Kirepült a fészekből, budapesti deszkákon hódít Bányai Kelemen Barna

– Egy 2015-ös, veled készült interjú címe az volt, hogy Itthon maradtam – erre vagyok a legbüszkébb. Ehhez képest hónapok óta egyeztettünk erről az interjúról, mert te már harmadik éve Magyarországon élsz. Mi történt? Mi változott?
– Nagyon jó a felvetés, mert most, hogy hazajöttem, és bementem a nagyszobába, épp ez cikk volt kitéve. De nem szándékosan, anyukám nem emlékeztetőül tette ki, hogy ne felejtsem el ezt a főcímet, csak valahol megtalálta a lapot, és odakészítette, hogy ne kallódjon el. Eszembe jutott, hogy milyen érdekes, mennyire megváltozik az ember. Persze, én nagyon büszke voltam arra, hogy addig nem mentem el, nagyon fontosnak tartottam azt, hogy itthon maradni, itthon próbálkozni és itthon megmaradni. De hát persze hamar változik ez a dolog. Nagyon sok olyan összetevője van annak, miért is döntöttem úgy, hogy mégsem maradok.

Először jött a kaland, aztán jött a szerelem, aztán meg jött egy szakmaiság.

Azt hiszem, van az embernek egy olyan pillanata, amikor döntenie kell, és én meghoztam ezt a döntést. De azt hiszem, hogy azt a belső ingát, ami nekem azt súgta akkor, hogy nekem itthon kell maradni és megmaradni, azt továbbra is ugyanúgy érzem. Én nem szakadtam el, nem rúgtam fel, nem úgy jöttem el, hogy felégettem magam mögött mindent. Nagyon erős szálat tartok itthon. Nem gondolom azt, hogy ez egy lezárt dolog, és többé nincs közöm se Vásárhelyhez, se Erdélyhez, se Romániához. Nem. Most áttettem a székhelyem oda, ott élek, de az alapgondolat nem változott.

 – Azért is volt benned ez a ragaszkodás, mert tősgyökeres vásárhelyi vagy?
– Biztos, nagyon fontos, hogy generációkra visszamenőleg az őseim mind itt éltek. Biztos fontos az is, hogy nagyon szerettem a magyar nyelvet és irodalmat, rengeteget olvastam. Én nagyon sokáig meséket olvastam, talán nyolcadikos koromig, akkor már titkon, mert akkor már ciki volt. De én imádtam a meséket. Annyira szépen és fantáziadúsan vannak megírva azok a történetek, hogy nem bírtam elengedni. Anyukám azt mondja, állítólag én már kiskoromban mondtam, hogy nagyon fontos ápolni a mi kis nyelvünket és magyarságunkat. Ebben is benne van az, hogy színész lettem. Amikor eljöttek és megnéztek, nagyon fontos volt, hogy büszkék rám, és ez mind miattuk van, vagy miattuk is.

– Te a Nemzetiben találkoztál a színházzal, mint olyannal?
– Biztos, hogy igen. Én nem emlékszem, de elbeszélésekből tudom, hogy az első előadásom, amit láttam, a Lear király volt Lohinszky Loránddal, aki később tanárom lett. Ez is családi legenda, hogy állítólag kimentem a sorok közül, odaálltam a színpadhoz, és bámultam őt, annyira tetszett. Nem zavartam senkit, és akkor hagytak. Talán már akkor ott felsejlett, hogy érdeklődöm a színház iránt. Aztán igazából főként a Stúdióba jártam én nagyon sokat. Nyilván a Nemzetiben is néztem előadásokat, de a nagyon erős emlékeim a Stúdió színpadához köthetők.

– Ez akkor történt ugyebár, amikor te menedzsment egyetemre jártál a Petru Maior Tudományegyetemen?
– Így van, és

Akkoriban Kátai Istvánékat, Viola Gáborékat néztem, ők voltak akkor negyedévesek, rajongtam én nagyon értük is, meg az ottani vizsgaelőadásokért.

– S akkor hogyan jött a képbe ez a menedzsmentes kitérő?
– Igazából ez egy családi közös megegyezés, amivel utólag én nem igazán értettem egyet. Apukámnak volt egy vállalkozása, és beszélgettünk róla, hogy milyen jó lenne, ha én azt tovább vinném. Érdekelt volna is a dolog, meg nem is, de valahol ott hátul zakatolt, hogy én már diákszínjátszóztam, hogy én azt szeretem, az nekem jólesik. Elmentem végül az egyetemre, ott próbálkoztam két, két és fél hónapig, de hivatalosan egy évet végigcsináltam, persze a vizsgákat nem tettem le. Picit lelkiismeretfurdalásom is van, hogy a szüleimnek elég későn szóltam, hogy hát lehet, én mégis a színházat választom. De aztán megbékéltek vele. Nagyon szeretnek színházba járni, megnéztek itt is, ott is.

– 2006-ban rögtön az egyetem elvégzése után kerültél a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz, ahol talán el is kényeztettek a szerepekkel. Így történt?
– Azt gondolom, hogy eléggé az elején bedobtak a mélyvízbe: rögtön a főiskola után az Yvonne, a burgundi hercegnőben Fülöp herceget bízták rám. Az szerintem eléggé nagy feladat volt még akkor, lehet, hogy kicsit még korán is jött. De úgy érzem mégis, hogy eléggé lépcsőzetesen haladtam felfelé.

– Az igazi sikert a Bánya-darabok hozták meg?
– Azt biztos, hogy az egy nagy mérföldkő az életemben. Azzal tudtunk színházi fesztiváloknak eleget tenni, azt hívták nagyon sokat mindenfelé, Magyarországra is rengeteget jártunk. Ugye Székely Csabának is egy olyan irományáról beszélünk, amellyel berobbant kortárs magyar íróként, Sebestyén Abának fontos rendezése, és nekünk színészeknek is egy fontos előadás volt.

– A Bányavakság Florin rendőrje honnan ihletődött? A lakótelepi gyerekkorból?
– A keveréknyelv az onnan jött, onnan inspirálódtam. Több olyan figura van a fejemben, aki ezt a keveréknyelvet beszélte, amit én aztán átemeltem a Florin szerepébe. A lakótelepen, ahol én felnőttem, egy nyolcemeletes tömbházban nem tudom, hány román és hány magyar család volt, de nyilván több volt a román, és ezek többnyire betelepített emberek voltak, úgyhogy ők semennyire nem beszéltek magyarul, nekünk kellett románul kommunikálni velük.

– Nyolc évig voltál a Tompa Miklós Társulat tagja. Mit jelentett ez a nyolc év?
– Mindenképpen egy fészeknek nevezném, az a hely, ahol felcseperedtem, és ahonnan aztán kirepültem. Igazából ennek a helynek köszönhetek mindent emberileg és színészileg. A fiatalságomat itt töltöttem, az emberi és művészi részem is Vásárhelyhez kötődik.

– Nehéz volt itthagyni ez a csapatot? Mennyi idő alatt hoztad meg ezt a döntést? Úgy történt, hogy kimentél egy vendégszerepre, s ott ragadtál?
– Ott ragadtam, igen. Akkor, amikor kimentem Szombathelyre, akkor egy szó nem volt arról, hogy én esetleg oda szerződnék. Akkor egy szerepre hívtak ki, majd a munkafolyamat közepén Jordán Tamásék feltették a kérdést, hogy mit szólnék hozzá, ha jövőre ott maradnék, és a társulat tagja lennék. Én akkor kértem három nap gondolkodási időt, ami alatt

elég sok mindent mérlegelni kellett: itthagyni a biztosat, a jó kis életemet egy olyan bizonytalanért, amit egyáltalán nem ismerek.

Persze nem utolsó szempont, hogy ott ismertem meg a jelenlegi páromat (Bánfalvi Eszter színésznő – szerk. megj.) , aki nagyon okosan és elhatárolódva – akkor már nyilván dúlt a szerelem – segített nekem, konkrétan leírtuk, hogy mi szól mellette és ellene. Ő pedig tényleg elhatárolódott a mi párkapcsolatunktól, szakmai kérdéseket tett fel, amiből aztán feketén-fehéren kiderült, hogy meg kell tennem ezt a lépést. Természetesen a döntésem nagy százalékban ő is befolyásolta.

– Ezt még olvastam rólad, hogy visszatérő motívum, hogy a nők befolyásolják az életedet.
– Igen, abszolút így van. A vásárhelyi nagy találkozásaim például nagyon sok nőhöz, kolléganőhöz kötődnek. Sokat köszönhetek nekik. Nem csak nekik nyilván. Férfiaknak is. Mégis, azokat a lelki meg a színészi impulzusokat, a férfivá válás alapjait mind tőlük lestem el.

– Mit kaptál ehhez képest a szombathelyi társulattól? Nagyon más világ?
– Ahhoz képest más világ, hogy ott már úgy fogadtak engem, mint meglett színészt, nem voltam már kezdő. Tőlük is nagyon sokat tanultam, de tudtam a rendszert, a struktúrát, már csináltam ilyent, ismerős volt a helyzet. Ez egy második egyetem ilyen értelemben nekem.

 
– Szombathelyre legelőször Alföldi Róbert hívására mentél? Ő hol látott? Hogy esett rád a választása?
– A Bányavirág kapcsán találkoztunk. Mondtam, hogy ez elég nagy berobbanás volt a színházi életbe, éppen Budapesten játsztuk, és ott látott engem Alföldi, amiből nekem lett a szombathelyi meghívás, Abának lett egy másik munkája, ahol Stohl Andrással megcsinálta szintén a Bányavirágot, Csabának is lett egy másik munkája, a Passió, amit később írt Alföldinek.

– S azóta gyakran rendezett téged, mert nem csak Szombathelyen játszottál, hanem Budapesten is.
– Úgy volt ez, hogy az anyaszínházam a szombathelyi Weöres Sándor színház volt, de eleget tehettem más megívásoknak, hogyha az anyaszínházzal egyeztetve volt. Úgyhogy Budapesten is előfordultam már itt-ott. Most már több munkám is van. Most az Átriumban játszom, az A félelem megeszi a lelket című előadásban, Alföldi Róbert rendezte, aztán a Katona József Színházban is játszom, aztán van a Hegedűs a háztetőn, amit szintén Alföldi rendezett.

– S közben időnként itthon is játszol. Azt szoktad mondani, hogy Szombathely–Budapest–Marosvásárhely Bermuda-háromszögében ingázol. Most is így van ez?
– Most már azért azt nem mondhatom, hogy ingázom, mert annyira sűrűn nem játsszuk a Nyugalmat itthon, ez főleg akkor volt igaz, amikor itthon még mentek a Bányák. Most már ott van többnyire munkám. Itt havi rendszerességgel már nincs.

– Sok helyen megfordultál, megfordulsz. Látsz-e lényeges különbséget erdélyi és magyarországi színház, erdélyi és magyarországi színész között?
– Alapvető különbség nincs, én azt gondolom. Ez színháztól, emberektől, rendezőktől függ.

– Tehát nem országhatártól.
– Nem. Azt gondolom, hogy nem.

– A közönségről is elmondhatjuk ugyanezt? Az például számíthat, hogy Marosvásárhelyen olyanoknak játszol, akikkel találkozol az utcán, vagy a rokonoknak, barátoknak?
– Ilyen értelemben lelkileg nehezebb picit, hogy én azt gondolom, ott idegen vagyok. De hát annyiféle színház van, annyiféle színész, mégis olyan kis ez a mi kis színésztársadalmunk, hogy nagyon hamar megismerik az embert. Magyarországon szokás az, hogy ha megkedvelnek egy színészt vagy egy rendezőt, akkor emberek képesek órákat utazni csak azért, hogy lássák.

– Az évad végén elbúcsúzol Szombathelytől, és Budapestre szerződsz. Hogy született meg ez a döntés?

– Igazából ez nem az én döntésem volt. Persze közöm van, mert a munkám miatt hívnak. Úgy nézett ki ez a dolog, hogy tavaly felhívtak, és szerződést ajánlottak a Katona József Színházba. Ezt a döntést én elnapoltam, ugyanis Szombathelyen Jordán Tamás kapcsán volt egy kis botrány, igazgatóváltást szerettek volna végrehajtani. Én pedig azt éreztem, hogy nem állhatok fel akkor, nem fogadhatom el ezt a megkeresést, úgy éreztem, hogy tartozom a csapatnak is, a városnak is.

Egyszerűen nem állhattam fel akkor, hogy kösz szépen, én az első botránynál, az első lehetőséggel elmentem.

Ezért mondtam nemet a megkeresésre, de azt mondtam, hogy ha lehet ezt napolni egy évvel, akkor napoljuk el. Ha még érvényes lesz jövőre, akkor még beszélgessünk róla. És érvényes lett, és most már úgy alakult az életem, hogy minden lelkiismertfurdalás nélkül át tudok szerződni Budapestre.

– Úgy alakult, hogy a párod, Bánfalvi Eszter is Budapestre szerződik.
– Igen, de ennek két külön oka van. Nyilván együtt élünk, ennek köze van egymáshoz, de nem azért jön el ő, mert én eljövök.

– Csak ilyen szerencsés egybeesés?
– Hát igen. Még lehetne úgy élni egy évet vagy kettőt, hogy távolsági kapcsolatban, kicsi ingázással. Ami egyébként is volt eddig is. Ha nem együtt próbáltunk, akkor teljesen külön utakon jártunk, mert egyik jött fel, a másik ment le, autóztunk, vonatoztunk néha.

– Egy magyar színésznek Budapest a lehetőségek városa?
– Azt gondolom, hogy igen. De nem igaz, hogy nincs lehetőség máshol, mindenhol van lehetőség, esély. Nincs ilyen, hogy nagyon elfelejtett városok. Ott van például a sepsiszentgyörgyi Orbán Levente, aki most már filmekben is szerepel, nem is akármilyenekben.

– A legtöbben viszont Budapestről kerülnek be a filmes szakmába. Vannak-e neked erre irányuló vágyaid, törekvéseid?
– Ez megint nem tőlem függ.

– De ha nagyon égne benned a vágy, akkor mondjuk járnál castingokra.
– Igen, ebben igazad van. De a casting is olyan, hogy vagy nyitott a casting, s azt mondják, hogy 35 és 45 között bárki, de arra biztos, hogy nem mennék el. Vagy nagyon célirányos kéréssel keresnek meg, hogy valaki keres az illető filmre ebben a korosztályban. De én nem szoktam nagyon elébe menni a dolgoknak: engem mindig megkerestek, időt kértem, átgondoltam és léptem. Soha nem mentem elejébe a dolgoknak.

Nem úgy mentem ki Budapestre sem például, hogy én mindenáron itt akarok színész lenni. De ez most mégis úgy alakult.

– Valahol azt mondtad, hogy sodor az élet.
– Igen, sodor. Olyan értelemben, hogy ha megkeresnek, akkor kommunikálok, beszélgetek róla, aztán meg otthon három éjszaka nem alszom, mérlegelek és eldöntöm.

– Sok kitelepedett erdélyi panaszkodik arról, hogy itthon bozgorozzák, az anyaországban meg románozzák. Te hogy vagy ezzel?
– Azt hiszem, hogy muszáj különbséget tenni a munkahelyek között. Nehogy félreértés legyen ebből, de mondjuk egy színésztársadalomban más egy kicsit romániai magyarnak lenni, mert ott nem úgy számít az, hanem a munkád alapján ítélnek meg.

– Tehát senki nem fog lerománozni.
– Nem. Vagy ha azt mondják, hogy román, biztos nem megsérteni akarnak ezzel. Meggyőződésem, hogy nem azért mondja rám, hogy román, mert az oláhból származtatott kis mokány emberre gondolt. És bocsánat ezekért a szavakért. Én nem sértegetni akarok senkit. Ő másként tesz különbséget, mint ahogy mi teszünk különbséget. És szeretünk különbséget tenni mindannyian: a románok közt sem mindegy, hogy valaki regáti, erdélyi román vagy moldvai, mint ahogy mi is szeretünk különbséget tenni aközött, hogy partiumi magyar, erdélyi magyar, székelyföldi magyar vagy nem magyar, csak székely. Én azonban azt gondolom, hogy ez ennyire nem fontos, hogy emberek vagyunk, és az emberségünk határoz meg.

– Most hol érzed magad otthon?
– Ez nagyon jó kérdés.

– Gyerekkorod vásárhelyi lakótelepén? Vagy a színpadon, bárhol is legyen az?
– Nem igazán tudok válaszolni rá. Mit jelent, hogy otthon?

Bár Budapest azért még nem annyira otthonos: hatalmas, egyszerűen beláthatatlan még számomra. Bár vannak ilyen fontos kötődések, hogy a szüleim Marosszentgyörgyön élnek, oda az 5-ös busz visz ki, és a budapesti új munkahelyemre is 5-össel megyek. S ez olyan jóleső érzés, hogy fontos helyekre az 5-ös visz.