, de ez egy levantei ág, török oldalról jött be Havasalföldre. Annyiban az enyém, hogy a nevem. Az én nemzőszülőm, az édesapám az nem Moscu, az egy egészen más személy, de én abban a tudatban nőttem fel, hogy én Moscu vagyok, és annyira azonosultam vele, hogy akkor sem mondtam le róla, amikor férjhez mentem, s most már végképp nem tudnék róla lemondani.

Azon túl én úgy érzem, hogy nomen est omen, én ezzel a névvel egy ügyet képviselek.

Az én ügyem az, hogy nincsenek etnikai különbségek. Az, hogy itt élünk Erdélyben, az nem véletlen, hogy vagyunk magyarok, románok, szászok, cigányok, örmények, zsidók, tatárok, hunok, svábok. Mekkora olvasztótégely ez itt. Itt egyáltalán arról vitatkozni, hogy valaki mennyire székely vagy mennyire magyar, partiumi, móc, teljességgel értelmetlen. Az, hogy itt élünk, hihetetlen képességeket ad nekünk. Beszélek két különböző nyelvcsaládból származó nyelvet kiskorom óta, az nekem csak előnyömre vált. Ennek köszönhetem, meg a zenei fülemnek valószínűleg, hogy nagyon könnyen tanulok nyelvet, hogy ha nem is tökéletesen, de öt-hat nyelvet beszélek. Külföldön, ha rákérdeznek, akkor azt mondom, hogy maradjunk abban, hogy erdélyi vagyok, és az én anyanyelvem a magyar, mert édesanyám magyarul beszélt velem, és én magyarul beszélek a gyerekeimmel, el sem tudnám képzelni, hogy másként. De ugyanolyan jól beszélek románul, nagyon jól beszélek angolul, hosszú ideig dolgoztam szaktolmácsként, s ahányszor volt alkalmam nyelvet tanulni, mindig más nyelvet tanultam: finnt, olaszt, franciát.

Minél több nyelvet beszélünk, annál színesebb az egyéniségünk.

Igazából én arra vágyom, hogy hat, nyolc, tíz év múlva, mikor a lányaim már nagyok, akkor leakasztom a legkisebb hátizsákomat, és elmegyek világot látni. És valahogy úgy képzelem el a megélhetésemet, hogy a tudásomat közösségek javára ajánlom fel, hosszabb-rövidebb ideig fogok különböző közösségekben élni, és megtanítom őket erre-arra annak fejében, hogy én szemlélhetem, részese lehetek az életüknek. És nem tudom, hogy ez fog-e változni a jövőben, ez nagy álom, csak most még van egy kis más dolgom. Gyerekeket kell nevelnem.

Nomen est omen. Ügyet képvisel a nevével Fotó: Biró István

– Igen, ez az, amiről még nem beszéltünk, hogy van két lánya, egyedül neveli őket.
– Igen, van két lányom két különböző apukától. Egyedül nevelem őket úgy, hogy az apukák is azért jelen vannak, részt vesznek benne, de a lányok azért velem laknak. Meg szokták kérdezni: nem nehéz? Nagyon érdekes, hogy nem. Sokkal könnyebb nekem egyedül menedzselnem ezt a három személyes háztartást, mintha jelen lenne egy olyan személy, akivel folyamatosan konfliktusban vagyunk vagy vagyok. Messze kényelmesebb és messze csendesebb, nyugodtabb. Én gyorsan döntök. Elég gyorsan eldöntöttem, hogy

nem szeretnék olyan kapcsolatot görgetni, amelyben nem tudom a konfliktusokat megoldani.

Úgyhogy lemondtam róluk. Elég hamar. És tovább léptem. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy maradjon kapcsolat, hogy jó kapcsolat legyen, hogy az édesapákkal olyan kapcsolatot tudjak fenntartani, ami a gyerekek javát szolgálja. Most baráti kapcsolat van köztünk. Nem is feltétlenül keresek kapcsolatot. A kapcsolatok jönnek. Néha több, mint amennyit szeretnénk, néha meg semmi. Megtanultam azt, hogy valahol az élet tudja, mit sodorjon eléd, és erre figyelni érdemes. És, ha én úgy érzem, hogy az életemben az a fontos, hogy kohéziót teremtsek a két lányom között, akkor nekem az a dolgom, s nem az, hogy társat keressek.

– Hány évesek a lányok?
– 12 és 6 évesek. Nagyon különbözőek, nagyon szeretik egymást, de a kohéziót azt meg kell erősíteni, újra kell teremteni elég gyakran.

– Ők is ilyen optimisták és életvidámak, mint az édesanyjuk?
– Igen, mind a kettő nagyon életvidám. A nagylányom picit befele forduló, ő önállóan szeretné megoldani a gondjait, nagyon határozott elképzelése van a világról, a stílusáról, arról, hogy milyen emberekkel szeretne barátkozni. Nehezen fogadja az irányítást. Az én dolgom, hogy próbáljam terelgetni. A kicsi jobban hasonlít rám, őt ösztönösen jobban érzem. Ő világfelforgató, jobban, mint én. Ez egyáltalán nem baj, csak sokak számára borzasztóan nehezen elviselhető. De nagyon fontos, hogy mit adunk át a következő nemzedéknek, hogy beszélünk-e velük, mennyire vegyülünk velük. Sokat beszélünk az x,y,z generációról, hogy én már nem beszélem a nyelvüket. Beszélnem kell, meg kell próbálnom beszélni, nem megrémülni. Ezek a generációk már minket is tanítanak.

 

Moscu Katalin
46 éves kolozsvári műépítész, restaurátor, a Román Építészkamara Vidéki Munkacsoportjának alapító tagja, személyi tanácsadó, kétgyermekes édesanya. Zeneiskolába járt, a középiskolát irodalmi és művészeti különdíjjal végezte, a kolozsvári műegyetemen diplomázott, mesteri fokozatát a helsinki egyetemen szerezte. Oktatóként dolgozott a BME Építészkarán, az Építészettörténeti és Műemléki Tanszék doktorandusza. Számos írása jelent meg, jelenleg saját irodát vezet. Agyfirka néven rajzmeditációt oktat felnőtteknek és gyerekeknek.
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS