Mániákusan hitt abban, hogy olimpiai bajnok lehet

– Nemrég járt le a téli olimpia. Mit gondolsz, ha másképp alakul az életed, ott lettél volna Dél-Koreában?
– Biztosan nem, hisz a gyorskorcsolyából már kiöregedtem volna. Bár sikeres lettem más sportban, de azért még mindig azt tartom, hogy a gyorskorcsolya a szívemnek a csücske: a legszebb sport a világon. Ezt most technikailag is meg tudnám magyarázni, hogy az az érzés, amikor direkt kontaktusban vagy a jéggel és csúszol, és amilyen gyors vagy a saját technikád, a lábaid által… Sajnos ezt a bicikli nem tudja nyújtani. Nemrég kint voltunk Pesten, s itthon mondtam a feleségemnek, hogy na, menjünk a Városligetbe, mert nagyon vagány ott a korcsolyázás. Odamentünk, de nem volt bátorságom jégre állni. Annyira elfogott valamiféle nosztalgia, hogy nem tudtam bemenni.

– Nem is volt a lábadon korcsolya a baleset óta?
– Volt, csináltattam egy protézist is, hogy még esetleg tudjak korcsolyázni, de nem lehet, mert a korcsolya nagyon technikai sport, rengeteg minden a bokától függ, hogy azt a 2-3 milliméteres pengét mennyire döntöd meg, mennyire tartod bokából. Ezt protézissel nem lehet. Utána még kicsit hokiztam, de aztán lemondtam az egészről. Úgysem tudok úgy korcsolyázni, ahogy szeretnék, s akkor csak mérgelődöm.

– Nagyon korán, már gyerekként tudtad, hogy olimpiai bajnok szeretnél lenni. Hogy juthatott eszébe egy nyolcévesnek a nyolcvanas években, hogy olimpiára mehet egyáltalán?
– Mondhatom, hogy én bátor személyiség vagyok.

Amikor nagy célokat tűzök ki, akkor sosem nézek körül, hogy akkor most a jelenlegi körülmény megfelel-e a célomnak, el tudom-e érni.

Sosem azt néztem. Akkor is, amikor nyolcéves voltam, és azt mondtam, hogy olimpiai bajnok akarok lenni –  mert láttam Ivan Patzaichint vagy Nadia Comăneciet, és én olyan nagy sportoló akartam lenni –, akkor sem azt néztem, hogy a legjobb edzőm van-e vagy a legjobb korcsolyám. Ez nem érdekelt. Megfogalmazódott bennem a gondolat, az motivált, s én csak csináltam a munkámat. Aztán utána rendszerváltás következett, több lehetőség akadt versenyezni, korcsolyázni, minden jól alakult, úgyhogy én azt mondom a legtöbb fiatalnak, amikor nagyot álmodik, hogy nem szabad az álmainkat feladni. Nem kell körülnézni, hogy a környező dolgok támogatnak-e vagy sem, hanem kell csinálni, s ezek idővel kialakulnak.

– Amúgy hogyan jött képbe a korcsolya? Egyértelmű volt, hogy egy csíki gyerek korcsolyázni fog?
– Igazából egy hónapot hokiztam, de akkor apum meg is akart védeni, hogy nehogy megsérüljek, s magyarázta, hogy ez nem nekem való sport, én meg nem értettem meg. Aztán azt mondja nekem: „Ha nyertek, képzeld el, hogy melletted még lesz vagy húsz sportoló: egy egész csapat fog nyerni. Te ezt akarod?” Akkor kezdtem gondolkodni. Hogy húszan elsők?! Én egyedül akarok lenni első, nem húsz másikkal. Aztán ezzel meg is győzött, mert ugye, ő atléta volt, már volt otthon pár érme, s hiteles is volt, amiket mondott. Akkor szépen kezdtem korcsolyázni, s beálltam a kerékvágásba.

– Emlékszel az első győzelmedre? Amikor először egyedül foghattál egy érmet?
– Jaj, igen, igen. Arra is emlékszem, de az első versenyem, az még érdekesebb. Az Suceaván volt, és emlékszem, hogy két próbán indultam, s mindkettőn diszkvalifikáltak. Az egyiken azért, mert nem értettem meg az edző utasításait, és összevissza korcsolyáztam. A másikon azért, mert olyan hideg volt, hogy meg voltam fagyva, s nem öltöztem át és nem álltam a starthoz időben. Így kezdődött az én pályafutásom.

– De ez nem keserített el.
– De igen, elkeserített. Az bosszantott, hogy én tudtam, hogy milyen jó vagyok, hogy fel vagyok készülve, csak nem tudtam bebizonyítani. Aztán rá egy hónapra volt egy versenyem Tusnádfürdőn, a Csukás-tavon, ott mondta az edzőnőm, hogy né, ez nagyon egyszerű: innen indulsz, itt érkezel, négy kör, első kell legyél. Úgy is volt. Amikor aztán megnyertem azt a versenyt, akkor jött a motiváció is. Akkor eldöntöttem, hogy ha ilyen jó érzés pódiumon állni, miért ne nyerném meg minden évben. S így tíz éven keresztül megnyertem az országos bajnokságot, összesen 25 bajnoki címet.

– Ez nem egy tipikus fiatal élete. Az nagyjából kimaradt neked, hogy bulizunk, szórakozunk, moziba járunk…
– Hát nagyon szigorú program volt, de én nagyon szerettem ezt a fegyelmet, ezt a szigort, mert láttam, hogy eredménye van a munkámnak, és jó felé tartok. Annyira motivált engem, hogy én mást csinálok, mint a többi, erősebb vagyok, mint a többi fiatal, hogy nem éreztem, hogy valami hiányzik.

– S akkor közel is voltál az olimpiához?
– Igen, a kilencvenes évek után rengeteg nemzetközi versenyt nyertem: Magyarország, Olaszország, Németország, Ukrajna, ahová mentem, mindenhol nyertem, nagyon jó eredményeket értem el a korosztályomban. És már az 1993-94-es években Hollandiában készültem – az ugye a gyorskori hazája –, ott is nagyon jó eredményeket értem el, úgyhogy ’94-ben már ott voltam a világ legjobb húsz gyorskorcsolyása közt, pedig még junior voltam. Nagyon jók voltak a mutatók, és már benne voltam a naganói olimpiai válogatottban.

 – Csak jött ’96 január, amikor minden megváltozott.
– Igen, sajnos ’96-ban, amikor utaztunk egy olaszországi versenyre a szülőkkel, akkor történt egy szerencsétlen baleset, amit eleinte nagyon nehéz volt felfogni. Hogy miért pont velem történt? Egy annyira stupid baleset volt: lassan mentünk, mint a csigák, és megálltunk, lecsúsztunk a dombon, nekimentünk a korlátnak, a korlát meg volt ütve azelőtt, s pont becsúszott az ajtón, s pont az én lábfejemet vágta le. Annyira stupid volt. S nem értettem igazából, hogy ez miért van. A másik pedig, hogy elvesztettem tizenöt év munkáját és hitét, mert én tényleg hittem abban, hogy olimpiai bajnok lehetek.

– Ez volt az első gondolatod a baleset után?
– Ez volt az első, hogy mindent elvesztettem. Nem is az zavart, hogy nincs lábfejem. Utána persze megműtöttek ott Ludason, az nem sikerült jól, kimentünk Magyarországra, ahol újra műtöttek. S egy olyan hónap után már kezdtem gondolkodni, hogy mi is lenne az a sport, ami nekem jó lenne.

– Volt olyan pillanat, amikor gyűlölted azt a protézist?
– Amikor megláttam, jött, hogy kivágjam az ablakon.

De amikor felhúztam, rá zoknit húztam, cipőt, s leengedtem a nadrágot, akkor láttam, hogy meg van mindenem.

Annyira megnyugvó érzést adott, hogy ott van, és nem lábfej nélkül, mankóval kell egy lábon ugorjak. Aztán lassan-lassan kezdtem lábadozni. De igazából sportolni rá két évre kezdtem. Azért nagyon nehéz volt az a tizenöt év, s úgy jól is esett a pihenés. De aztán másfél év után éreztem, hogy ennek az életnek nincs sok értelme, amit csinálok, egyfolytában bulizok, szórakozok.

– Bepótoltad, ami kimaradt?
– Bepótoltam, igen. Közben jogon voltam Bukarestben, látogatás nélkülin, de az annyira nem izgatott. Amikor akartam, mentem, amikor nem, nem. Olyan összevissza életet éltem, pont az ellenkezőjét annak, amit előtte. S aztán azt mondtam, hogy ez így nem folytatódhat tovább. S elkezdtem sportolni, mint egy amatőr. Aztán még vártam három évet, 25 évesen döntöttem el újra, hogy profi leszek.

– De hogy esett a választás a biciklire?
– Úgy, hogy a kerékpársport elég közel áll a gyorskorcsolyához. Teljesen más sport, de hasonló az izomcsoport, meg sok közös van. Gondoltam, hogy ez a legközelebbi sport, amit itt a környéken tudnék művelni. Uszoda nem volt, atlétika nem volt, nem láttam más sport értelmét. A kerékpárt szeretem is, meg gondoltam, nem lesz annyira hátrány, hogy protézisem van. Azán elkezdtem biciklizni, s pár hónap edzés után megnyertem az első versenyem Sepsiszentgyörgyön.

– Úgy tudom, az első edződ az internet volt.
– Igen, pontosan. Beírtam, hogy cycling training, s olvastam, hogy mit kell edzeni. Igazából az én kerékpáromat rá hét évre állította be egy profi beállító. Most egy fiatal gyerek, aki jön az akadémiára, az észre sem veszi, és be van állítva a biciklije, úgy ahogy neki kell.

– De te hét évig egy rosszul beállított biciklin versenyeztél?
– Igen, de nagyon rosszul beállított biciklin. Amikor kimentem a biomechanikus központba Olaszországba, azt mondták, ez rekord: életükben nem láttak senkit ilyen rosszul ülni a biciklin. 5,3 centit kellett felemelni az ülést. S így versenyeztem Pekingben, amikor ezüstérmes lettem, miközben tudtam is, hogy nagyon rosszul ülök rajta, ugyanis azt mondta a biomechanikus, hogy most nehogy hozzányúljak. Csak majd a verseny után. Mert ez óriási váltás, az izomzat teljesen másképp mozog. Ha az a tudásom lett volna, nyerhettem volna Athénban, Pekingben, Londonban. De ez így kellett legyen.

– Az olimpiai álom mikor éledt fel újra?
– Akkor, azon a szentgyörgyi versenyen, de érdekes, hogy akkor sem azt néztem, hogy akkor van-e edzőm, milyen biciklim van, minden megvan-e ahhoz, hogy olimpiai bajnok lehessek. Pedig semmim nem volt, se csapatom, se pénzem, semmim nem volt hozzá. De érdekesen alakult, mert 2003-ban megnősültem, csináltam egy kis céget, egy kis csapatot, minden kezdett fejlődni. Kijutottam Athénba, s egyfolytában magamat fejlesztettem. Athénban egy biciklivel voltam az olimpián, Londonban meg hat biciklivel és tizennyolc pár kerékkel. Egy aranyéremhez aranycsapat is kell.

– Nagyon sok mindenről le kellett mondani ehhez, gondolom.
– Én 25 évesen nagyon jól tudtam, hogy nincs időm várni senkire: se minisztériumra, se szövetségre, semmire. Én a saját rendszeremet kellett felépítsem: csapatot, pénzeket, ezt mind fel kellett építeni. Ezzel az építéssel egy csomó probléma jött: céget kellett működtetni, csapatot kellett működtetni, kellett egy csomó pénz ahhoz, hogy tudjak menni versenyezni. 2004 után kezdtek születni a gyerekek, három gyerek. Nehéz periódus volt, de mindig tudtam, hogy jó úton haladok, és közeledek ahhoz, amit akarok. Amikor már ezüstérmes lettem, akkor voltam 30 éves, na jó, akkor mondtam, négy év múlva aranyérem lesz. 34 éves koromra.

– Meddig lehet biciklizni?
– Még lehet, szerintem. Tokióig mindenképpen. (nevet) 2009-ben volt egy nagyon nehéz periódus, amikor válságba került a cégünk, jött a pénzügyi válság, ami befolyásolt, s akkor tényleg rengeteget segített a feleségem, átvállalta a cég működtetését, persze segítettem, hogy ujjászervezzük, hogy úgy csináljuk, hogy jó legyen. De erre a támogatásra szükség volt, mert nem mindig könnyű egy olimpiai bajnoki címet megnyerni.

Sok akadályon túl kellett jutni, és én egy másik úton kellett odajussak, mint a legtöbben. A sportolót általában az edző felhívja, elmondja, hova menjen, elmegy s versenyzik, mással nem foglalkozik.

Én mindig analizáltam magam, hogy mim nincs, mit kéne jobban csinálni, akkor így 2011-től dolgozom az edzőmmel, Cristianóval, azóta nyertem négy világbajnoki címet, egy ezüstérmet az olimpián meg egy aranyérmet.

– Gondolom, a legjobb az arany, amire vágytál nyolcévesen is. Mire emlékszel jobban, a verseny előtti stresszre vagy arra, hogy milyen a dobogó legfelső fokára állni?
– Tudod, az olimpia nagyon érdekes, teljesen más esemény, mint a világbajnokság. Ez azért van, mert az olimpiát négyévente szervezik. Na, most négyévente annyi minden változik az életünkben nekünk is, de jöhet egy erősebb ellenfél, lehetünk mi gyengébbek. Nincs sok esély arra, hogy olimpiai bajnok légy az életben. Világbajnok lehetsz többször is akár egy évben is. De olimpia… Tudván azt, hogy holnap 10 órakor te kell légy a világon a legjobb, s a második hely nem számít… Ez óriási stressz.  S ilyen körülmények közt még versenyezzél jól. Úgyhogy sikerült, és ezt sosem fogom elfelejteni. Annál nagyobb az öröm is, amikor megkapod. Érdekes, hogy ott bent voltam a teremben, még fel sem lehetett fogni egészen. Érezted, hogy topon vagy, hogy elérted életed célját, de amikor kijöttél a teremből, és láttad azt, hogy ennek az aranyéremnek mekkora hatása van a társadalomra, akkor jöttél rá, hogy ennek milyen ereje van igazából. Amikor kimentem, több mint száz brit, angol szurkoló velem akart fotózkodni. Az edző mondta bent a teremben, hogy Ede, az életed meg fog változni, de én nem hittem. Pedig tényleg. Az olimpiai bajnoki cím, az az etalon.

 – Itthon is megváltozott az életed?
– Igazából én úgy érzem, hogy ebből profitáltam. Azt akartam, hogy ezt a tudást adjam tovább fiataloknak, gyerekeknek. Egyik módja, amivel direkt módon tovább tudnám adni az, hogy vegyem át a szövetséget.  Na, nem tudtam, mekkora fába vágom a fejszémet, de belefogtam. Szerencsére mondhatom, hogy öt év után nagyon nagy és szép munkát sikerült megvalósítani. Én valahogy tovább tudtam vinni az egészet. Rengeteg sportoló megnyeri és eltűnik.

– Sokan támadtak azért, hogy román színekben versenyzel, román zászlót lobogtatsz a győzelmeid után, románosan használod a neved a román nyilvánosság előtt.  Budapesten a Sportolók gáláján meg azt mondtad, hálás vagy, hogy egy egész nemzet támogat. Hogy viszonyulsz ezekhez a nemzeti kérdésekhez?
– Ugye mi, székelyek, folyamatos harcban állunk a helyzetünkkel. Főleg mi, sportolók, akik itt születtünk, és ezt az országot képviseltük már akkor, amikor nem volt más opciónk. Amikor a polgármesteri hivatalnál íratták be a nevemet, akkor a nénike a Károly helyett Carolt írt, arról én gyerekként nem tehettem. Ez a rendszernek a nyoma. Ugye itt kezdtem sportolni, ezt az országot képviseltem tizenöt éven keresztül, és amikor kezdtem a kerékpársportot, akkor sem volt opcióm, hogy váltsak. Későn változott a törvény, s én már nem is voltam fiatal, hogy kezdjek egy új országban egy új karriert. Sokszor megfordult a fejemben, mert a szívem ott van, ugye. De ez a helyzetünk, s ezt a keresztet, mi, székelyek kell vigyük. Ez ugyanígy van bármelyik nagy sportolóval, aki Székelyföldön sportol, ugyanígy érez. Most még három évet Tokióig adminisztratív dolgokkal nem foglalkozok,

 – Mi történt Rióban? Nagyon rosszul élted meg, hogy érem nélkül tértél haza?
– Nagyon rosszul éltem meg, mert fizikailag erős voltam, tényleg fel voltam készülve, de sajnos azt is be kell ismernem, hogy 2013-tól 2016-ig a szakszövetségbeli problémák rengeteg energiát kivettek belőlem, demotiváltak. Nem volt a lelkem összhangban a testemmel. Nem volt motivációm: jártak a lábaim, de nem éreztem ugyanazt az érzést, hogy olimpiai érem vagy olimpiai pódium. Szerintem rontottunk mi is, rengeteget fogytam az utolsó rövid periódus alatt, mindkét távon, az időfutamon is és a mezőnyversenyen is nagyon rossz időeredmények születtek. Az eredmények is rosszak voltak, de maga a verseny ideje alatt rengeteget estem. Én egy nagyon konstans versenyző vagyok, én általában ahogy elindulok, úgy érkezem. De itt nem így történt. Na de egy fél évet pihentem. Új motivációm van: Tokió 2020, az utolsó olimpiám.

– Sokan amúgy azt hitték, hogy visszavonulsz. Olyan levelet is írtál. Ez volt a fejedben?
– Igen, nagyon meg voltam törve, mert úgy éreztem, hogy kidobtam az energiámat és hiába. Úgy minden elég volt: a szövetséges dolgok, a saját magán problémák, hogy nem jól szerepeltem. Valahogy elég volt mindenből. Aztán nem versenyeztem egészen tavaly áprilisig, most viszont megint belekezdtem.

– Mi volt az, ami megfordította ezt benned?
– Pont ez, hogy úgy érzem, erős vagyok. Ezt bizonyítottam nyáron is, szinte semmilyen specifikus felkészülés nélkül bronzérmes voltam az egészségesek közt. Nagyon jól versenyeztem. S akkor miért ne? Ezek a legszebb évek, amíg még sportolsz. Leszek 44, az idő az nem gond. Szerintem éremesélyes vagyok Tokióban.

– Hogy néz ki az előtted álló időszak? Hogyan készülsz?
– Nagyon nehéz, mert nem csak négy-öt órás edzésről van szó, hanem egész naposról. De próbálok minél okosabban lavírozni az időmmel, ami azt jelenti, hogy az adminisztratív dolgaimat inkább télen tudom megoldani: csapat, szövetség, cég, szerencsére jó emberekkel dolgozom, s akkor nyáron négy-öt hónapot tudok nyugodtan sportolni, s akkor ezt a három évet így ki tudnám vinni. Megvan minden támogatásom, családom, szüleim, mindenki támogat. Ők is látják, hogy engem ez boldogít.

– Mit lát ilyenkor belőled a három gyerek s a feleség otthon?
– A feleségem mindig támogat, a gyerekek, ők is kerékpároznak most mindhárman. Annyira jó, hogy közös témánk van, egymást megértjük. Országos bajnokok, aztán hogy meddig akarják csinálni, nem tudom.

–  Beszélnek például olimpiáról?
– Jaj igen, igen. Mindenki olimpiai bajnok akar lenni. (nevet) Dolgoznak is rendesen, mi meg támogatjuk, aztán örvendünk minden kis sikernek.

– Milyen édesapa vagy? Annak idején pelenkáztál? Esti mesére, tanulásra jut idő?
– A román és az angol az enyém most is. Reggel én viszem a kislányomat iskolába, amikor itthon vagyok. De bevásárolok, reggeli kávét csinálok. Elég aktív vagyok itthon is. De vannak olyan periódusok sajnos, amikor inaktív vagyok. Nem vagyok itthon, versenyzek, nekem egy edzőtábor olyan, hogy semmi nem létezik, tényleg. Csak edzés, pihenés, evés, edzés, pihenés, evés. De most 40 évesen nem tudom megengedni ezt magamnak, hogy tíz hónapot totál elszakadjak mindentől.

– S akkor mennyit szakadsz el?
– Évente egy három hónapot, igen. Ugye versenyzünk vagy 50-60 napot. Plusz még edzőtáborok. Most is március végén megyek Rióba pályavébére. Nem nyertem érmet, és Rió visszahív.  (nevet)

– Az első győztes versenyed után hoztál egy kiló cukrot édesanyádnak Bukarestből, ma meg itt ülünk a Novák cukrászdában. Mi volt az anno, valami jövőbe mutató jel?
– Igen, ez ’82-ben volt, mert akkoriban itt porciózták a cukrot, ott meg nem, s akkor hoztam. De van egy érdekes sztorim, mert egyszer otthonról eltűntem, talán 5 éves voltam. Egy másik történet meg arról szól, hogy volt a központban egy ilyen cukrászda, ott kaptak meg: ültem az asztalnál és sírtam, hogy a néni nem akart kiszolgálni fagyival. Persze nem volt pénzem. Érdekes ez a sztori, ez kötődik a cukrászdához és a fagyihoz. Akkor ugye nem volt, sírtam érte, és akkor most itt van, egész nap sütizgethetek...

– Ha szabad. Mit ehet meg egyáltalán egy sportoló ebben a cukrászdában?
– Van egy Novák-szelet a cukrászdánkban, s amikor ezt egyeztettük a cukrászokkal, hogy milyen legyen, azt mondták, hogy valami sportolóhoz méltó, egészséges legyen. Én meg mondtam nekik: ide figyeljetek, én egész évben annyit diétázok, nekem egy olyan finom csokis sütit kell létrehozni, hogy amikor egyszer eszek ilyet egy hónapban, akkor érezzem jól magam. Minden másról lemondok, legalább az a tészta legyen jó.  Úgyhogy ezért is ez a Novák-szelet nagyon kalóriadús és nagyon finom.

– Amúgy mi a te feladatod ebben a cukrászdában?
– Én jelenleg ötletgazda vagyok. Ezt a koncepcióváltást nagyjából én szugeráltam, hogy kéne egy szintet lépjünk, egyelőre ez. De Tokió után teljesen át kell vegyük a szüleimtől.

– Ezek a Tokió utáni terveid? Vállalkozó leszel?
– Igen, vállalkozó leszek, és persze a csapat is marad, az akadémia is, szeretném, hogy egyre több gyerekkel foglalkozzunk és egyre profibban. Már nagyon magas szinten dolgozunk velük. S ha marad idő, ez a sportpolitika is tetszik. Szeretem, és értek is a szakmámhoz.

– Hogy érzed, mennyit változott itt a kerékpározás az elmúlt időszakban?
– Ha vesszük 2013-at, akkor az a nulla pont, akkor még a legfiatalabb korosztály a kerékpársportban nálunk a 14 éves volt. Na, mi 2013-ban lehoztuk ezt ötévesre, hiszen nem lehet elkezdeni egy profi sportot 14 évesen. 14 évtől 18 évig mit csinálsz? De létrehoztuk a nemzeti kupákat, ami azt jelenti, hogy különböző szakágakban öt-hat fordulós nemzeti kupák vannak. Most több mint ötven nemzeti kupánk lesz idén, ez rengeteg leigazolt sportolót megmozgat, ugyanakkor minden nemzeti bajnokságot más klub szervez, nem a szövetség, persze a szövetség égisze alatt és támogatásával.

Nekem az a meggyőződésem, hogy Romániában a kerékpársport az egyik legnagyobb sport lesz, mert mindenkinek szól.