Az ír: megfiatalított maffiózók harcai, öreg gengszterek kudarcai

Egy öregotthonban járunk, ahol a korban jócskán benne levő Robert De Niro által megformált Frank Sheeran mesélni kezd az életéről. Nem rögtön a fiatalkoráról, hanem azokról az évekről, amelyekből később még jobban vissza lehet tekinteni, hogy minél inkább összefüggéseiben láthassuk az előttünk kibontakozó életutat.

Egy utat, ami a maffia kegyetlen végrehajtójáról szól, aki most egy székben ülve emlékezik vissza, hogy miként mentek a dolgok annak idején.

Martin Scorsese legújabb filmje már tavaly óta ott kering a köztudatban. Azt kell tudni róla, hogy a Frank Sheeran életéről (legalábbis amit halála előtt elmondott Charles Brandt nyomozónak, és amelyből megszületett a Hallom szobafestő vagy című dokumentumregény) szóló alkotás 160 millió dolláros költségvetését (többé-kevésbé ennyiből tud elkészülni egy közepes szuperhősfilm is) egyik hollywoodi stúdió sem vállalta be, ezért a kultrendező a Netflixhez ment, ahol rögtön felkarolták a projektjét.

A film azért került ennyibe, mert Scorsese újszerű digitális technikával akarta megfiatalítani a szerepekre felkért ikonikus színészeket, mert nem szerette volna, ha azok fiatalkori verzióját más játssza el. És most ott tartunk, hogy

a limitált moziforgalmazás után a Netflixen is nézhető Scorsese maffiafilmje, úgy, hogy az egyáltalán nem kisképernyőre, hanem mozivászonra készült.

De tudjuk, hogy a kompromisszumoknak mindig ára van…

Az ikonikus rendező legújabb maffiatablója mondhatni, hogy egyféle számvetés az eddigi életművével, a rengeteg líraiságot felvonultató, lassan hömpölygő cselekményével, és a maga közel 3 és fél órás játékidejével.

Az ír egy elsőtől az utolsó képkockájáig kigondolt és kidolgozott mestermű, ami méltóan illeszkedik a nagy rendező korábbi művei mellé, olyan alkotás, amit díjesővel honorál a szakma, és amit évek múlva is emlegetnek a filmrajongók.

És, hogy miért nem válik unalmassá Martin Scorsese legújabb, több mint három órás filmeposza? Mert

az évtizedeket felölelő történet egy percre sem ül le, a legendás színészek pedig egy pillanatig sem hagyják, hogy unatkozzunk.

Frank Sheeran, Jimmy Hoffa és Russel Buffalino története pedig – bárhogy is történtek bizonyos részletek a valóságban – kellően izgalmas és fordulatos alapanyagnak bizonyul, amit csak Martin Scorsese volt képes ebben a formában vászonra álmodni.

A film középpontjában álló, ír származású Frank fiatal kora óta tudja, hogy mit akar. Határozott, nem tétovázik, mindent elintéz, a saját és családja érdekeit tartva szem előtt. Látjuk, ahogy simlis beszállítóból a maffia végrehajtója, ezt követően pedig szakszervezeti vezető lesz a múlt évszázad Amerikájában. Nem dilemmázik, végrehajtja, amit kérnek tőle, profiként végzi el a számára egyre rutinosabbnak váló feladatokat, legyen az egy küldemény leszállítása vagy egy rivális maffiafőnök megölése. Így lesz belőle a Joe Pesci által rendkívül jól alakított Russel Buffalino maffiavezér jobbkeze, aki így kerülhet közel a maffiával üzletelő szakszervezettel, ezen belül is annak vezetőjével, Jimmy Hoffával, az Amerikai Egyesült Államok leghíresebb szakszervezeti vezetőjével, akiről nemes egyszerűséggel úgy emlékezik meg a történet narrátoraként, mint aki az ötvenes években annyira híres volt, mint Elvis, a hatvanasokban pedig, mint maga a Beatles. A modern kori Amerika történetét is meghatározó hármas tehát folyamatosan azon ügyködik, hogy legjobb belátása szerint intézze ügyeit, de míg a maffiózók a saját malmukra hajtják a vizet, addig a mindenre elszánt szakszervezeti vezető az emberek érdekében próbál dolgozni, ez pedig előbb-utóbb érdekellentéteket szül.

Ezeket a karaktereket pedig olyan legendás színészek keltik életre, mint Robert De Niro, Al Pacino és Joe Pesci, akiket valószínűleg már nem fogunk egy filmben látni, pláne nem Scorsese rendezésében, így emiatt is rendkívül különleges ez az alkotás. Mindhárman tökéletesen átlényegülnek az általuk megformált karakterekké, és veterán színészekként már csuklóból hozzák azt, amit mindenki elvár tőlük. Játékukban nincs manír, nincsenek fölösleges megjátszások, simán elhisszük róluk, hogy ők azok, akiknél ott van az irányítás, és akik a történelem rájuk eső részében hatalmas befolyással bírtak.

De Niro mindenhol és minden helyzetben elszánt, tettrekész, nem ismer kompromisszumokat, Pesci csendes, nem harsány, mégis tudjuk, hogy ő a „főnök”, élet és halál ura, anélkül, hogy egy hangos szót is szólna vagy indulatosan nyilvánulna meg. Pacino pedig Pacino: harsány, rettenthetetlen, elszánt, egy percre sem lankad, és hitelesen hozza a figurát, aki a végletekig hisz abban, amit csinál. Negyedikként pedig ott van a film erkölcsi iránytűjének is számító Peggy (Frank lánya) karaktere, akinek felnőttkori énjét Anna Paquin alakítja, és aki nagyon kevés szöveggel is egy olyan fontos szereplője a filmnek, aki nélkül nem működne ennyire a cselekményt átszövő dráma. Kritizálták is emiatt a rendezőt, hogy újabb „férfiközpontú” filmjében a női karakterek alulírtak és alig kapnak teret, ezen belül pedig Anna Paquin a lehető legkevesebb szöveget kapta. De pont ez a lényeg:

ez a szereplő szavak nélkül is képes elmélyíteni a drámát, hiszen rajta keresztül látjuk, hogy tulajdonképpen ki a rossz és ki a jó a főszereplők közül.

A film utolsó része pedig egy hihetetlenül jó lezárás, az alkotástól teljesen elütő történetmesélés, ami az öregségről, elmúlásról, magatehetetlenségről szól. Láthatjuk ahogy a korábban erejük teljében levő emberek megöregednek, és bár korábban körülöttük forgott a világ, az idő mégis rendesen elbánt velük. És akkor jön el a pillanat, amikor ezeket a velejéig rossz embereket sajnálni fogjuk.

Az ír azonban nem tökéletes film. A digitális megfiatalítás még egy újfajta filmes technika, ami messze nem tökéletes. Fura volt látni a nagyon megfiatalított és „kisimított” Robert De Niro-t, akinek ráadásul még élénk, türkizkék szemeket is kölcsönöztek, úgy, hogy közben egy öregember mozgását láttuk. Ez főként abban a jelenetben volt nagyon feltűnő, amikor Frank megver egy boltost, mert az rendreutasította a lányát. Ahogy a földön fekvő embert üti és rúgja, látjuk, hogy egy fiatal testben levő öregember van a képernyőn, ami meglehetősen bizarrnak hat. Ezen felül több jelenetben látjuk, ahogy

az ereje teljében levő Frank öregemberként mozog, hiszen nem várható el egy 76 éves színésztől, hogy úgy mozogjon, mintha 30-40 éves lenne.

Az ír rendezője mostanában egyébként nagyon sokat szerepel a hírekben, és nem feltétlenül a filmje kapcsán. Az egész azzal kezdődött, hogy nekiment a Marvelnek, mert szerinte a mai szuperhősfilmek szerinte nem tekinthetők teljes értékű filmművészeti alkotásnak, hanem inkább a vidámparkokhoz hasonló szórakoztatóipari termékeknek. A 77 éves, veterán rendezőnek számító Martin Scorsese kijelentése és a Marvel célkeresztbe állítása nem véletlen, hiszen érthető a felháborodása, mert míg a képregényfilmek sokadik folytatására gond nélkül kipengetik a nagy stúdiók a rekordösszegű költségvetéseket, addig ő, aki már rengeteg kultfilmet letett az asztalra, házalni kényszerült a legújabb filmtervével. Ezzel a csörtével ugyanakkor Az ír Oscar-kampánya is, ha nem föltétlenül tervezetten, de beindult, hiszen

előreláthatóan úgy Scorsese alkotását, mint az idén tavasszal megjelent, a Marvel eddigi filmjeit lezáró Bosszúállók: Végjátékot is jelölni fogják Oscar-díjra a legjobb film kategóriájában,

ami felerősíti az idén elindult gyakorlatot, miszerint kellő lobbival már a képregényfilmeknek is helyük van a legjobbnak tartott filmalkotások között a szakma szerint, ami érthetően fájhat úgy Scorsesénak, mint az egyetemes filmművészetnek. Hogy ez a trend jó-e vagy sem, azt majd a jövő dönti el.

Jövő év február 9-ig, a küszöbön álló Oscar-gáláig még biztosan sokat fogunk hallani Az írről, és nem föltétlenül a film érdemei kapcsán, hanem amiatt, hogy miként áll szemben korunk Hollywoodjával és szórakoztatóipari trendjeivel. A rendező ugyanakkor kérést is fogalmazott meg a nézők felé, hogy ha lehet, akkor ne telefonon nézzék a Netflixen elérhető filmjét, hanem legalább egy nagyobbacska tableten, vagy ha lehet, akkor a rendelkezésünkre álló legnagyobb tévé képernyőjén, ha moziban nem volt lehetőségünk megnézni. Egyes nézők részéről a hosszú játékidő miatt felmerült az ötlet, hogy Az ír-t minisorozatként is lehet nézni, ha a fejezeteket külön nézzük, azonban Scorsese nem volt rest rögtön ezt a felvetést is szinte rögtön lereagálni, hogy a világért se nézze senki így a filmjét, hiszen ez kerek egészként van kitalálva, amit a néző egy leültében kell elfogyasszon (a moziban ez lehetséges, otthon azonban a sok zavaró tényezőnek köszönhetően már nem annyira).

Az ír tehát nem annyira az érdemei, mint a körülményei miatt lehet beszédtéma, lehet, hogy pont ezek a tényezők vesznek rá valakit, hogy megnézze, de a hosszú játékidő és a komplex történetmesélés sokakat eltántoríthat attól, hogy végig is nézze.

A körülötte kialakult szócsaták ellenére Az ír létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, és biztosan helyet kap az évtized, de még az évszázad legjelentősebb filmalkotásai között, ha pedig megnyeri a legjobb filmnek járó Oscart, érdemei elvitathatatlanok lesznek az egyetemes filmművészetben, és megerősít abban, hogy a látvány- és CGI-akciók mellett igenis szükség van ezekre a líraibb hangvételű, hömpölygő cselekményű, az akciókat csak visszafogottan kezelő alkotásokra is, amiket még a nagy öregek el tudnak és el akarnak készíteni.