HIRDETÉS

„Le kellett rombolnom azt a várost, amelyet elhagytam”

Szász Cs. Emese 2018. november 09., 19:36 utolsó módosítás: 2018. november 09., 22:41
HIRDETÉS

A marosvásárhelyi születésű Dragomán György műveit már több mint harminc nyelvre fordították le világszerte. Bár 15 éves kora óta nem szülővárosában él, erről a városról és a városban megélt diktatúráról írt leggyakrabban. Ennek ellenére szinte sosem jár haza: mi is Csíkszeredában beszéltünk vele. Ez a kettősség amúgy jellemző rá: bár 13 éves korától nevezi magát írónak, de csak 29 évesen publikált először. Általában a hatalomról ír, de nagyon vigyáz rá, hogy ő maga ne keveredjen hatalmi viszonyokba. Férjként is ilyennek mutatkozik: feleségével, a költő Szabó T. Annával éjjel-nappal együtt vannak, együtt alkotnak, mégsem zárja ki, hogy egyszer úgy összevesznek, hogy elválnak.

Dragomán György sokáig titkos író volt, ma világszerte ismerik Fotó: Gecse Noémi

– Több mint egy évvel ezelőtt kerestem meg interjúügyben először, akkor azt mondta, hogy szinte sosem jár haza. Most is Csíkszeredában beszélgetünk a marosvásárhelyi születésű íróval. Miért ez a szinte soha?
– Nem tudom megmondani pontosan: nehezen mentem el, és aztán nehezen mentem vissza. Amióta ’88 szeptemberében elmentem, egyszer akkor jöttem haza, amikor magyar állampolgár lettem. Akkor már könnyebb volt, így hazajöttünk látogatóba nagymamámékhoz. Amikor azonban visszamentünk Szombathelyre, nekem nagy honvágyam lett.

Akkora lett a honvágyam, hogy én azt gondoltam, hogy ennek csak az lehet az ellenszere, ha többet nem megyek haza.

HIRDETÉS

Akkor kezdtem el igazán dolgozni az első regényemen, és valószínűleg ezzel párhuzamosan nem mentem többet. Legközelebb 2005-ben voltam Vásárhelyen, amikor megjelent A fehér király. Az egy vízválasztó év volt: apám meghalt, megszületett a kisebbik fiam, megjelent A fehér király, elhívtak Vásárhelyre, s akkor azt gondoltam, ha most nem megyek el, akkor valószínűleg soha többet nem fogok Vásárhelyre menni, s azt azért mégsem akartam. S akkor érdesanyámmal elmentünk. Az egy nagyon szép élmény volt, azt éreztem, hogy egy idegen városban vagyok, amit azért nagyon jól ismerek: eltévedni nem tudok, de semmi sem olyan, mint amire én emlékeztem. Onnan kezdve azt gondoltam, hogy bármikor mehetek, és igen, ha hívnak, akkor szoktam menni. Magamtól nem nagyon. De én amúgy sem megyek soha magamtól sehova, nem vagyok utazós, az utazásaimat sokszor a meghívások határozzák meg.

Videó: Rédai Attila

– Mi maradt meg ebből a vásárhelyi gyerekkorból?
– Minden. Én igazán jól tudok emlékezni, ugye abból élek, hogy emlékszem. Ez nem azt jelenti, hogy amiket leírok, az pontosan úgy történt, hiszen én regényíró vagyok, de amúgy emlékezni én mindenre nagyon jól emlékszem. Mindig is jó emlékezőtehetségem volt, és amikor íróvá váltam, ezt külön fejlesztettem is gyakorlatokkal. 13-tól 15 éves koromig minden nap próbáltam megjegyezni valamit. 13 éves koromban tudtam meg, hogy el fogunk menni Vásárhelyről, 15 éves voltam, amikor elmentünk, és ez a két év bőséges idő volt arra, hogy megpróbáljak mindent megjegyezni.

A csíkszeredai könyvvásár apropóján találkoztunk az amúgy Budapesten élő íróval Fotó: Gecse Noémi

– Az elmenetel két évig tartott?
– Igen, onnan kezdve, hogy úgy döntöttek a szüleim, hogy beadják a kivándorlási kérelmet, s egészen odáig, hogy útlevelet is kapjunk, több mint két év telt el.

– S ez alatt megpróbált mindent megjegyezni…
– Ez akkor úgy működött, hogy nem volt egy konkrét ígéret arra, hogy mi mikor fogunk útlevelet kapni, mondjuk egy fél év után gyakorlatilag bármikor kaphattunk volna: rituálisan úgy teltek el a reggelek, hogy megnézte az ember a postát, hogy nincs-e benne az értesítés arról, hogy mehet átvenni az útlevelet. S közben eltelt másfél év, amit én úgy nevezek, hogy egy bizonytalan hosszú búcsú.

Éveken át úgy ébredtem, hogy lehet, egy hét múlva nem leszek itt. Ez egy furcsa lélekállapot, különösen egy érzékeny gyereknek.

Akkor végeztem ezeket az emlékezés-gyakorlatokat, ami később hasznosnak bizonyult, szerintem máig meghatározza az írásaimat az, hogy plasztikusan le tudok írni tárgyakat. Hogy megfoghatóvá teszem azt, amit leírok, az annak köszönhető, hogy akkor módszeresen készültem arra, hogy megtanuljak leírni valamit. Akkor már sejtettem, hogy író is leszek. Én akkor már írtam. És ez a kettő összefügg egymással. Ez egy nagy iskola volt nekem.

– És milyen volt Vásárhelyen gyereknek lenni?
– A Moldovei utca 8. szám alatt laktam, szemben volt egy cukrászda. Akkor az a város széle volt, mögöttünk nem volt semmi. Most már be van építve, de amikor én még gyerek voltam, akkor dombok voltak mögöttünk meg az erdő. Hatalmas bandázások zajlottak ott: a mi blokkunk meg a szomszéd blokk gyerekei. Nagy háborús játékok, focizások meg fáramászások voltak, hatalmas kalandozások. Az életünk úgy telt, hogy fúvócsövekkel mászkálunk, lövöldözünk, csúzliztunk.

Nagyon kalandos, izgalmas gyerekkor volt, de közben meg azért diktatúra volt, lehetett tudni, apám mindig mondta, hogy vigyázzak a számra, vigyázzak, hogy mit beszélünk. Az iskolában elég nagy volt a fegyelem, a tanárok néha fizikailag is hozzánk nyúltak, ha hosszú hajad volt, megnyíratták. Volt egy bizonyos lelki terror. Amikor Magyarországra kerültem, az első iskolai napon, amikor hozzám szóltak, én vigyázzba álltam, és a kérdésre úgy próbáltam válaszolni, ahogy itt megtanultam, hogy válaszolni kell. Akkor engem kiröhögtek, s még egy hétig eltartott, amíg elmúlt nekem ez a belém nevelt fegyelem.

– Nehéz volt a búcsúzás, de könnyen ment-e a beilleszkedés Szombathelyen?
– Igen, tulajdonképpen könnyen. Magyarország akkor nagyon befogadóan viselkedett az erdélyiekkel, különösen Szombathelyen, ahol viszonylag kevesen voltak. Mindenki nagyon kedves volt, az osztálytársaim mind befogadók voltak, senki sem kérdezte például, hogy honnan tudok magyarul, ami korábban előfordult. Annyiban volt nehéz, hogy minden más volt, és az ember ezt folyton érzékelte. Szerencsém is volt, mert korán megismertem a feleségem: szinte azonnal, ahogy megérkeztünk Szombathelyre, találkoztunk, és az nagyon fontos találkozás volt mindkettőnk életében, azóta is a hatása alatt állunk tulajdonképpen. Az, hogy mi találkoztunk, kiemelt minket ebből a beilleszkedési kényszerből, onnantól kezdve minket már nem érdekelt semmi: az érdekelt, hogy mi írók leszünk, és erre egymást mi megtanítjuk, és szinte mellékessé vált, hogy ez Magyarországon történik-e vagy sem. Onnantól kezdve én már otthon voltam ott.

Szabó T. Anna és Dragomán György. Fontos tinédzserkori találkozás volt az övék, azóta is hatása alatt állnak Fotó: Gecse Noémi

– Mikor és hogyan lett író az író?
– Igazából kétszer lettem író, először akkor, amikor ’86 tavaszán írtam egy novellát arról, hogy egy diktátort fejbelőnek, ezt megmutattam apámnak, aki elolvasta, és azt mondta, hogy én tehetséges vagyok, de ne mutassam meg senki másnak. Itt lettem író magam számára, innentől kezdve tudtam, hogy én ezt fogom csinálni egész életemben, hogy többeknek fogok mesélni, mert ahogy az elsőt elmeséltem, rögtön láttam a másodikat. Ott váltam íróvá tulajdonképpen, de ezt nem tudta senki: csak én tudtam meg a szüleim. Amikor megismertem a feleségemet, Annát, akkor ő is megtudta, de mások nem.

– És meddig tartott ez?
– Elhatároztam, hogy regényt fogok írni, és én akkor leszek író, amikor az a regény megjelenik. Tehát egészen addig, amíg az a regény nem jelenik meg, én csak készülök az írásra, s egy titkos író vagyok – gondoltam én. Huszonkilenc éves voltam, amikor megjelent az első regényem, A pusztítás könyve. Addig tulajdonképpen én nyomtatásban nem közöltem értékelhető szöveget, az volt nekem az íróvá válás.

– Hosszú évekig nem volt Vásárhelyen, mégis Vásárhelyről kezdett írni, de legalábbis egy olyan városról, ami nagyon hasonlít rá. Miért?
– Valószínűleg a honvággyal függ össze. Én, amikor elkezdtem írni az első regényem, akkor az a világ legszebb városáról szólt, egy nosztalgikus városról, de egy idő után rájöttem, hogy ez nem működik. Akkor aztán egy sokkal durvább regényt írtam: az első regényem, A pusztítás könyve sötét, fekete könyv, két háború között játszódik valahol Kelet-Európában egy lerombolt városban. S ez a lerombolt város egy kicsit Vásárhely. Az egy olyan város volt, mintha Vásárhelyen átment volna egy durva háború, s csak nyomai maradtak volna meg.

Talán ez volt a saját terápiás folyamatom, hogy a fejemben le kellett rombolnom azt a várost, amelyet elhagytam.

– A diktatúráról szólt aztán az A fehér király és a Máglya, és úgy tudom, hogy lesz ennek egy harmadik része is.
– Én egy trilógiát terveztem, de meglátjuk, hogy meg tudom-e írni, mert régóta küszködöm ezzel a könyvvel. A pusztítás könyve áttételesen szólt erről a korszakról, A fehér király az konkrétan. De ezek a városok, amelyekről én konkrétan írok, másak, mint az én szülővárosom. Aki megpróbál Vásárhelyen tájékozódni az én könyvem alapján, az el fog tévedni, mert ez az én városom, amit átalakítottam. Ezek nem történelmi szakmunkák, éppen ellenkezőleg. De azt hiszem, másként tudja az irodalom elvégezni azt a munkát, amit a történelemnek kell elvégeznie: a történelemnek a tényeket kell megtalálnia. Én azt vállaltam fel, hogy egy olyan könyvet fogok írni, amelyben a történelem hangulata lesz benne. Aki meg akarja tudni, hogy milyen volt ’86-ban Vásárhelyen, az elolvashatja az én könyvemet, és meg fogja érteni, hogy milyen volt, anélkül, hogy egy történelmi képet kapna arról, hogy mi történt. Sőt talán azt is megtudja, milyen volt a rendszerváltás, ha a Máglyát olvassa, pedig annak az is a pikantériája, hogy én már nem éltem itt. És igen, azt hiszem, lesz egy harmadik kötet, még egyszer megpróbálok visszamenni ennek a szívébe, s közelről megnézni ennek a legbelsőbb fészkét, azon dolgozom most, meglátjuk, hogy meg tudom-e írni. Azért mondom ezt így, mert az írásban benne kell lennie a kudarcnak is. Én bármit írok, ameddig nincs kész, azt gondolom róla, hogy lehet, nem fogom tudni megírni, lehet, hogy erősebb lesz nálam a könyv. Elég küzdelmesen dolgozom. De azt is el kell mondanom, hogy közben rengeteg más dolgot is írok, vannak novelláim, amik nem ott játszódnak. Azt hiszem, sikerült ledobnom azt a béklyót magamról, hogy én csak erről a városról vagy a gyerekkoromról írjak. Azok a hatalmi viszonyok, amelyek engem érdekelnek, máshol is működnek. Én mindent hatalomcentrikusan látok, nekem a szabadságról kell írnom és a hatalomról.

Az író úgy érzi, sikerült olyan könyveket írnia, amit szeretnek az emberek Fotó: Gecse Noémi

– Harminckét nyelvre fordították le A fehér királyt, A máglya is 18 nyelvnél tart. Miért érdekli a világ másik végén lévő embert a nyolcvanas évek kelet-európai diktatúrája?
– Én erre nem tudok magyarázatot adni. Fogalmam sincs, hogy kik a közönségem tagjai, és ezt hogyan élik meg. A könyvnek azonban nem csak a témája fontos, mégiscsak arról van szó, hogy akkor tud világhíressé válni, ha az emberek szeretik. Én azt látom, hogy tudtam egy olyan könyvet írni. Nagyon keményen dolgoztam amúgy a könyveimen, mindig abban hittem, hogy nekem a lehető legjobb mondatokat kell leírni, és éveken át küzdöttem, hogy azok a mondatok olyanok legyenek. Végül sikerült olyan könyvet írnom, amit az emberek magukénak éreznek, azt érzik, hogy ez az ő történetük, függetlenül attól, hogy hol élnek a világban.

Az írás számára küzdelem, sokszor éveken át küzd azért, hogy leírt mondatai a lehető legjobbak legyenek Fotó: Gecse Noémi

– A sok nyelv között lefordították románra is. Hogy fogadták ezeket a Romániában játszódó történeteket a románok?
– Én úgy látom, hogy nagyon jól. Én nagyon megörültem, hogy lefordítják, bár azon meglepődtem, hogy nem a román volt az első, amire lefordítják, hanem csak a huszadik. De amikor végül lefordították, úgy kezelték, mint egy román regényt. Eléggé befogadóan kezelte ezeket könyveket a román irodalom. Azt is lehetett látni, hogy ezek a könyvek hatnak a román írókra is.

– Két éve még film is készült A fehér királyból. Úgy tudom, hogy nem szólt bele az alkotási folyamatba. Hogy tetszett a végeredmény?
– Erre nem szoktam válaszolni. Épp azért nem szóltam bele. Az látszik, hogy nagyon más. Én azt mondtam, hogy a fő célom az, hogy ne unjam a filmet, hát ez sikerült. Nagyon megleptek.

Várható volt persze, hogy meg fognak lepni, onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy ez egy angol sci-fi lesz hollywoodi színészekkel. Lehetett számítani arra, hogy ez teljesen más lesz, mint amit én írtam. Más is lett. Nem szoktam sem szidni, sem dicsérni, mert én ezt elengedtem. Igazából nekem az öröm maradt, hogy ezt láttam. Sokat tanultam a folyamatól, izgalmas volt látni, hogy milyen munka kell mindezhez.

– Merthogy szerepel is benne statisztaként…
– Kipróbáltam, hogy milyen statisztaként, nem csak én, hanem az egész családom. Nekem ez egy nagy ajándék, és örültem neki. Nyilván az én filmem a fejemben van, én tökéletesen tudom, hogy milyen filmet lehetne ebből készíteni. De azt nem lehet megcsinálni, mert én leírtam. Íróként ebbe a legkevésbé szabad beleszólni, mert az írás az a legnagyobb szabadság, amikor én leírok egy mondatot, az úgy lesz, ahogy én írom le, senki abba bele nem szólhat. Egy film ennek totális ellentéte. Nekem nincsenek ilyen ambícióim, hogy rendezzem, beleszóljak, egyáltalán semmi hatalmi pozíciót nem szeretnék elfoglalni, elég nekem az, hogy én írtam meg, én vagyok a szerző, s aztán remélem a legjobbakat.

Film is készült A fehér királyból Fotó: IMDB.com

– Kerüli a hatalmi viszonyokat?
– Én a magam részéről azt szeretném, hogy ne legyen fölöttem senkinek se hatalma, s nekem sem más fölött. S eddig ezt sikerült is elérnem.

Onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy ez egy angol sci-fi lesz hollywoodi színészekkel, lehetett számítani arra, hogy ez teljesen más lesz, mint a könyv Fotó: IMDB.com

– Dragomán György nem csak ír és fordít, hanem főz is, amit aztán leír. Van már Dragomán-féle kenyér is. Honnan ez a gasztronómia iránti szerelem?
– Szeretek főzni. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy a konyhában nőttem fel nagyrészt, az anyám konyhájában.

Apám már kiskoromban azzal hencegett, hogy apróbbra vágja a hagymát, mint a Mureșul szakácsai, és ő csinálja Közép-Európa legjobb kovászos uborkáját. Ilyen hencegések között zajlott az élet, ami effektív a konyában zajlott, és részt vettem ebben én is.

S a főzés is fontossá vált. Az írásnak az a veszélye, hogy nagyon nehéz abbahagyni, nagyon nehéz kijönni belőle, pedig fontos, hogy az ember kikapcsolódjon, ne dolgozzon, ráadásul az írásnak nincsen semmi fizikai aspektusa. Az embernek hiányzik az, hogy valami kézzelfogható eredménye legyen a tevékenységének. A főzés egy nagyon kreatív folyamat, de nagyon más kreativitás kell hozzá, mint az íráshoz. Amikor főzök, akkor nagyon szabadon vagyok kreatív. S pont a kenyérrel kezdődött az egész, hogy én ezt el kezdtem leírni. Evett valaki a kenyeremből, s mondta, hogy ezt meg akarja sütni, meséljem el. Elmeséltem, de nem tudta megjegyezni, írjam le és küldjem el, és egy idő után rájöttem, hogy ezt akár publikálhatnám is. Rájöttem, hogy tudok erről írni.

– Otthon ki főz?
– Felváltva. Hol Anna, hol én. Anna is nagyon jól főz, egy csomó dolgot jobban, mint én, például a francia karamelles almatortát, szerintem abban világbajnok.

– Feleségével gyakorlatilag kamaszkoruk óta ismerik egymást. Szombathelyen természetes volt, hogy egy író írónőt talál?
– Ez egy rendhagyó, különleges dolog volt, nem sok ilyenről tudok. Első nagy szerelem. Mi nagyon összetalálkoztunk akkor, mindenben ugyanazt akartuk, s ez nagyon szépen működött. Tulajdonképpen kibírtuk.

A felségem híres költő volt már, amikor én még csak titkos író voltam. Ez azért elég nagy feszültség volt. Őt már ismerik, neki már van neve…

– Volt versengés?
– Persze, mi egyfolytában versengünk. Ha az egyik ír valami jót, akkor a másik is akar. Mi egymás szerkesztői vagyunk, ami egy nagyon mély és intenzív kapcsolat, alkotói kapcsolat is. Bizonyos értelemben istenkísértés is, hiszen mi együtt vagyunk a nap 24 órájában. Viszonylag kevés olyan házasság van, ahol a felek reggeltől estig együtt vannak. Ez a kapcsolat néha nagyon feszült, néha nagyon izgalmas. Azt szoktuk mondani, hogy azért nem tudjuk megunni, mert ez egy szerelmi hármas: vagyunk mi ketten meg az írás. S persze a gyerekek is ott vannak. Ők a negyedik pólus. Ez egy elég harmonikus, de közben meg egy nagyon feszült kapcsolat is: mi folyamatosan beszélgetünk, folyamatosan veszekszünk, folyamatosan küzdünk, folyamatosan támogatjuk egymást. Nem tudom elképzelni, hogy írok valamit, és ő ne lássa.

– Hogy alakult ki az, hogy sokszor az egymás iránti érzéseiket is a nyilvánosság előtt élik meg?
– Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy a magánéletünkhöz senkinek semmi köze nincs, de egy költő azért megírja ezt. Amikor elkezdett Anna olyan verseket írni, amiből felismerhető volt az életünk bizonyos aspektusa, rájöttem, hogy úgyis mindegy. Nyilvánosan is együtt jelenünk meg, beszélünk is róla. Aztán rájöttünk arra, hogy ennek nincs jelentősége, minket úgysem ismer senki, még ha azt hiszik, hogy ismernek is, mert egyszerűen mi sem ismerjük egymást. Iszonyatos meglepetéseket tartogat nekem is újra meg újra Anna, pedig sokat tudunk egymásról. Lassan harminc éve vagyunk együtt sülve-főve, éjjel-nappal, s mégis még mindig egy csomó dolgot nem tudok. A mi magánéletünk így is, úgy is magánélet maradt. De beszélni fontos róla.

Egy házasság akkor működik, ha dolgoznak rajta, ami egy nagyon kemény munka. Mi sosem mondjuk azt, hogy örökre együtt maradunk: mindig benne van a pakliban, hogy holnap annyira összeveszünk, hogy elválunk. De remélhetőleg nem így lesz. Nagyon keményen dolgozunk azon, hogy ne így legyen. S már 25 éve is dolgoztunk ezen.

A nyilvánosság előtt is beszél házasságáról a költő és az író Fotó: Gecse Noémi

– S a gyerekek tovább viszik ezt az írói vonalat?
– Mindenki ezt kérdezi. Nekik milyen nehéz lehet! Majd eldöntik, hogy mit csinálnak. Az biztos, hogy fordítani megtanultak. Látták, hogy csináljuk, s megtanultak. Hogy írni fognak-e, azt meglátjuk. Sosem volt célunk, hogy mi írókat neveljünk. Nyilván sokat tanultak ebből, máshogy fognak viszonyulni az íráshoz. Ha sosem fognak írni, akkor is másként fognak olvasni, mint aki nem látta, hogy készül egy írás.

– Milyen jövőt vizionál a fiúknak? Könnyebbet vagy ugyanolyan inspiratívat, mint amilyen az öné?
– Ezt nem lehet tudni. Én magam részéről annyit tudok vállalni, hogy megpróbáltam, megpróbálok minden erőmmel szabad embereket nevelni. Ez a célom. Hogy ez sikerül vagy sem, nem lehet tudni.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS