Versekbe írt háborús élmények – Benedek Pál naplója

Képzeljünk el egy idős embert, aki életének alkonyán tollat ragad, hogy elmondja, azt, amiről eddig csak hallgatni tudott. Nem a múlt dicsősége, hanem annak terhe szólal meg a soraiban.

Benedek Pál, egykori székely határőr, a második világháború idején kezdte papírra vetni emlékeit – nem hősként, hanem tanúként.

Naplója nemcsak saját sorsának lenyomata, hanem egy letűnő világ utolsó visszhangja is. Ez a Köpec patakától az Inn folyóig című kötet, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán mutattak be kedden. Az est házigazdája Fodor Tamás vezető konzul volt, a kötetet Préda Barna néprajzkutató, a könyv szerkesztője, valamint Magyarosi Sándor hadtörténész mutatta be.

Könyvbemutató, élmények, személyesség

Elsőként Fodor Tamás köszöntötte a könyvbemutatón összegyűlteket. Kiemelte, hogy fontos számára és a főkonzulátusnak is, hogy kultúrával töltsék meg helyenként a fontos, de száraz hivatali munkát, éppen ezért megtiszteltetés, hogy Benedek Pál naplója bemutatójának a főkonzulátus adhat otthont. A köszöntő után ízelítőt is nyújtott a kötetből, azt is megosztotta például az érdeklődőkkel, hogy a napló alapjául szolgáló kéziratokat Benedek Pál családja őrizte, majd a lánya adta át Préda Barnának. Magyarosi Sándor hadtörténész elmondta, amikor először találkozott a könyvvel, Benedek Pál dédunokája szavalta el a veterán felmenő egyik versét. Ez számára megható volt, hiszen két generáció találkozásának lehetett szemtanúja, egyazon szellemiségben.

Mint kiderült, Magyarosi Sándornak hadtörténészként azok az adatok fontosak, amelyek a csatákat írják le, tényszerűen. „A népdalok és Petőfi a hibás, hogy a csaták körülményeit taglalják ezek a versek, nem azokat a részleteket, hogy hol van a géppuska” – fogalmazott a hadtörténész, hozzátéve, hogy Benedek Pál verseiben ennek ellenére vannak tényszerű leírások is. És habár szentimentális sorai inkább mutatják meg magát az embert, mint a foglyot, rendkívül fontosak a kéziratai. Ez ugyanis egy keveset taglalt korszak. A veteránok nem beszéltek szívesen az élményeikről, de legalábbis kevesen vállalták.

Préda Barna felvázolta, hogy mitől olyan fontos ez a kötet, és miért szokatlanul személyes. Alapvetően egy útleírást olvasunk, a határőrök életét a nyugati fogságban. Ebben viszont van egy fordulat:

csak az idős határőrökről esik szó, ugyanis csak őket vitték Ausztriába hadifogolyként.

A naplóból derül ki, hogy az időseket nem hazaengedték – a régi minták szerint –, hanem elvették a fegyverüket, helyébe lapátot és csákányt adtak a kezükbe. Éppen ezért a naplóból kiolvasható egy állandó harag a németek iránt, amiért meghurcolták őket. A másik visszatérő és esszenciális motívuma a kötetnek, az éhség. Benedek Pál hiányolta a székely konyhát, vágyakozva írt a székelykáposztáról, a kolbászról, a kürtőskalácsról. A gyalog megtett többszáz kilométer után a lovaikat is meg kellett egyék.

A könyvbemutatón szó volt még arról is, hogy a szerkesztő, a hadtörténész, és a kötetet digitalizáló Incze Katalin milyen élményként élték meg a könyv olvasását. „Helyenként nevetve, helyenként könnyezve olvastam a száznyolcvan oldalt” – fogalmazott Préda Barna. Nem különben Magyarosi Sándor, aki hasonló élményekről számolt be. Incze Katalin szerint egy unikális élmény olvasni a kötetet, hiszen kiolvasható belőle az ember, akit a hit és a humor vezetett.

Benedek Pál, a székely határőr

Benedek Pál nem volt történész, nem kereste a stiláris tökéletességet. Nem is akart feltétlenül közölni vagy szerepelni. Amit írt, azt elsősorban magának, és azon keveseknek szánta, akik talán még értik, hogy miről beszél. A napló őszinte, néha nyers, máskor egészen költői.

Olyan forrás, amely nem a háború katonai eseményeire, hanem az emberre összpontosít, a bajtársakra – a férfiakra, akiket besoroztak, akik túlélték a frontot, a hadifogságot, és akik utána is minden nap viselték magukban a háborút.

A napló nemcsak elbeszélés, hanem reflexió is: egy idős ember próbál rendet tenni a fejében és a lelkében. Számot vetni. Megérteni, hogyan történt mindez, és mit jelentett valójában. Ugyanakkor egy összekovácsoló erőként is szolgált közte és fogolytársai között, hiszen esténként körbeadta írásait közöttük.

Benedek nem tagadja a saját szerepét, de nem is menti fel magát. Nem hősként írja le magát, hanem emberként, de név szerint említi a bajtársakat is, akik közül páran nem tértek haza, a falubelieket, akiket elhurcoltak vagy megtörtek, és azokat, akik még évtizedek múltán is a front árnyékában éltek. A napló nem moralizál, de mélyen emberi tanulságokat hordoz.

Különösen értékessé teszi a szöveget, hogy a szerző nem csak saját élményeiről ír.

A visszaemlékezés során gyűjtött történetek – más határőrök, sorstársak, túlélők beszámolói – egy mozaikszerű képet rajzolnak ki. Ez nemcsak történeti, hanem néprajzi szempontból is figyelemre méltó. Egy olyan közösség emlékezete bomlik ki, amelynek tagjai azóta jórészt eltűntek, és amelynek kultúráját csak töredékekből ismerjük.

A napló stílusa egyszerű, de mély gondolatokat tartalmaz. A személyesség nem zárja ki az általános érvényt: a szavak mögött ott húzódik egy egész generáció sorsa, a kisebbségi magyar katona sorsa, aki két nagyhatalom között őrlődött, és akinek a történetét sokáig senki sem kérdezte meg.

Benedek Pál most beszél – és jó volna, ha figyelnénk.

Egy ilyen szöveg olvasása nemcsak történelmi élmény, hanem emberi kötelesség is. Mert ha a háború véget is ér egyszer, a benne élőkben még sokáig tovább él – s talán csak akkor enyhül, ha valaki végre meghallgatja őket.