Nem csak tanár, népnevelő: Deáky András

– Ön ízig-vérig gyimesbükki, pedig nem is Gyimesbükkön született. Hogy történt?
– Igen, az úgy történt, hogy apámat a bécsi döntés után Szilágy megyébe helyezték el tanítóként, és én ott születtem Hadadgyőrteleken. Amíg ő ott tanítóskodott, ott is éltünk, de hároméves sem voltam, amikor már visszakerültem Gyimesre, úgyhogy nem is emlékszem a szülőfalumra. Soha nem is voltam ott azóta sem, mert én valóban tősgyökeres gyimesinek érzem magam. Úgy állítottam be az életemet kezdetektől, hogy itt szeretném leélni ebben a községben.

– Örökölt és választott otthon akkor Gyimesbükk.
– Így van, örököltem is egyrészt, mert apám, nagyapám, dédnagyapám itt születtek Gyimesen, és hát itt vannak eltemetve a kis római katolikus kontumáci temetőben.

És tulajdonképpen itt nincsen másról szó, csak arról, hogy meg szeretnék maradni annak, amik ők voltak. Az ő hitükben, az ő nyelvükben, az ő kultúrájukban, és nem valaki ellen, mert egy nemzetbe, egy kultúrába ugye mindnyájan beleszületünk.

Mindenkinek el kell döntenie, hogy hová tartozik, és miután ezt eldöntötte, tisztelünk mindenkit azért, aminek hiszi magát. Ez az én életfilozófiám.

– Ön ugye még magyar iskolába járt itt, aztán később 35 évig szünetelt a magyar oktatás Gyimesbükkön.
– Én még abban a szerencsében részesültem, hogy itt Gyimesbükkön, magyar nyelven végeztem el a hét osztályt, mert akkor hét osztály volt az elemi iskolákban. Azután a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba kerültem, és ott érettségiztem le. Áldom a sorsot azért, hogy odakerültem, mert ott tudatosult sok minden bennem. Ott nevelték belém a magyarságtudatot, a hovatartozásnak a tudatát. És hát olyan tanáraim voltak, akikre mindig szeretettel és tisztelettel gondolok a mai napig is.

– És utána hogyan lett tanár?
– A Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára kerültem be, azt elvégeztem, és onnan kértem már a kinevezésemet ide a Gyimesekbe, mert nem is tudtam volna máshol elképzelni az életemet. Meg is történt ez, és három év után már iskolaigazgatónak neveztek ki a román hatóságok, mert elvégeztem becsületesen a munkámat. A pünkösdi királyságom azonban csak egy évig tartott, mert

egy interjúban elmondtam őszintén, hogy mi folyik itt a Gyimesekben. Miután ez a román hatóságok kezébe került, felbontották a munkaszerződésemet, kirúgtak abból az iskolából, amelynek igazgatója voltam.

Akkor nősültem, a feleségem pedig vállalta, hogy segíteni fog abban, hogy elvégezzem Kolozsváron a magyar–német szakot. El is végeztem, de ott is, miután a diploma a kezembe került, ide kértem a Gyimesekbe a kinevezésemet, ugyanahhoz az iskolához, ahonnan kirúgtak. Akkoriban nem nézték jó szemmel azt, hogy én az órarenden kívül már akkor megszerveztem a magyar nyelvnek az oktatását. Végigjártam a szülőket, és megkérdeztem, hogy akarják-e, hogy a gyerekeik magyarul tanuljanak. Volt egy olyan rendelete a tanügyminisztériumnak, hogy azokban az iskolákban, ahol magyar gyermekek tanulnak románul, heti három órában tanulhatnak fakultatív módon magyar nyelvet és irodalmat. Ezt kiharcoltam, és órarenden kívül reggel 7-től 8 óráig tanítottam a magyar nyelvet és az irodalmat a gyerekeknek. Természetesen heti három órában nem lehetett rendes dolgokat végezni, de így legalább megtanítottam nekik, hogy ki volt Petőfi, Jókai, Arany János, Móricz Zsigmond, elértem, hogy tanuljanak meg helyesen magyarul beszélni és írni. 

– Erre azért volt szükség, mert közben, ameddig ön elment tanulni, megszüntették a magyar oktatást.
– Igen, mire én visszakerültem Kolozsvárról, addigra már a község minden iskolájában megszüntették a magyar nyelvű oktatást, és ezek a szegény gyermekek óvodás kortól az elemi iskoláig csak román nyelven tanulhattak. 35 évig szünetelt a magyar nyelvű oktatás. Ezek a gyermekek még szünetben sem beszélhettek magyarul. Meghallották őket, hogy kiejtettek egy magyar szót, olyan pofont kaptak, hogy a szemük szikrázott. És jól emlékszem még arra is, hogy pénzbírságot is kellett fizetniük, minden kiejtett magyar szóért. Ilyen világot éltünk.

– Aztán a rendszerváltás után ugyancsak ön volt az, aki a 35 évig szünetelő magyar nyelvű oktatást újraindította…
– Nem kérdeztem én senkitől, hogy szabad-e vagy nem szabad, hanem kész tények elé állítottam a hatóságokat: magyar tanerőket kerítettem, tanítókat, óvónőket, viszonylag szakképzett pedagógusokat próbáltam keríteni.

A románul kezdett évfolyamok kimentek szépen, és utána következtek a magyar osztályok, és szépen így kinyomtuk a román nyelvű oktatást az iskolából. Persze ezt nem nézték jó szemmel a hatóságok,

mert továbbra is ugye én Bákó megyéhez tartoztam, a Bákó megyei tanfelügyelőségre kellett mennem a gyűlésekre iskolaigazgatóként. Ott bizony sokszor nekem támadtak, hogy erőszakos módon indítottam újra a magyar nyelvű oktatást. Én hallgattam jó nagyokat, és gondoltam, beszéljetek, én meg aztán végzem a dolgomat. Az igazság az, hogy nem voltam egyedül. Nagyon sokan felsorakoztak a hátam mögött, a szülők, a falu népe, és Hargita megyei tanárok, tanítók, tanfelügyelő is. Beder Tibor például sokat segített annak idején, ő volt a főtanfelügyelője Hargita megyének, mert a román hatóságok nem biztosítottak számunkra tankönyveket sem. Aztán így mindig a Hargita megyei iskolákból szereztem be a magyar nyelvű a tankönyveket. Úgy csinálták, hogy jusson nekünk is. És ott vettem részt a gyűléseiken is.

Azt kell tudnunk Gyimesbükkről, hogy ezt a községet leszakították 1950-ben erről a gyönyörű etnikai tájegységről, a három Gyimes-völgyi községről, és a teljesen román Bákó megyéhez csatolták. Mondanom sem kell, hogy a cél az volt, hogy az amúgy is gyenge magyarságtudattal rendelkező gyimesi csángó magyarokat minél hamarabb beolvasszák a nagy román tengerbe. Hát ez nem sikerült nekik 100 százalékosan, de azért el kell mondanom azt is, hogy sajnos már nem minden magyar szülő adta magyar iskolába a gyerekét. Voltak szép számmal, akik azt gondolták, hogy a gyermekeik jobban fognak érvényesülni, ha annak az országnak a nyelvén tanulnak, amelyben kénytelenek élni. Holott ez nem pont így igaz. Nyilván meg kell tanulni az ország nyelvét, de a legdrágább kincsünkről, az anyanyelvünkről semmilyen körülmények között sem szabad lemondanunk.

– Most milyen az iskola Gyimesbükkön?
– Most magyar nyelven folyik továbbra is az oktatás, és komolyan veszik a tanerők továbbra is a célt: nem azért tanítanak magyarul és tisztességesen, mert bárki ellenőrizni fogja őket, hanem a lelkiismeretük viszi rá, és ugye elkövetnek mindent azért, hogy ezek a gyerekek magyar nyelvű műveltséget szerezzenek.

– Ön innen ment nyugdíjba iskolaigazgatóként, de nem tétlenkedett sokáig.
– Igen, jó néhány esztendővel ezelőtt volt az már, hiszen immár a 81. évemet taposom, elteltek az évek. A nyugdíjazás után, de már azelőtt is, turizmussal is kezdtem foglalkozni, mert mindig is tudtam, hogy a Gyimeseknek, különösen a Gyimesbükknek, az ezeréves határnak nagy a vonzása a világ magyarsága felé. Éljenek bárhol a nagyvilágban, él a nosztalgia a történelmi Magyarország határa iránt, és mindig is szép számmal keresték fel az ezeréves határt. Bár én voltam az első fecske annak idején, manapság már a Gyimes völgyében szép számmal szaporodtak el a vendégházak, a panziók, és nagyon sokan fogadnak vendégeket, foglalkoznak vendéglátással.

– És hogy kezdte ez az első fecske Gyimesbükkön a turizmust?
– Nem voltak vendégházak, nem voltak az emberek felkészülve arra, hogy civilizált körülmények között fogadják a vendégeket. Tehát gyakorlatilag falusi turizmussal kezdődött minden. Családoknál szállásoltam el az idelátogató vendégeket, felmértem, hogy melyek azok a családok, ahol mégiscsak jobb körülmények között lakhatnak az emberek, ahol van egy fürdőszoba is, meg külön vécé. Nem mindenhol volt ez meg a Gyimesekben. Azután kezdtek gombamód elszaporodni a fürdőszobák is. Sokszor visszahallotta az ember, hogy nem mindenben voltak megelégedve a vendégek az ellátással, és mikor hallottam ezeket a panaszokat, akkor elhatároztam, hogy megmutatom én nektek, hogyan kell turizmust csinálni. És nekifogtam, és építettem a Tatros partján egy kis házikót, amelynek a tetőterébe négy emeletes ágyat raktam be. Ezzel kezdődött nálam a turizmus. Ez most már nincs is meg, mert raktárhelyiségnek használjuk. Most már azóta az évek folyamán visszaforgatva minden hasznot évről-évre bővítettem, és pillanatnyilag el tudok szállásolni ötvenkét főt kétágyas szobákban saját fürdőszobával.

– És ha bejövünk a panzióba, azt látjuk, hogy ez nem csak egy egyszerű szálláshely, ahol enni is lehet, hanem egy kicsi történelmi emlékpark is.
– Igen, ugye tudjuk mindnyájan, hogy a hatóságok nem nézik jó szemmel, hogyha történelmünk nagyjainak állítunk emléket köztéren. Ezért ez az én kéthektáros területem itt magántulajdon, és még egyelőre tisztelik Romániában a magántulajdont. Itt most már lassan több mint tíz szobor áll, de kopjafák, emléktáblák sokasága is. Történelmünk nagyjait lehet látni. Az első szobor az Szent István volt, ahogy felajánlja a Szűzanyának a Szent Koronát, egy moldvai csángó szobrász készítette el nekem fából, aztán van még egy Szent István-szobrom, ami márványból készült. De van itt Sebő Ödönnek bronzszobra, Bethlen Gábornak, Erdély nagy fejedelmének, ugye az ő nevéhez fűződik a Rákóczi várnak az építése.

Nem olyan rég Petőfinek állítottunk szobrot, akinek januárban ünnepeljük születésének a 200. évfordulóját, és hát irodalmunk legnagyobb költője is helyet kell kapjon ebben a szoborparkban.

– Sokan az ön nevét onnan ismerik, hogy ön volt az, aki megmentette az ezeréves határon lévő vasúti őrházat. Erről meséljen még nekünk egy kicsit!
– Valóban én vásároltam meg azt a kis bakterházat attól a romántól, akinek építkezési anyagként adták el. Meg volt pecsételve a sorsa, mert lebontásra került volna, pedig ez az őrház itt az ezeréves határon a világ magyarsága számára jelképpé, szimbólummá vált.

Mondjuk ki nyíltan, a megmaradásunknak a jelképe volt ez a kicsi őrház. Mindig jöttek az emberek, és kérdezték: tanár úr, megvan még az a kis őrház?

Hát én elkezdtem gyűjtögetni a pénzt, hogy mentsük meg a pusztulástól. Szépen gyűltek a pénzecskék, egyedül mi, gyimesiek is meg tudtuk volna valósítani az álmunkat, de talán a Jóisten akarta, hogy másképp legyen, mert végül is határon átnyúló összefogás eredményeként valósult meg ez az álom. Ugye turizmussal foglalkozván sok-sok ezer vendég kereste fel a panziómat, és egy alkalommal Budakesziről voltak vendégeim ötön, akik egy hétig itt laktak nálam. Egy este vacsora után leültünk, beszélgettünk, odahívtak, hogy igyak meg velük egy pohár bort, és többek között az őrházzal kapcsolatos tervekről is beszéltünk. És ők voltak az elsők, akik letették az asztalra azt a nagyobb összeget, amihez aztán én folytattam a gyűjtést. Többször beszéltem a Duna TV-ben, a Lánchíd Rádióban, a Kossuth Rádióban, és nagyon hamar gyűlt össze az a több mint 5 millió forint, amibe került az őrháznak és a környezetének a felújítása.

Olyan fantasztikus élmény volt az őrház avatása is, akkor esett meg a gyimesbükki csoda:

mert én ugyan számítottam két-háromezer ember jelenlétére, amikor kértem a hatóságoktól az engedélyt az ünnepség megtartására, de Gyimesbükkön 40 ezer ember jelent meg. Leállt a forgalom Csíkszereda és Gyimesbükk között, bedugult a Gyimes völgye, órák hosszat meg sem lehetett moccanni. Húsz kilométernyi távolságra álltak innen Gyimestől a buszok és a kiskocsik, az emberek nem tudták, hogy mihez kezdjenek, aztán fogták magukat, és elindultak gyalog az ezeréves határ felé. Látni kellett volna azt a hatalmas emberáradatot, azt a zászlórengeteget, azt az örömujjongást, azt a tapsvihart, ami kitört akkor, amikor 65 év után először futott be a magyar koronás címeres ruhában a mozdony az ezeréves határhoz, és ott megállt a kis őrház mellett. Higgye el, hogy ott szem szárazon nem maradt akkor. 

Azóta lett Gyimesbükkből zarándokhely, de talán annak is köszönhetően, hogy folytattuk tovább a munkát, mert sok adósságunk volt, de amit megvalósítottunk az ezeréves határon, az nem egy-két embernek a munkája: csapatmunkával, határon átnyúló összefogás eredményeként hoztuk mindent létre. Én csak egyike vagyok azoknak, akiknek szívügyük volt ezeknek a dolgoknak a megvalósítása. De nagyon, de nagyon sokan felsorakoztak a hátam mögött, és nagyon sok tisztességes, becsületes magyar embernek van benne a szíve, a lelke és a pénzecskéje is mindabban, ami lent látható az ezeréves határon. Az őrház felújítása utáni évben a kis kontumáci kápolnát hoztuk rendbe, ami 1782-ben épült. A következő évben egy másik nagy adósságunkat róttuk le azokkal szemben, akik az életüket adták a magyar hazáért, azokkal szemben, akik itt a hegyekben, fegyverrel a kezükben estek el, védve az ezeréves határt, a Gyimesi-szorost. Több mint 500 katonának a nevét gyűjtöttük össze, akik itt haltak meg. Fekete gránit táblákra írattuk ezeket a neveket, egy háborús emlékhelyet hozva ezáltal létre. Azután a Tatros folyón átívelő rozsdamarta vashidat festettük le szép magyar zöldre. Vagy a későbbiekben a kontumáci kápolna melletti hegyhormon felállítottuk az élet, a hit és a nemzet kapuját egy kopjafasorral. 

– Hogy látja ön most a gyimesbükki magyarság helyzetét?
– Nem kecsegtető, látnunk kell azt, hogy a fiatalok zöme elhagyja a szülőföldjét, nagyon sokan külföldön vállalnak munkát, és ezek az emberek többnyire elvesztek a nemzet számára, mert a gyerekeik már ott születnek meg, annak az országnak a nyelvét tanulják meg, ottani iskolákba járnak, azt a kultúrát szívják magukba. Itthon még mindig működik két nyolcosztályos magyar tannyelvű osztály, és úgy látom, hogy a tanerők, az igazgatók kiállnak a gyimesi csángók érdekei mellett, és komolyan foglalkoznak a gyerekekkel, megtartják az itt élő gyimesi csángóknak a népi kultúráját is. Mert azt tudjuk, hogy mindig is a kultúra volt egy megtartó erő.

Csodálatos az itt élő gyimesi csángóknak a zenekultúrája, az énekkultúrája. Gyönyörűszép a népviseletük, csodálatosak a táncaik, és ezeket tanítjuk vissza a gyermekeknek, és látom, hogy minden iskolában foglalkoznak szép létszámban a gyerekekkel, akik visszatanulják őseik táncait.

– Volt iskolaigazgató, népnevelő múzeumalapító, turisztikai vállalkozó. Ön hogy szokta saját magát emlegetni? Milyen jelzővel illeti?
– Én tanár vagyok, a szó igazi értelmében vett tanár, aki nem csak a gyerekeket tanítja, hanem most már a népét is.

– Nyolcvanegyedik életévét tapossa. Nagyon gazdag élet áll ön mögött. Van még valami hiányérzete mégis?
– Szerencsés embernek tartom magamat, mert egész életem során azt csináltam, amit szerettem, amit akartam csinálni. Amit még szeretnék látni nagyon:

az eddigi munkánknak a megkoronázása volna, hogyha sikerülne a Rákóczi váraként ismert őrtornyot újjáépíteni. Tizenöt éve küszködök azért, hogy ezt az álmot is megvalósíthassuk.

Nyolc év után, csodák csodája, sikerült kicsikarni a Bákó megyei hatóságoktól az építkezési engedélyt. Vállalkozót is találtunk, neki is fogtak a munkálatoknak. Alig három hétig dolgoztak, amikor jött hozzám a munkavállaló, hogy lejárt az építkezési engedély. Hát majdnem kétségbe estem. A polgármesteri hivatal nemtörődömsége, felelőtlensége, szándékossága vezetett ide. Mert tudni kell azt, hogy Gyimesbükk lakóinak csak 52 százaléka vállalta a legutóbbi népszámláláskor a magyarságát, és létezik még mindig itt Gyimesbükkön is egy kemény román mag, akik azt szeretnék, hogy minden tűnjön el minél hamarabb, ami arra emlékezteti őket, hogy valamikor itt határ volt, s hogy mi még itt mindig, Trianon után 102 esztendővel, magyarul beszélünk egymással. De nem adtuk fel. Meghalt a régi polgármester. A helyhatósági választásokon magyar polgármestert és magyar alpolgármestert állítottunk a község élére, és most már másodszor is kezünkben van az építkezési engedély, ami két évre szól, és remélem, hogy ez alatt az idő alatt sikerül újjáépíteni ezt a kis váracskát. Azt szeretném megérni, hogy majd az avató ünnepségen én mondjam az ünnepi beszédet.