A szablyaforgatás és a Borsody-vívóiskola – a nemzeti büszkeség elemei

Az iskolákban is többször bemutatott előadás azt célozta, hogy a nemzeti büszkeségre nyomós okot szolgáltató, de kevéssé ismert haditechnikai örökségre rávilágítson és büszkévé tegye magyarságukra a jelenlevőket.

– ezek a Wesselényi Miklós politikustól (1796-1850) idézett szavak is jól szemléltetik, hogy a magyarság történetében milyen központi helyet foglal el a szablya, a lovas népek harci technikájához alkalmazkodó egykezes fegyver.

Az íj, a nyíl, a nyereg mellett ez is egy olyan tárgy, amely a honfoglalástól az ezredfordulóig végigkíséri a magyarság történetét.

A kardtól, abban különbözik, hogy míg előbbi egyenes és két éle van, ez ívelt és csak egyik, domború oldalán vág. A homorú oldal csak utolsó egyharmadán éles, ezt a részt fokélnek hívják.

Lóhátról ezzel a fegyverrel jobban lehetett támadni, sebesíteni, visszahúzásakor is vágni, mint az egyenes karddal, amely főleg a nyugat-európai országokban volt elterjedt.

A szablyára jellemző, hogy közepén elvékonyított a penge, ún. vércsatorna van benne, ez könnyűvé teszi, ugyanakkor szilárdságát is növeli.

A szablya kultúrtörténetében egy különlegesen értékes és megbecsült darab a szájhagyomány által Attila kardjaként ismert, a bécsi szépművészeti múzeumban őrzött díszes, aranyozott szablya.

Egy legenda szerint egy pásztorgyerek szablyát talált a földben, majd a hun fejedelemnek, Attilának ajándékozta, aki ezt isteni jelként értelmezte, és így indult hódító hadjárataira. (A díszes kard viszont bizonyosan nem a legendás, földben talált darab.)

A végvári vitézek, akiket közülük valóként Balassi Bálint is megénekelt, a szablyaforgatás mesterei voltak, akkoriban ez biztosította az előmenetelt a katonai ranglétrán.

A XVI. században élt végvári kapitány, Thury György a magyar „El Cid” is jó bajvívó volt – azaz olyan vívó, aki kiállt az ellenség által kijelölt katonával párbajozni – kortársai szerint több mint 600 ilyen párbajból került ki győztesként.

Nehéz rangsorolni, hogy mire is lehet büszkébb a magyar, főleg a férfiember, de a huszárság mint katonai alakulat léte biztosan egy ilyen tény.

Mátyás király „fekete seregében” elit alakulatként vetette be a könnyű fegyverzetű lovasságot – a huszárságnak ez a meghatározása is tőle származik.

Ám a „huszár szó még ennél is korábban, 1402-ben már felbukkan az okiratokban. Szablyáik rendszeresen feltűnnek képzőművészeti ábrázolásokon,

a huszárok vitézsége pedig megmagyarázza, hogyan maradhatott fenn ez a fegyvernem több mint 500 évig.

Még a második világháborúban is rendkívüli hőstettekre voltak képesek: Nikolajevnél például áttörték az orosz védelmi vonalat, amire a német páncélosok sem volt képesek.

Imreh István előadásából közben azt is megtudhattuk, hogy Bukarest Berceni nevű negyedét Rákóczi Ferenc fővezéréről, Bercsényi Miklósról nevezték el. Ez a szabadságharc leverése után történt, amikor Bercsényi, Rákóczi parancsára vezére seregének Törökországból összeszedett maradékával igyekezett Franciaország fele. A Bukarestben dúló kolerajárvány, illetve karantén miatt kénytelen volt megszakítani útját, letáborozni a város közelében, majd a bekövetkezett politikai változások miatt ottragadt.

Bukarest és a kurucok

A Bukaresti Városi Múzeumnak a csíkszeredai Felső Olt és Maros Múzeumban kedden megnyílt és november 12-ig látogatható kiállítása megnyitóján elhangzott, hogy 1914-ben Bukarestben hivatalosan 40 ezer, összesen mintegy 60 ezer magyar élhetett.

A huszárság fegyvernemét 33 ország vette át a magyaroktól, jórészt Európában, de még az amerikai könnyűlovasságot is egy magyar és egy lengyel huszár alapította.

Ezen egység zászlajának piros-fehér színeit (amelyek mind az Árpád-sávos magyar, mind a lengyel lobogót képezik) vették át az Amerikai Egyesült Államok zászlójának tervezésekor: a 13 piros-fehér csík az alapító tagállamokat jelképezi.

Az pedig valóban egy rendkívül érdekes had- és kultúrtörténeti tény, hogy Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László 1720-ban Franciaországban is huszárságot alapított, amely a mai napig működik, igaz,

most már nem nem lovas-szablyás, hanem ejtőernyős-gépfegyveres alakulat. Viszont máig énekelik a Bercsényi-indulóként ismert kuruc nótát – magyarul.

Az előadások szó esett még Hadik Andrásról is, de nem a közelmúltban megfilmesített haditette miatt: a székelyek azért őrizték meg emlékezetükben és neveztek el róla két falut Bukovinában (Hadikfalva és Andrásfalva), mert a kényszersorozás elől elcsángált férfiak számára kegyelmet eszközölt ki az osztrák hadsereg vezetőitől. Szökött katonaként egyébként bármikor kivégezhették volna őket.

Hadik: huszárcsínyről még nem készült ekkora kaliberű film

A Kincsem óta a legnagyobb költségvetésű magyar film, ami azzal a nem titkolt szándékkal készült, hogy híres magyar történelmi személyiség hőstetteit ismertesse meg a széles közönséggel a hollywoodi kosztümös akció-kalandfilmek mintájára.

Hadik és a székelyek

Székelyföldön március 17-én kezdték vetíteni, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Maroshévízen az elkövetkezendő napokban mutatják be a Hadik című magyar történelmi kalandfilmet, amelynek forgatókönyvét Berlin 1757-es megsarcolása ihlette.

Székelyföldi atyánkfiát, Bölöni Farkas Sándort pedig azért emlegetik tisztelettel a szablyavívók, mert a szabadságharc előtti időkben, amikor Kolozsvárott és Pesten is neves vívómesterektől tanulhattak az arisztokraták a vívóiskolákban, mai szóhasználattal élve

ösztöndíjat alapított szegény sorsú fiataloknak, hogy művelhessék magukat vívás terén.

A szabadságharc után Keresztesy József több éven át tartó kérvényezésének köszönhetően az osztrákok engedélyezték, hogy Budapesten vívóiskolát nyithasson – nyilván nem véletlenül indult 48 tanítvánnyal. Ám

a millenniumi nemzetközi vívóversenyeken a nehezebb szablyával vívó magyarok csúnyán kikaptak a más nemzetek képviselőitől, akik a könnyebb és gyorsabb sportkardokkal szereztek győzelmet érő pontokat, ám az életszerűséget tekintve „halálos” találatokat is.

Ebből okulva Borsody László őrnagy Tomanóczy Gusztáv tőrvívó barátjával együtt elemezte a kardforgatási technikákat, majd egy új rendszerbe szervezte azt.

Az általa megalkotott, tanítványai által továbbéltetett vívótechnika pedig a magyar sporttörténet diadalútját alapozta meg:

csak ő 18 olimpiai aranyérmes vívót nevelt ki – ezt még egyetlen ország sem tudta a magyarok után megismételni, ahogy azt sem, hogy 56 éven át, 1964-ig ne engedjék át a dobogó legfelső fokát más nemzetnek – kivéve az antwerpeni olimpiát, ahol a magyarokat mint a világháború veszteseit nem is engedték versenyezni.

Gerevich Aladár, Pézsa Tibor, Szilágyi Áron csak három név, akik a Borsody-módszert viszik tovább, míg számtalan más nemzet a magyar vívómesterek, edzők neveltjeként is begyűjtik az érmeket.

A szablyavívó iskolában eleinte fából, később már acélból készült gyakorlófegyverekkel tanulnak vívni, így ennek a rendkívüli örökségnek a továbbvivőiként is tekintenek magukra azok a férfiak, fiúk és leányok, akik a magyar vitézek nyomába lépnek.

Az 1848-as szabadságharc leverése után halálbüntetés járt azoknak, akik nem tették le, nem szolgáltatták be a szablyát. Mégis, sokan életük kockáztatásával elrejtették és megőrizték forgatásának művészetét – az ő emléküket tisztelve folytatják hagyományőrző tevékenységüket a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola tagjai.