HIRDETÉS
Az iskolákban is többször bemutatott előadás azt célozta, hogy a nemzeti büszkeségre nyomós okot szolgáltató, de kevéssé ismert haditechnikai örökségre rávilágítson és büszkévé tegye magyarságukra a jelenlevőket.
– ezek a Wesselényi Miklós politikustól (1796-1850) idézett szavak is jól szemléltetik, hogy a magyarság történetében milyen központi helyet foglal el a szablya, a lovas népek harci technikájához alkalmazkodó egykezes fegyver.
Az íj, a nyíl, a nyereg mellett ez is egy olyan tárgy, amely a honfoglalástól az ezredfordulóig végigkíséri a magyarság történetét.
A kardtól, abban különbözik, hogy míg előbbi egyenes és két éle van, ez ívelt és csak egyik, domború oldalán vág. A homorú oldal csak utolsó egyharmadán éles, ezt a részt fokélnek hívják.
Lóhátról ezzel a fegyverrel jobban lehetett támadni, sebesíteni, visszahúzásakor is vágni, mint az egyenes karddal, amely főleg a nyugat-európai országokban volt elterjedt.
A szablyára jellemző, hogy közepén elvékonyított a penge, ún. vércsatorna van benne, ez könnyűvé teszi, ugyanakkor szilárdságát is növeli.
A szablya kultúrtörténetében egy különlegesen értékes és megbecsült darab a szájhagyomány által Attila kardjaként ismert, a bécsi szépművészeti múzeumban őrzött díszes, aranyozott szablya.
Egy legenda szerint egy pásztorgyerek szablyát talált a földben, majd a hun fejedelemnek, Attilának ajándékozta, aki ezt isteni jelként értelmezte, és így indult hódító hadjárataira. (A díszes kard viszont bizonyosan nem a legendás, földben talált darab.)
A végvári vitézek, akiket közülük valóként Balassi Bálint is megénekelt, a szablyaforgatás mesterei voltak, akkoriban ez biztosította az előmenetelt a katonai ranglétrán.
A XVI. században élt végvári kapitány, Thury György a magyar „El Cid” is jó bajvívó volt – azaz olyan vívó, aki kiállt az ellenség által kijelölt katonával párbajozni – kortársai szerint több mint 600 ilyen párbajból került ki győztesként.
Nehéz rangsorolni, hogy mire is lehet büszkébb a magyar, főleg a férfiember, de a huszárság mint katonai alakulat léte biztosan egy ilyen tény.
Mátyás király „fekete seregében” elit alakulatként vetette be a könnyű fegyverzetű lovasságot – a huszárságnak ez a meghatározása is tőle származik.
Ám a „huszár szó még ennél is korábban, 1402-ben már felbukkan az okiratokban. Szablyáik rendszeresen feltűnnek képzőművészeti ábrázolásokon,
a huszárok vitézsége pedig megmagyarázza, hogyan maradhatott fenn ez a fegyvernem több mint 500 évig.
Még a második világháborúban is rendkívüli hőstettekre voltak képesek: Nikolajevnél például áttörték az orosz védelmi vonalat, amire a német páncélosok sem volt képesek.
Imreh István előadásából közben azt is megtudhattuk, hogy Bukarest Berceni nevű negyedét Rákóczi Ferenc fővezéréről, Bercsényi Miklósról nevezték el. Ez a szabadságharc leverése után történt, amikor Bercsényi, Rákóczi parancsára vezére seregének Törökországból összeszedett maradékával igyekezett Franciaország fele. A Bukarestben dúló kolerajárvány, illetve karantén miatt kénytelen volt megszakítani útját, letáborozni a város közelében, majd a bekövetkezett politikai változások miatt ottragadt.
A huszárság fegyvernemét 33 ország vette át a magyaroktól, jórészt Európában, de még az amerikai könnyűlovasságot is egy magyar és egy lengyel huszár alapította.
Ezen egység zászlajának piros-fehér színeit (amelyek mind az Árpád-sávos magyar, mind a lengyel lobogót képezik) vették át az Amerikai Egyesült Államok zászlójának tervezésekor: a 13 piros-fehér csík az alapító tagállamokat jelképezi.
Az pedig valóban egy rendkívül érdekes had- és kultúrtörténeti tény, hogy Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László 1720-ban Franciaországban is huszárságot alapított, amely a mai napig működik, igaz,
most már nem nem lovas-szablyás, hanem ejtőernyős-gépfegyveres alakulat. Viszont máig énekelik a Bercsényi-indulóként ismert kuruc nótát – magyarul.
Az előadások szó esett még Hadik Andrásról is, de nem a közelmúltban megfilmesített haditette miatt: a székelyek azért őrizték meg emlékezetükben és neveztek el róla két falut Bukovinában (Hadikfalva és Andrásfalva), mert a kényszersorozás elől elcsángált férfiak számára kegyelmet eszközölt ki az osztrák hadsereg vezetőitől. Szökött katonaként egyébként bármikor kivégezhették volna őket.
Székelyföldi atyánkfiát, Bölöni Farkas Sándort pedig azért emlegetik tisztelettel a szablyavívók, mert a szabadságharc előtti időkben, amikor Kolozsvárott és Pesten is neves vívómesterektől tanulhattak az arisztokraták a vívóiskolákban, mai szóhasználattal élve
ösztöndíjat alapított szegény sorsú fiataloknak, hogy művelhessék magukat vívás terén.
A szabadságharc után Keresztesy József több éven át tartó kérvényezésének köszönhetően az osztrákok engedélyezték, hogy Budapesten vívóiskolát nyithasson – nyilván nem véletlenül indult 48 tanítvánnyal. Ám
a millenniumi nemzetközi vívóversenyeken a nehezebb szablyával vívó magyarok csúnyán kikaptak a más nemzetek képviselőitől, akik a könnyebb és gyorsabb sportkardokkal szereztek győzelmet érő pontokat, ám az életszerűséget tekintve „halálos” találatokat is.
Ebből okulva Borsody László őrnagy Tomanóczy Gusztáv tőrvívó barátjával együtt elemezte a kardforgatási technikákat, majd egy új rendszerbe szervezte azt.
Az általa megalkotott, tanítványai által továbbéltetett vívótechnika pedig a magyar sporttörténet diadalútját alapozta meg:
csak ő 18 olimpiai aranyérmes vívót nevelt ki – ezt még egyetlen ország sem tudta a magyarok után megismételni, ahogy azt sem, hogy 56 éven át, 1964-ig ne engedjék át a dobogó legfelső fokát más nemzetnek – kivéve az antwerpeni olimpiát, ahol a magyarokat mint a világháború veszteseit nem is engedték versenyezni.
Gerevich Aladár, Pézsa Tibor, Szilágyi Áron csak három név, akik a Borsody-módszert viszik tovább, míg számtalan más nemzet a magyar vívómesterek, edzők neveltjeként is begyűjtik az érmeket.
A szablyavívó iskolában eleinte fából, később már acélból készült gyakorlófegyverekkel tanulnak vívni, így ennek a rendkívüli örökségnek a továbbvivőiként is tekintenek magukra azok a férfiak, fiúk és leányok, akik a magyar vitézek nyomába lépnek.
Az 1848-as szabadságharc leverése után halálbüntetés járt azoknak, akik nem tették le, nem szolgáltatták be a szablyát. Mégis, sokan életük kockáztatásával elrejtették és megőrizték forgatásának művészetét – az ő emléküket tisztelve folytatják hagyományőrző tevékenységüket a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola tagjai.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
