József Attila és egy kávéházi pincér különleges kapcsolata

Névadásának harmincadik évfordulóját ünnepelte nemrégiben a csíkszeredai József Attila Általános Iskola. Az ünnepségen jelen volt a pesterzsébeti József Attila Általános Iskola küldöttsége is, hogy együtt ünnepeljen a két testvériskola. A magyarországi iskolát Krizmanits József képviselte, aki Ferenczi Máriának, annak a magyar-történelem szakos tanárnőnek a fia, aki 1990-ben felvette a kapcsolatot az igazgatósággal és meghívta Budapestre a csíkszeredai iskola két osztályát.

Most ismét „egymásra talált” a két intézmény, közös táborozásokat, programokat is terveztek, terveznek. Krizmanits József pedig nem csak a budapesti testvériskola üdvözletét tolmácsolta, hanem egy eddig csak a családi legendáriumban őrzött történetet is elmesélt. Ennek kapcsán izgalmas kutakodásba kezdtünk, a kibontakozott történetet osztjuk most meg a Liget olvasóival a magyar költészet napja apropóján.

Krizmanits József nagytatáját szintén Krizmanits Józsefnek hívták, 1909 és 1993 között élt, és a harmincas években pincérként dolgozott Budapesten.

„Nagyapámék családja, a Krizmanitsok Vas megyei család. Úgynevezett vízihorvátok voltak, a törökök elől menekültek a Dráva mentén Magyarországra. Ha valaki találkozik egy Krizmanits-csal, akkor az vélhetően Zalából, Vas megyéből vagy Győr-Moson-Sopronból van. Tehát Nyugat-Magyarországról származik a család, Pósfán, Hegyfalun, Szelestén volt egy kis földjük, kisgazda család volt. A család egy része Budapestre költözött idővel, ők »kávés emberek«, vendéglősök voltak, kávéházakban dolgoztak. A Krizmanits család bérelte a Pesti Vigadó mellett található két éttermet a volt Bristol szálloda szép eklektikus épületének aljában, a Duna partján. Mindkét éttermet a Krizmanits család üzemeltette, aztán a negyvenes évek második felében jöttek »szimpatikus úriemberek«, és mondták, hogy köszönik szépen, a közösség és a proletárdiktatúra nevében átveszik ezt a feladatot. Egyébként baráti gesztusként ezekben az éttermekben etették a Krizmanitsok a bujkáló, majd börtönbe is zárt Bajcsy-Zsilinszky Endre népes, 17 fős családját 1944 márciusától. Dédszüleimnek volt a Corvin közben egy kávézójuk, ott is dolgozott nagyapám. Mielőtt a családi kávézóba került volna, előtte több belvárosi kávéházban pincérkedett éveken keresztül” – vázolta fel legifjabb Krizmanits József a családtörténetet.

A nagypapa a megtalált (a Budapesti Kávésok Ipartestülete pecsétjével is ellátott) munkakönyve alapján dolgozott a Magyar Korona Kávéházban, az Astoria szállodában, a Lidó étteremben, majd feltűnik a dokumentumban egy Ipszilon nevezetű kávéház, aztán az Etoile, amely a Zoltán u. 17. szám alatt volt (Tőzsdepalota). Az Arcanumnak köszönhetően, korabeli lapok hasábjain találtunk rá az Etoile kávéházat említő cikkekre, reklámokra.

„Etoile kávéház (volt Ypszilon) Tőzsdepalota – Guy v. Nógrádi külföldi szólistával” – olvasható a hirdetés Az Est 1933. szeptember 19-ei számában. Ugyanitt 1935-ben arról adnak hírt, hogy januárban esténként Darvas Zsuzsa énekel, Szendy Lajos pedig zongorázik, szombaton és vasárnap délután a Fejér-művésztrió játszik az Etoile-ban, szeptember 16-tól pedig minden este Rátkay Márta ukuleleművész és Santa Nelly-Kálmán zongorista duója szórakoztatja a közönséget. Az Est hármaskönyvében 1937-ből a következő hirdetést találtuk: Etoile kávéház – Dancing bar, intim uzsonnahely. Bridzs-szalon. Este és vasárnap d.u. műsor tánc.

Az Esti Kurír 1936. január 5-ei lapszáma tudatja, hogy „az egyébkénként is rendkivüli népszerüségre szert tett Etoile-kávéház, Tözsdepalota, egész frappáns jelenetek szinhelye. Amikor ugyanis a külföldről leszerződtetett Black and Bond női vokálduett kitünő muzsikája felhangzik, a közönségnek valóságos extázisban tapad a figyelme a nagyszerünél nagyszerübb produkciókra. Vasár- és ünnepnap ötórai tea és tánc.”

1938-ban ugyancsak az Esti Kurírban ez a cím áll február 10-én: Fizetésképtelen a szabadságtéri Etoile-kávéház. „A napokban az érdekelt körök nagy meglepetésre fizetésképtelenséget jelentett a szabadságtéri Etoile-kávéház, amelynek helyiségei a tőzsde épületében vannak. Az Etoile-kávéház tulajdonosa Mezei László ellen a budapesti törvényszék elrendelte a csődönkivüli kényszerességi eljárást.” A tulajdonos a rossz üzletmenetre, a forgalom tetemes visszaesésére panaszkodott. Az is kiderül, a beterjesztett ideiglenes mérleg szerint a tartozások összege 66 ezer pengőt tesz ki. Az Esti Újság szerint a tulajdonos 10 ezer pengőre becsüli a kávéház eszmei értékét, illetve hogy néhány hónap alatt már az ötödik kávéház bukik meg Pesten. Kiderül, hogy a kávéház 1927-ben nyílt. A siralmas helyzetet valahogy sikerült megoldani, az októberi lapszámban ugyanis már újabb hirdetéssel találkozunk: az Etoile-ben fellép Steinhard, a kiváló humorista vidám számaival. Azt is megtudjuk, a feketekávé 90 fillérbe kerül. Hogy mikor zárt be véglegesen, arra nem találtunk adatot (ha hamarabb nem, akkor 1948 környékén szinte biztosan), viszont további érdekességek is találhatók az Etoile kávéházról a korabeli újságok hasábjain.

De mi most visszakanyarodunk a Krizmanits-történethez.

„Nagyapám elmondása szerint törzsvendég volt Kosztolányi, Karinthy, kiszolgálta az Egyesült Államokból hazatérő Molnár Ferencet, talán Faludyt is emlegette, és gyakran betért ebbe a kávéházba is József Attila. Nagyapámnak egyfajta sajátos kapcsolata volt vele. József Attila 1905-ben született, nagyapám 1909-ben, nagyjából egyidősek voltak, egy korosztály. Ahogy nagyapám fiatalkori képeit nézem, hasonló alkatú, vékony emberek voltak mindketten, alkatilag és személyiségben is hasonlítottak. Nagyapám sem volt harsány ember, inkább visszahúzódó típus. És ez a két ember napi kapcsolatban állt, beszélgettek egymással, valami barátság-féle alakulhatott ki közöttük. Nem tudom, nagyapámat mennyire érdekelték a művészetek akkor. Nem végzett felsőoktatási tanulmányokat, de tudom róla, hogy később Rousseau-t is olvasott. Nagy könyvtára volt, bár sok könyvét a nyilasok, majd a kommunisták elkobozták 1944-45-ben.” – magyarázta legifjabb Krizmanits.

Úgy vélte, a nagytatája nem tudta, nem tudhatta József Attiláról, hogy mekkora költő. Annyit tudott, hogy ez a széplelkű, szerény ember verseket ír. A kávézóban, mint a budapesti kávézók többségében, főztek is, a napi kávé mellett étkezhetett is a betérő. Saly Noémitől, a budapesti kávéházak szakavatott kutatójától, a Törzskávéházamból zenés kávéházba: séta a budapesti körutakon című könyv szerzőjétől tudjuk, hogy egyes kávéházakban, például a Japán kávéházban lehetett kérni „javító kávét”, vagy „javító tejet”, illetve ugyanígy „javító tésztát” és „javító mákot”, amíg a kiinduláshoz képest dupla adag nem lett a sok javítgatástól.

A Japánban József Attila Kraszner Menyhért kávés kitüntető figyelmében részesült. De, mint kiderült, máshol is kedvelték a gyakorta nélkülöző fiatal költőt, például az Etoile-ben Krizmanits József. „József Attilának sokszor nem volt pénze, ezt tudjuk az emlékirataiból, verseiből, kortársaktól, rendre nyomorúságos, szegény körülmények között élt. De mint törzsvendég, megtehette, hogy hitelre fogyasszon. Nagyapám mélyen tisztelte József Attilát, és becsülte benne, hogy amikor került egy kevés pénze, mindig ment és törlesztett. Amikor beszélgettünk, nagyapám sokszor kiemelte ezt. Aztán egyszer, mintegy mellékesen megemlítette, hogy József Attila elvileg mai napig tartozik három pengővel a családnak. Akkor nagyapa heti fizetése húsz pengő volt. Tehát ez a három pengő nem volt annyira kevés pénz, de nem is volt hatalmas összeg. Úgyhogy ezt majd vagy a túlvilágon rendezik, vagy ha ránk, örökösökre száll ez a történet, akkor a legnagyobb tisztelet és öröm, hogy legalább egy-két kávéval segíthette a család a magyar irodalomtörténet kiemelkedő nagyságának életét” – vázolta az unoka.

Érdekes adalék a költő életéhez, hogy egyszer nagypapa olvasott valamelyik folyóiratban egy részletekben leközölt, szerelmi háromszögről szóló regényt, amelyben két férfi vetélkedett egy nő kegyeiért. A könyv befejező részéről valamiképp lemaradt, ezért megkérdezte az épp a kávéházban tartózkodó József Attilát, hogy miképp fejezné be a történetet. Szarkasztikus humorát jól mutatja, hogy erre csak annyit felelt: „Kiküldeném őket a frontra”.

Szintén a nagyapa visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy ha néha kért is ételt a kávéházban a költő, akkor csak főzeléket rendelt, mert egyébre nem volt pénze.

De a pincérek kedvelték, és Krizmanits József több alkalommal is bement a konyhára szólni a szakácsoknak, hogy süssenek egy húst is a főzelékre ennek a versfaragó, jó embernek.

„És megtették. Az egy más világ volt. Rásütöttek egy húst, nagyapám kivitte, letette József Attila elé, aki felháborodva visszaküldte, hogy ő ezt nem tudja kifizetni, nem rendelte és nem fogadta el. Legközelebb viszont, amikor kérte a főzeléket, akkor nagyapámék mégis jót akartak vele tenni, és kitalálták azt, hogy mi legyen, hogy meg is egye, de ne is legyen felháborodás: megkérték a szakácsokat, hogy először a húst tegyék a tányérra, majd arra öntsék a főzeléket.

Ilyen történetek voltak, ez a fajta csibész kapcsolat megvolt a pincérek, nagyapám részéről. Nem gondolom, hogy ezt József Attila sértésnek vette volna, sőt, annyira nem, hogy az utolsó gyűjteményét, az 1936-ban megjelent Nagyon fáj című kötetet méltató szavak kíséretében dedikálta nagyapámnak. Nagyapám emlékezése szerint köszönő, kedves, hálás szavakkal, történetesen, hogy éveken keresztül volt egy ilyen jóságos kapcsolat. Nagy fájdalom, hogy ez a kötet elveszett. Nagyapám 1942-ben megjárta a második világháborúban a keleti frontot, majd 1943-ban leköltöztek Vas megyébe, és elkezdett gazdálkodni. Városon már a háború miatt ínség volt, a gazdálkodásban látta a kiutat. Még 1941-ben kitüntetéssel elvégezte a mezőgazdasági gazdaképzőt. Eddigre megelégelte a budapesti életet, a főpincérséget, a föld szeretete pedig vidékre vonzotta, vásárolt is, bérelt is földeket. Egyébként 1945 és 1950 között nagyon sikeres magánvállalkozó-gazdálkodó volt. Dédszüleim Budapesten, a Nap utcában maradtak, a Corvin köz mellett, nagyapám számos dolga, tárgya a padlásra került, amely bombatalálatot kapott a háború vége felé, és semmisült meg sok minden akkor. De az is lehet, hogy az 56-os forradalomban kapott találatot, aminek egyik gócpontja pont a szomszédban volt. Vagy valamelyik költözéskor kavarodott el, nem tudni. Átkutattunk mindent, de a kötetet nagy szomorúságunkra, nem találtuk meg.

A család talált egy képet a már idősödő Krizmanits Józsefről, amint szőlővel a kezében a háza előtt áll. A valamikori pincér későbbi élete is bővelkedett fordulatokban. Ahhoz, hogy megússza a kulákosítást, 1950-ben a saját földjéből is létrehozott egy téeszt. Akkor még nem tudta, hogy gyakorlatilag ez menti meg az életét, csak érezte, látta, hogy új idők jöttek – meséli legifjabb Krizmanits.

„A kommunista államhatalmat nem szívelte. ’45-ben még parasztpárti képviselő volt Vas megyében. Később aztán felismerte, hogy a megváltozott világban nem érdemes tiltakozni, és a falusiakkal együtt téeszt csinált, a saját földjéből is, és elvállalta annak vezetését. Pici falu Pósfa, a másik két település, Hegyfalu és Szeleste is. Ő lett az egyik helyi téesz »értelmiségi« embere, elnöke, mindent vitt a vállán. Kapott is egy kisebb idegösszeomlást 1954-ben, kicsit bele is rokkant, mint nagyon sokan mások. Lemondott, sima »mezei tag« lett, majd könyvelő, később főkönyvelő.  Valójában ő volt az egyik kulák a faluban, viszonylag sok földje volt, de így nem minősítették annak. Nem mindenki volt azonban ilyen szerencsés, unokatestvérét koholt vádak alapján tíz évre elítélték, de a „biztonság kedvéért” a Kommunisták Ifjúsági Szövetsége (KISZ) elődjének számító Dolgozók Ifjúsági Szövetsége (DISZ) verőlegényei úgy megverték, hogy tüdővérzésben meghalt. Mindenesetre nagyon jól működött ez a téesz, mindig mentek kivizsgálni, mert azt hitték, valami stikli van. Nem volt stikli, rend volt. Az 1950-es években a kis termelő szervezetek országos versenyét megnyerték. 1967–1974 között aztán a három falu immár egyesült, több mint 10 ezer hektár méretű téeszének lett az elnöke, 1974-ben, nyugdíjba vonulásakor végül meg is kapta a munkaérdemrend ezüst fokozatát. Amúgy haragudott rájuk, mert először az arany fokozatot ígérték neki. Antall József, a rendszerváltó miniszterelnök is ezt a kitüntetést kapta meg később. Tehát megkapták olyanok is, akik nem voltak az azóta szerencsére letűnt rendszer szekértolói. Nem »rebbeliskedtek«, élték az életüket.”

A család őriz egy újságcikket is: az Új Tükör újságírója látogatta meg 1964-ben a téeszt, és riportot írt róluk. A kétoldalas írás címe: Krizmanics és társai. Többek között arról is szó van benne, hogy hogyan lett a »kávés emberből« gazdálkodó, aki felnőtt fejjel tanult meg gazdálkodni. A cikket egy fiatal újságíró jegyezte: Csurka István.

Csurka így írt Krizmanitsról: „Mindennek, ami mozog, lelke van. A jól mozgó, előre haladó pósfai szövetkezetnek Krizmanics könyvelő a lelke. […] Korszerű sorsú ember Krizmanics. 1944-ig Pesten élt. Pincér volt, több helyen tanult, végül szülei bárjában, a »Corvin«-ban dolgozott. 44-ben hazajött szülőföldjére, Pósfára. Felfrissítette mezőgazdasági ismereteit, gazdálkodni kezdett, vagy 15 hold jó földön. Sorsában azonban nem ez a korszerű, ez csak az első megsejtése a történelem irányának, a saját lehetőségeinek. A fontosabb a következő lépés: 50-ben elsőnek érti meg az idő szavát, megszervezi az első pósfai szövetkezetet, a mainak az ősét, és három évig az elnöke is. Ez már komoly lépés. A pesti pincér, a kávés, az üzletember, 1950-ben téeszelnök lesz, és a lehetőségekhez képest jó szövetkezetet csinál a zsellérekkel.”

„Nagypapámra úgy emlékszem, hogy talán szigorú, de nagyon jólelkű ember volt.

Ilyen érdekességek vannak a világban, ilyen »véletlenszerű« találkozások. Nem tudta, nem tudhatta a 30-as években, hogy mekkora hatású költő. És nem tudta, hogy a pár évvel később megszülető fiának a leendő felesége, édesanyám a róla, József Attiláról elnevezett iskolának magyar-történelem szakos tanára lesz, aki egy nap éppen a csíkszeredai József Attila Általános Iskolával alapít testvériskolai kapcsolatot. Azt sem tudhatta, hogy az unokája ugyanabba a József Attila Általános Iskolába jár majd, s hogy aztán később a lányunokája, a nővérem is ott tanít majd magyar irodalmat és történelmet. Hogy egyszer majd épp József Attila verseit tanítják. Nem középiskolás fokon...” – zárta a visszaemlékezést az unoka, Krizmanits József.