Gyomorrák. Sokáig nem hitte, hogy ez az ő valósága

Péter Beáta 2019. április 19., 13:28 utolsó módosítás: 2019. április 25., 16:10

Leküzdött már sok kilométert, hegycsúcsokat hódított meg, meggyürkőzött színpadi szerepekkel, különböző kihívásokkal. Most élete legnagyobb harcával kell szembenéznie a kétgyerekes családanyának: Boda-Szász Krisztánál, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház színészénél novemberben állapítottak meg gyomorrákot. A közösség erejét bizonyítja, hogy sokan mellé álltak, a színházban jótékonysági előadást szerveztek, április 26-án pedig koncertet tartanak. Szükség is van a pénzre, mert húsvét után műteni tudják Krisztát.

„Ezzel szembe kell nézni, ez az én harcom”

– Mikor és hogyan derült ki, hogy baj van?
– Gyomorfekéllyel kezeltek, és nem gyógyult. Az orvosom javaslatára szövetmintát vettek, és az első eredmény jó lett, nem mutatta ki a rákos daganatot. Emlékszem, éppen egy bukaresti turnéról jöttünk haza, amikor hívtam a kórházat az eredmények miatt. A kicsi nővérke mondta, hogy nagyon drukkolt, és örül, mert jó az eredmény. Csúnya fekélyem volt, és a doktornak gyanús lett. Nem érintett túl jól ez a betegség, de diétáztam, szedtem a gyógyszereket, kétszer is visszamentem kontrollra, viszont nem gyógyult. Akkor már az orvos próbált rávezetni, hogy ebből még baj is lehet. Amikor kijött a jó eredmény, mondta, hogy rendben van, de két hét múlva találkozunk, és újabb vizsgálat következik. Nem hagyott. Ha a jó eredménnyel vidáman elengedtek volna, nem is tudom, most mi lenne... Két hét múlva elmentem, nem hanyagoltam, de már éreztem, hogy ha még egyszer le kell nyeljem azt a csövet… De a mostani helyzetben látom, hogy vannak ennél keményebb dolgok is. Azt hittem, hogy hú, de rossz, de aztán jött a következő helyzet, ami még rosszabb. Most is hallom az orvos hangját, ahogy mondja: „csütörtökön magának eldől a sorsa”. Mondtam, jó, állok elébe: ha jó az eredmény, örülök, ha nem, megyünk tovább.

Nem izgultam végig azt a hetet, amíg megérkezett az eredmény. November egy csütörtöki napján volt a Műtét című előadásunk premierje, aznap kellett volna felhívjam az orvost, de akkor éreztem, hogy nem tudom felhívni. Járjon le a premier, és majd pénteken. Pénteken szóltak, hogy menjek be, beszéljük meg. Bementem a kórházba, vártam, hogy szólítsanak, jött a nővérke a folyóson, és amikor meglátott, lesütötte a szemét, és bement a rendelőbe. Akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy baj van.

Bementem, végighallgattam a diagnózist, hogy rosszindulatú gyomordaganattal nézünk szembe, és gyorsan műtét szükséges. Ezen kívül nem tudom, hogy még miket mondott. Felhívtam a férjemet, aki Csíkban tartózkodott, és csak annyit tudtam mondani, hogy rákos vagyok.

– Mi történt ezután, mi volt a következő lépés?
– Elmentünk Debrecenbe, kiderült, hogy sebészeti úton ez nem megoldható, mert kirágta magát a gyomorból, a műtét ebben az esetben nem megoldás. Itthon felírtak egy onkológiai protokollra. Nos, amíg idáig eljutottunk, kellett fussunk pár kört. Nagyon el voltunk vesztődve. Úgy éreztük, mintha az ezer darabos puzzle-ből darabonként kellene összerakjuk az életutunkat. Interneten kezdtük böngészni, hogy egyáltalán mi az a rák. Hiszen egyből társítjuk a halállal, azzal, hogy milyen egy rákos ember élete, a végkimenetele, láttam a kopasz embereket magam előtt. Mégis, mindezekkel együtt, egyszerűen nem akartam elfogadni a helyzetem. Pénteken lejátszottam az előadást, de nem szóltam senkinek, nem tudtam volna ezt kimondani, mert nem hittem el, hogy ez az én valóságom. Aztán vasárnap leültünk, és megegyeztük, hogy fel kell menjek Palihoz (Nagy Pál színházigazgató – szerk. megj.), és vele meg kell osszam. Viszonylag sok feladatom volt a színházban... és hát hogyan is legyen ezután? Nagyon mellém álltak, mindig elérzékenyülök, ha rágondolok. Az első kemoterápiát december 28-án kaptam meg, szilveszterkor játszottam a színpadon. Nagy erőt adott nekem akkor az, hogy van feladatom, hogy játszhattam.

„Olyan ember vagyok, aki állandóan megy, keresi a jót, a szépet, a mosolygós arcokat, és aki elég könnyen átbillen a buckákon”

– Most, ahogy beszélgetünk is látom, hogy teljesen felszabadultan beszélsz a betegségedről, az elmúlt időszakról. Mi ad erőt?
– Nem tudom, hogy honnan van ilyen sok erőm, és hogyan tudom ilyen józanul viselni mindezt. Ösztönösen jön, nem kellett különösebben könyveket bújjak, hogy ezt hogyan kell csinálni. Nekem itt van a kicsi családom, a két drága gyermekem, jön a férjem mosolygósan, a szüleim, testvérem, anyósom teljes mértékben mellém álltak, és ezek erőt adnak.

Tudom, hogy közösen megkeressük a megoldást, és megoldjuk a problémát. Nem tudom, hogy ezt miért kaptuk, miért kell ezen átmenjünk... de megoldjuk.

Sok erőt ad az a rengeteg ember is, aki körülvesz. Most, műtét előtt, persze hogy izgulok, de nincs rettegés bennem. Élvezem minden pillanatát annak, hogy gyermekeim vannak, és van egy csodálatos férjem. Ez hogy ne erősítene meg? A család ereje hatalmas.

– Hogyan reagált a környezeted, az ismerőseid, amikor megtudták a diagnózist?
– Elsőre mindenki meghökkent, nem értették. Én olyan ember vagyok, aki állandóan megy, keresi a jót, a szépet, a mosolygós arcokat, és aki elég könnyen átbillen a buckákon, nem keseredek bele, ha valami nem sikerül. És ezért is volt a környezetem részéről a döbbenet, hogy ha én ilyen vagyok, akkor mással, akinek tragédia van az életében, vagy nehezen veszi az akadályokat, mi kell történjen. És közben engem belülről rág egy élősködő. Én nem tettem fel ezeket a kérdéseket, de a környezetemben nagyon sokan, hogy miért, és hogyhogy én. A másik, amit tapasztalok, az a hatalmas szeretet, amivel körbevesznek. Ezt lépten-nyomon éreztem korábban is, de ezt az odafigyelést, szeretetet megtapasztalni, amiben most részem van, fantasztikus érzés. Amolyan lelki tűzijátékon mentem keresztül novembertől, leírhatatlan. A lelkem nem betegedett meg, a testem talán, azt mondják. Ez számomra paradoxon. A kérdésem is ez volt az orvosokhoz, hogy hogyan lehet az, hogy ennyire jól vagyok, és mégis ott van egy rákos daganat bennem? Sajnos ez a ráknak a nagyon alattomos módszere. De hátbaveregetem magam, hogy amikor kezdett fájni a gyomrom, elmentem és kivizsgáltattam magam, és szerencsére sok minden összejátszott, hogy ez kiderüljön. Nagyon kevés idő kellett volna, hogy továbbterjedjen.

– Húsvét után elutazol, mert kiderült, hogy műthető a daganat, és úgy döntöttél, hogy belevágsz.
– Miután megérkeztek az eredményeim, a jó hír az volt, hogy nincs áttét, de el kell távolítani a gyomromat. Egyértelművé vált, hogy műteni kell, és most kell műteni. Ezt a periódust kell kihasználni, amikor jó az eredmény, lelkileg jól vagyok, és fizikailag fel tudtam magam tornászni ötven kilóra. Hirtelen jött a műtét híre. Az én kis városom is maximálisan hozzáállt a gyógyulásomhoz, tényleg meg kellett ígérjem mindenkinek, hogy meggyógyulok. A mi kis városunk c. előadáson, ahol nekem gyűjtöttek, ott volt a mi kis városunk, ha fizikailag nem is mindenki, de lélekben mindenképp.

A férjem el kellett döntse, hogy mi a fontos, a felesége vagy a munkahelye. Azt félretette, és úgy döntött, hogy itt marad mellettem. Nagyon jól döntött, mert van nekem erőm, de nélküle ezt nem tudtam volna végigcsinálni.

A telefon a kezemből nem esik ki azóta, mindenki ír, hív. Az emberek számára ez félelmetes, nagyon sok barátom van, akinek vannak gyerekeik, nagyon átérzik a helyzetemet. Érzem, hogy nap mint nap imádkoznak értem. Ez egy közösségi erő, sokan imádkoznak értem, gondolnak rám. Itt most az a kérdés, hogy mit bír meg a szervezetem, hogy mennyire lesz sikeres a műtét. Én itt már a kezükbe adom magam. De ezzel szembe kell nézni, ez az én harcom.

„Hogyan lehet az, hogy ennyire jól vagyok, és mégis ott van egy rákos daganat bennem?”

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat