Labdával született, s az azóta mellette maradt

Szász Cs. Emese 2017. május 02., 08:49 utolsó módosítás: 2017. május 04., 15:09

Lassan harminc éve, hogy elhagyta már Marosvásárhely utcáit s az itteni futballpályákat Bölöni László. Azóta csak látogatóba tér haza, de nem tud úgy elmenni az utcán, hogy meg ne állítsák. Kezet fognak vele, hogylétéről s persze a fociról kérdezik, büszkélkedve mutatják be a hároméves unokának is, hogy ha felnő, tudja majd, ki volt az a nagy vásárhelyi futballcsillag, aki aztán Cristiano Ronaldót is igazgatta a pályán. A 64 éves labdarúgó nem bánja ezt, mosolyogva válaszol mindenkinek, s szívesen idézi fel a múltat. Nem csak a rajongóknak, a Erdély új internetes magazinjának, a Ligetnek is.

Bölöni László szívesen mesél Fotó: Boda L. Gergely

Azt mondják, nehéz utolérni, és hónapokig kell egyeztetni vele egy interjút, amíg az végre összejön. Bölöni László azonban rácáfol erre. Bár elsőre nem veszi fel a telefont, perceken belül visszahívja az ismeretlen romániai számot, s rövid beszélgetés után kiderül: nem csak, hogy nem zárkózik el egy jövőbeni interjú lehetőségétől, de egy hét múlva már Marosvásárhelyen is lesz. Nem, nem a húsvét miatt jön Franciaországból haza. Az csak véletlen, hogy akkorra esik. Ő akkor jön haza, amikor van egy kis ideje. Hogy ez évente ötször vagy kétszer történik meg, az változó. Most több időre érkezik a feleségével. Kicsit felszusszan az itthonlétből, s már jön is velünk a Somostetőre. Szereti azt a helyet. Látszik onnan a város, a valamikori egyeteme, még egy telke is valahol lent a mélyben. Na meg ott szokott futni, amikor itthon van. Nem viszi túlzásba, „csak” napi hat-hét kilométert szalad. Muszáj neki, mert hízásra hajlamos – magyarázza, miközben mikrofonnal látjuk el, a fényt állítgatjuk a fotózáshoz, s a kamera szögét a felvételhez. Megszokta, hogy fotózzák, bár nem szereti. Próbál nem oda figyelni, s inkább képeket mutogat. Nem magáról. A három éves unokájáról, a decemberi karácsonyfáról, amely Marosvásárhelyről érkezett a Nizza melletti kis településre, a román labdarúgás magyar klasszisának jelenlegi otthonába.

 

– Milyen apropóból jött haza? Egyáltalán mit jelent manapság a haza önnek?

– Hazajöttem. Persze otthonról jövök haza.

– Merthogy lassan harminc éve él Franciaországban...

– Igen, körülbelül azóta távoztam el Romániából. Aztán nem tudom, mennyire mély ez a gyökér, de sikerült gyökeret verni Franciaországban és Budapesten is. De ezek a gyökerek, amelyek itt vannak Marosvásárhelyen, örökre megmaradtak.

– Milyen gyakran látogat haza?

– Teljesen rendszertelen, hogy évente ötször jövök vagy kétszer. Amikor úgy adódik az alkalom. Az én életemben talán ez az egyik legnagyobb családi probléma, hogy soha nem lehetett előre tervezni.

– Mire emlékszik szívesen Vásárhelyről?

– Vásárhelyről csak szép emlékeim vannak. Még akkor is, ha esetleg voltak nehéz pillanatok. Az emlékek mind megszépülnek az idő múltával.

– Kedvenc helyei vannak?

– A Köteles utca feltétlenül az egyik kedvenc helyem. Mert én ott születtem, mert a feleségem, a lányom ott született, mert oda udvaroltam, mert ott van a lakásom, mert ott lakik anyósom. Szeretek a Ligetbe is kijárni, még akkor is, ha ott van az a csúnya stadion. Aztán ilyenkor, amikor hazajövök, körbejárom a vásárhelyi és környéki temetőket. Nem kedvenc helyek, de oda elmegyek. A Somostető, ahol most vagyunk, ez is kellemes hely, itt szoktam futni. Az egyetem felé is szívesen elmászkálok.

Vannak kedvenc helyei. Ilyen a Somostető is, ahol futni szokott Fotó: Boda L. Gergely

– Milyen gyerek volt Bölöni László?

– Arra nem emlékszem, de ahogy mesélik, nem voltam csintalan. Jól kellett tanulni, mese nincs. De hogy jó gyerek voltam-e vagy sem? Nagy hülyeségeket nem csináltam, nagy verésekre nem emlékszem, úgyhogy olyan rossz nem lehettem.

– Arra emlékszik-e, hogy mikor rúgott először labdába?

– Hogy pontosan mikor, arra nem emlékszem, előtte mindenekelőtt lábra kellett állnom.

De úgy emlékszem (mosolyog), hogy amikor megszülettem, egy labdával születtem, s az azóta mellettem maradt. Aztán hogy akkor rögtön belerúgtam vagy sem, azt nem tudom.

Van egy olyan emlékem, nem tudom, valós-e vagy sem, hogy a tengerparton állok édesapámmal szemben, és van közöttünk egy labda. Olyan két éves lehettem.

– Focizni Dicsőszentmártonban kezdett.

– Igen, mert lakásproblémák miatt leköltöztünk Dicsőszentmártonba, ott lakott nagyapám, akinek nagy háza volt, s aztán ott voltunk mindaddig, amíg én vissza nem futballoztam magam. Tizenhét éves koromban jöttem vissza Vásárhelyre. Ifi válogatott voltam akkor már, s megkörnyékezett sok csapat Bukaresttől Kolozsvárig, Konstancától Ploieștig Brassón keresztül többen jöttek udvarolni édesanyámnak, hogy odaengedje a fiát. Persze szó sem lehetett róla. Közben a testvérem már ide járt egyetemre, nagybátyám itt élt, ezért lett aztán Vásárhelynek több esélye arra, hogy megkörnyékezze és meggyőzze édesanyámat. Nem is az ASA győzte meg édesanyámat, hanem a testvére és a nagyobbik fia.

Az ASA pályáján lett ismert focista (Fotó forrása: vasarhely.ro)

– Hogy emlékszik vissza ezekre az időkre?

– Az emlékek szépek, de ez nem jelenti azt, hogy csak jó teljesítmény lett volna. Voltak nagyon nehéz évek, nagyon nehéz periódusok, gyönyörű szépek is. Persze az ember szívesebben beszél arról az időszakról, amikor jól ment a csapatnak. Mert Vásárhelyen egy nagyon értékes gárda állt össze, volt akkor öt-hat válogatott játékos, persze nem mind egyszerre. Nagy Miki, Kiss Madocsa, Fazakas, Fanici és én is ott voltam. Ezek voltak azok az évek, amikor könnyebben jöttek az eredmények, kitűnő edzőnk volt, és kitűnő, úgymond, kiegészítő játékosaink is. Talán négy-öt éven keresztül vagy akár hét évig is tartott ez a jó időszak. Aztán teltek, múltak az évek, kiöregedtek a játékosok, Vásárhely soha nem volt egy olyan város, amelyik anyagi juttatások révén ide tudott szippantani jó játékosokat. Ez mindig a leggyengébb pontja volt a városnak, az ASA-nak. Aztán jöttek a nehezebb időszakok, amikor keményen meg kellett küzdeni azért, hogy benn maradjon a csapat az első osztályban, de végül is ezek az emlékek is nagyon szépek.

– Sokáig nem is akart elmenni, aztán csak beadta a derekát, s átigazolt a Bukaresti Steaua-hoz.

– Az véletlenszerűen jött össze. A lényeg az, hogy a Steauának új edzője lett, Halagian, aki megkeresett, hogy kellek neki. Akkor éppen műtötték a lábam. Engem hívtak a Steauához már máskor is, de kapásból nemet tudtam mondani. Ebben az esetben azért nem tudtam nemet mondani rögtön, mert Halagian és köztem volt egy kölcsönös tisztelet. Nem beszéltünk azelőtt mi ötször életünkben, nem koccintottunk fröccs mellett, tehát nem voltunk testi-lelki jó barátok, de kialakult egy tisztelet, s így én szégyelltem azt mondani, hogy ó, hagyjál békén engem a Steauával.

Én akkor már fogorvos voltam Vásárhelyen, az emberek ismertek, szerettek, már húszas éveim végén, harminc év körül mászkáltam. Azt gondoltam, itthon majd szép lassan kikopok, ez volt a terv, valahogy nem is gondoltam, hogy tovább lépek.

 

Forgorvosként is ismert volt Marosvásárhelyen

– Arra gondolt, hogy amikor abbahagyja a focit, akkor fogorvosként dolgozik tovább és kész?

– Természetesen. Azt nem tudtam elképzelni soha, hogy a futballnak hátat fordítok, mindig azt gondoltam, hogy fogorvos leszek, és hát mellette besegítek majd valamilyen úton módon a csapatnak. Na de Halagian, amikor eljött, szégyelltem azt mondani neki, hogy nem, s akkor úgy taktikáztam, hogy olyanokat és annyit kérjek, hogy ő kelljen elutasítson.

– S nem utasította el…

– Nem. Elment két napra Bukarestbe, s nem utasított el. Akkor kerültem nehéz helyzetbe. Végül is elmentem, amit persze nem bántam meg.

– Magyarként nem volt nehéz dolga Bukarestben?

– Ez mindig egy olyan téma, amit én, ha csak lehet, kerülök.

Én azt hiszem, becsületes magyar nemzetiségű román állampolgár voltam, és soha nem tudtam, nem akartam a nemzeti hovatartozást vagy a politikát belevinni ebbe a dologba. Valóban, magyarként érvényesülni a futballban nehezebb volt, de aki nagyon jó volt, arra szükség volt mindenhol.

Ismerek olyan játékosokat, akik szomorúan mesélik, hogy ők milyen problémákkal néztek szembe, de én úgy folytatnám ezt, hogy mert nem voltak elég jók. Elsősorban. Én nem azt mondom, hogy a válogatottban nem voltam mellőzve emiatt egy bizonyos ideig, hogy nem próbálkoztak nehéz helyzetbe hozni engem. Ez mind így volt, de hála a Jóistennek annyira kellettem, hogy nem csak hogy nem tudtak hátat fordítani nekem, de áldozatokat is hoztak értem. Olyan éveket éltem a Steauánál… Pedig a Steauát soha nem szerettem. Ha én valamelyik bukaresti csapatot szerettem, akkor nekem a barátaim a Dinamónál voltak, a Steauánál nem volt senki. Nem szerettem a Steauát már csak azért sem, mert az is katonacsapat volt, mint az ASA. De amikor odamentem, olyan emberekre – persze nem mind –, olyan barátokra tettem szert, és olyan pillanatokat éltem meg, amit nem is álmodtam volna. Azt sem gondoltam volna, hogy amikor a válogatottban szinte mindent elértem, akkor annál még van tovább, és még feljebb tudok mászni egy lépcsőfokkal vagy kettővel. És feljebb másztam. Nem bántam meg egy pillanatig sem.

Szép labdaszerzéseiről, fergeteges kapuralövéseiről volt ismert

– Él egy olyan városi legenda, hogy a Ceaușescu házaspár letiltotta. Ez hogy is volt?

– Letiltás valóban volt, de nem a Ceaușescu házaspár részéről, hanem a Securitate részéről, és a Ceaușescu házaspár épp, hogy feloldozta ezt a letiltást, azért mert nagyon jó viszonyban voltam és vagyok Valentin Ceaușescuval, a fiúkkal. Ő egy intelligens, jólelkű ember, aki segített nekem, mert ő ilyen. Tudom, hogy ez nagyon rosszul hangzik, és borzasztó következtetések felé lehet eljutni, de mindentől függetlenül mondom azt, hogy az egy igazi ember. Ha én a román futballban találkoztam értékes emberekkel, akkor az első Bóné Tibor volt, az edzőm, a második pedig Valentin Ceaușescu. Jó, de hát a neve! Hát igen.

– Ennek a letiltásnak volt köze ahhoz, hogy itt hagyta az országot 1987-ben?

– Én, említettem, adott feltételekkel mentem el a Steauához, igyekeztem olyanokat kérni, hogy feltétlenül nemet kelljen mondani rá. És azt is tudtam, hogy hazudnak, amikor a válaszuk pozitív volt. És aztán jött a letiltási probléma, amiben az én magatartásom kiváltotta bizonyos emberekből azt, hogy akkor a megoldás majd más lesz. És a megoldás más lett.

Az ominózus BEK-trófea

– Mi lett a megoldás?

– Az, hogy elmentem futballozni hivatalosan. Én vagyok az első romániai játékos, aki hivatalosan ment ki nyugatra futballozni. Nagyon későn, nagyon nehéz pillanatban, itt a sportra gondolok, nem egyébre. De hivatalos szerződéssel mentem ki, nem menekültem.

– Belgiumba.

– Igen.

– És ott mennyit ült?

– Egy-másfél évet.

– Utána jött már Franciaország?

– Igen, egy év után eladtak Franciaországba, és akkor hát azt gondoltam, üljünk még kicsit ott, legalább a lányom megtanulja még jobban a nyelvet, majd hazajövünk, és ha jól beszél franciául, magyarul, majd románul is megtanul, s akkor majd ezzel a nyelvismerettel el tud helyezkedni. Közben az idő nagyon telt, kezdtem kivénülni a futballból, de még simán bírtam. Aztán közbejött apósom betegsége, amit Franciaországban kezeltek jó ideg, majd közbejött a rendszerváltás Romániában, amikor fél év alatt nagyon sokat vesztettem. S akkor már ott maradtam.

Bölöni László 1989-ben Budapesten

– Tehát nem az volt a terv, hogy ott maradjon Franciaországban, de ott van lassan már harminc éve.

– Nem. Nem egy pillanatig sem. Azért mentem ki nyugatra, hogy szerezzek egy kicsi valutát, mert itt volt a ház, autó, Dacia, kettő is a ház előtt. Lakás bebútorozva, útlevéllel nem lesz probléma, de legyen egy kicsi pénzem, amivel utazzak nyugatra, ez volt a cél. De másképp alakult.

– Hány évesen hagyta abba aztán a futballozást? Említette, hogy kiöregedett.

– Hú, ezt nehéz megmondani. Azt hiszem, hogy az utolsó hivatalos meccsemet 38-39 éves koromban játszottam.

– S ez automatikus volt, hogy akkor átvált az edzősködésbe?

– Nem. Itthon párhuzamosan ment a futball és a munka. Amikor lehetett, elmentem kicsikét fogászkodni, készültem a jövőre. Nagyon elfoglalt voltam. A futball által megkövetelt életformát mindig száz százalékosan betartottam: nem mentem el piálni, nem voltam lezser. Ha el kellett valahova a futballért menni, akkor minden egyéb hátra maradt, és mindig a futball volt előtérbe helyezve. Én nyolc évig jártam egyetemre, de soha nem vettem részt egy gólyabálon, soha nem volt nyári vakációm. Amíg a focisok elmentek tengerre, hegyekbe, én mentem az egyetemre pótolni dolgokat. Elfoglalt voltam. Aztán odakerülve Franciaországba annyi szabadidőm lett, hogy azt sem tudtam, mit csináljak vele. Elkezdtem asztaloskodni többek közt, s elkezdtem a francia edzői tanfolyamot is. Így történt, hogy amikor elkerültem Nancyba, ahova tulajdonképpen mint másodedző mentem, néha azért még játszottam is. Ezért is nem tudom, mikor volt az utolsó meccsem, párhuzamosan futott egy ideig a kettő.

– Kiemelkedő pontja az edzői pályafutásának, hogy úgymond ön fedezte fel a portugál szupersztárt, Cristiano Ronaldót. Ez hogy történt?

– Ronaldót már előttem felfedezték, ő Madeirán született, és behozták Lisszabonba a Sportinghoz, s én amikor időm volt, lődörögtem a fiatalok edzésein is, s ott botlottam bele egy srácba, aki megtetszett nekem. Ugyanakkor következett egy edzőmérkőzés, amelyen a második csapat játszott a fiatalokkal, és a technikai igazgató mondta, hogy nézzem meg azt a játékost, mert most már felépült a sérüléséből, és döntsük el, hívjuk-e be a nagy csapatba akkor vagy sem. Én leültem a lelátóra nézni az edzőmérkőzést, s amikor vége lett a meccsnek, kérdezték tőlem, hogy hívjuk-e. S mondtam, hogy hívjuk, de nem ezt, hanem azt. Az volt Cristiano Ronaldo. Ő akkor 16 éves volt. Az első edzés után azt mondtam, hogy ez a srác nem megy el többet, itt marad velünk.

Cristiano Ronaldo edzői pályafutásának egyik legnagyobb büszkesége

– Rá a legbüszkébb a pályafutása során?

– Büszke vagyok, igen, bár mondom, nem én fogtam meg a rétről.

Adott pillanatban jó segítséget tudtam nyújtani Ronaldónak, siettettem a bemutatkozását, mert mertem vállalni azt a rizikót, amit lehet más edző nem vállalt volna fel. Segítettem őt, gyorsítottam, mert előbb-utóbb egy ilyen tehetség így is, úgy is mutatkozott volna. Az ő esetében inkább előbb.

– Edzősködésének felejthetetlen eseménye, amikor a 2001-es vb-selejtezőn a román válogatott szövetségi kapitányaként győzelemre vezette a csapatot Magyarország ellen. Hogy emlékszik erre?

– Számomra egy nagyon szép emlék, nagyon felkészültem a mérkőzésre. Soha ennyire nem készültem, mert a magyarok ellen nekem bizonyítani kellett. És hála a Jóistennek, sikerült.

– Szép emlék már, de voltak azért ott árulózások, fenyegetőzések…

– Fenyegetések voltak, igen. Hazatelefonáltak édesanyámnak, hogy ha kikapunk, akkor mi lesz. Én is kaptam ilyen leveleket, anyósom felé is érkeztek telefonhívások. Magyarországon meg a testvéremet fenyegették, hogy felgyújtják a házát. Én erre azt mondom, hogy buta emberek – hogy ne mondjam, hogy hülyék – mindenütt vannak. Elég az hozzá, hogy édesanyám megszenvedte. Úgy egyeztünk meg, hogy nem is nézi a meccset otthon, de annyira emésztette őt a hívás, hogy felugrott a vérnyomása, a pulzusa, be is vitték a klinikára, talán a legjobb megoldás ez volt. Aztán megnyertük a mérkőzést, telefonáltam neki, majd a testvéremnek. Amikor felvette a telefonkagylót, elkezdett káromkodni, mert nem tudta, hogy én vagyok. Azután mesélte el, hogy jó két órája fenyegetik, hogy felgyújtják a házát, mert a románok nyertek. Én örvendek annak, hogy a Jóisten megadta nekem ezt a mérkőzést, de főleg annak örvendek, hogy segített abban, hogy bebizonyítsam azt, hogy becsületes magyar tud jó román állampolgár is lenni.

A román válogatott szövetségi kapitányaként

– Miért tartott ez a szövetségi kapitányság aztán olyan rövid ideig?

– Több magyarázat is van erre, ezt nem részleteztem még soha. A helyzet az, hogy elég nehéz volt számomra ez az időszak, mert a családom Franciaországban maradt, a lányom akkor érettségizett, meg az első egyetemi évet élte, mellette kellett legyen a feleségem, ez volt, amivel segíteni tudtuk. Tehát elszakadtunk. Aztán sportpolitikai dolgok is voltak: adott edzők és játékosok kerültek helyzetbe a közeledő szövetségi elnökválasztás miatt, nem tartottam biztosnak a helyemet. Én mindig féltem attól, hogy holnap nem fogok dolgozni. Most már nem félek, de akkor féltem. És ugyanakkor jött egy olyan ajánlat is Nyugat-Európából, amit nem lehetett nem elemezni, úgy sport-, mint anyagi szempontból. Ez a három tényező befolyásolt abban, hogy végül is lemondtam a szövetségi kapitányi tisztségről. Hogy melyik ezek közül a legfontosabb, a családi, sportpolitikai vagy a nyugati ajánlat, nem tudom pontosan.

– Volt aztán arab országokban is. Oda mi vonzotta a pénzen kívül?

– Természetesen nem az ottani foci. Azt hiszem, elmondhatom, hogy az első vonzóerő ott termesztésen az anyagi. Ezek az ajánlatok amúgy olyan pillanatban érkeztek, amikor történetesen valamilyen okból kifolyólag meg volt akadva itt, Európában a helyzet. Nem tudtam épp tovább lépni, s akkor csak úgy egy hat vagy hétjegyű számot magad mögött hagyni hülyeség lett volna. Egy adott idő után azonban nem feltétlenül csak az anyagi volt fontos, azokban az országokban a futball rendkívül dinamikus változásokon ment, megy keresztül. Ezekbe belekapcsolódni nem csak azt jelenti, hogy ott vagy és élvezed, hanem tanulsz is sokat. Higgye el nekem, hogy ott olyan technológiával dolgoznak már, ami itt nem, vagy csak a nagyon nagy klubcsapatoknál létezik. Nem azt mondom, hogy olyan nívón játszanak, de tanulhat az ember ott, mert ők odaviszik a legjobb technikát, ami a videóelemzést, a fiziológiát, a felépülést illeti. Olyan dolgok ezek, amelyekről én itt Európában nem is hallottam.

– Úgy tudom, az utóbbi egy évben elkerülte a focipályát. Miért?

– Ez az kérdés, amire nem fogok válaszolni. Sokkal fontosabb mérkőzésem van, mint bármelyik más mérkőzésem eddig.

Életrajzi könyv írásán dolgozik az egykori labdarúgó Fotó: Boda L. Gergely

– Egy önéletrajzi jellegű könyvön is dolgozik jelenleg…

– Igen, de nagyon lassan haladok vele, éppen azért, mert az én szakmám soha nem volt az írás.

– Nem lebeg ön előtt elérendő célként a magyar válogatott szövetségi kapitánysága?

– Azt hiszem azt el kell felejteni. Nem lebeg ott, mert nem lebegtetik ott. Ami az én sztorim ezzel kapcsolatban, hogy én jeleztem, hogy létezem, amit szívesen fogadtak, csak éppen (a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke – szerk. megj.) nem tudott lépni. Amikor meg ő léphetett, akkor én kerültem olyan helyzetbe, hogy nem léphettem. Ami engem zavar ebben a helyzetben, hogy azt hiszem, ezt illene megérteni, és nem problémát csinálni belőle.

– Van-e más, amit még el szeretne érni?

– Azt hiszem, hogy ahogy az idő telik, mert sajnos telik, az ember vagy hülyül, vagy beérik. De szép lassan az érdeklődése az embernek egy kicsikét lecsitul, a sarkok eltompulnak, mert másképp értékel dolgokat, úgy a futballt, mint az egyebeket, a szerelmet például. Ugyanakkor rájössz arra, hogy az igazi értékek ott vannak. Teszem azt, én soha olyasmit nem engedtem meg magamnak, hogy egy edzésre úgy menjek, hogy ne legyen az kidolgozva, hogy ki pontosan mit csinál, hova szalad, hova rúgja. Ez olyan fontos volt, hogy nem lehetett másként csinálni. Most már azt mondom, hogy ez nem igaz. Azt hiszem, az élet ad egy csomó olyan dolgot, aminek értéke van. És próbálom azokat felfedezni.

A Bölöni Lászlóval készült interjúnk (majdnem) teljes változata itt hallgatható meg:

Bölöni László

Bölöni László romániai magyar labdarúgó, edző. 1953. március 11-én Marosvásárhelyen látta meg a napvilágot, és itt lett élvonalbeli labdarúgó. Tanulmányait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben végezte, fogorvosi szakon. 1970 és 1984 között az Marosvásárhelyi ASA csapatban játszott, utána került a fővárosi Steauához. A román futballválogatottban 108-szor szerepelt, 23-szor volt a válogatott csapatkapitánya, 25 gólt lőtt, részt vett az 1984-es Európa-bajnokságon. 1977-ben és 1983-ban ő lett a legjobb román labdarúgó. A Steauával megnyerte 1986-ban a Bajnokcsapatok Európai Kupáját (BEK), a mai Bajnokok Ligája elődjét is. Edzője volt rövid ideig a román válogatottnak is.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat