A fehérköpenyes polihisztor: száz éve született dr. Jaklovszky Alfonz

E sorok írójának még megadatott az az élmény, hogy a szombatfalvi Jaklovszky-ház verandáján, a gyékényből fonott fotelen ülve és bámulva a csodálatos kertet beszélgethetett az idős Fonzi bácsival a háborúról és az életről. 83 évesen vidáman, mosolyogva beszélt kegyetlen háborús élményekről, hadifogolytáborról, illetve a Bécsben ösztöndíjasként töltött hónapokról. Hobbikertjének csodájára jártak az udvarhelyiek, leszármazottai ma is gondozzák azt – a gyerekorvosnak népes családja volt, hiszen öt gyereke és tizenegy unokája született.

Édesapja, Jaklovszky Dénes Kolozsváron született 1884-ben, a római katolikus főgimnáizum tanáraként került Udvarhelyre, osztályfőnöke volt többek között Palló Imre operaénekesnek és Tamási Áron írónak, utóbbi az első írását egy magyarórára készítette. Sokáig tartották a kapcsolatot, az író Amerikából való hazatérése után egy műanyag homokozóvödröt hozott a tanár fiának, az 1920. szeptember 25-én megszületett kis Alfonznak.

Jaklovszky Dénes az első világháború poklát járta meg, meg is sebesült Galíciában, orosz fogságban is volt. Klasszika-filológiát végzett Kolozsváron, Nagyszombaton, majd Gyulán volt tanár, 1909-ben került Székelyudvarhelyre. Még Kolozsváron gyermekkori ismerőse, játszótársa volt Iuliu Hațeganu, akiről a kolozsvári orvosi egyetemet elnevezték – nagyon jól tudott románul, aminek a román hatalomátvétel után nagy jelentősége volt, mert sok itteni tanár nem tudott románul, és emiatt elveszítette az állását. Nemcsak tanár volt, hanem pedagógiai szakíró és műfordító is, aki több nyelven beszélt és írt, cikkei a két világháború közötti híres erdélyi magyar lapokban, az Ellenzékben, a Pásztortűzben jelentek meg. Kolozsváron osztálytársa volt Kuncz Aladár későbbi író, az idősebb Jaklovszky nemcsak oroszból és románból (pl. Tolsztojt, Caragialet, Eminescut) fordított, de novellákat is írt – az irodalmi örökségét fia, Alfonz rendezgette, miután hazatért a második világháború után. Az idősebb Jaklovszky írásai a szombatfalvi ház padlásán voltak egy ládában, de a háború alatt a házba bekerülő ismeretlenek szétszórták, a fiatal orvos a szemétből szedte ki apja írásait, mint azt később elmesélte.

„Bátyáimtól egy világháború és egy orosz hadifogság választott el” – írta később visszaemlékezéseiben Jaklovszky Alfonz Mihály, aki a Szentimre utcában töltötte gyerekkorát a húszas-harmincas években, ezekről az évekről szól a Volt egyszer egy régi Udvarhely című memoárja. Épületek, vásárok, iparos mesterek történetei sorjáznak az írásban, nagyon érdekes képet kapunk az akkori városról, annak kulturális és sportéletéről, mindennapjairól.

„Kisgyermekkorunkban egy ma már elfelejtett nyári sportszórakozásunk volt: a karikázás. Az ehhez szükséges sporteszközt, a karikát, a heti piacon is lehetett kapni. Egy kb. 80-90 cm átmérőjű, ujjnyi vastag, hüvelyknyi széles gőzölt bükkfából készült fakarika volt. Hozzájárt a kb. arasznyi karikapálca. Ezzel kellett a karikát gurulásra bírni, illetve a továbbiakban irányítani. A karikát aztán futólépésben követtük, s az akkori autómentes világban biztonságosan lekarikáztunk az országút mentén Boldog- vagy Bikafalváig, avagy fel Fenyédig. Ahogy nőtt az autóforgalom, úgy az országúti karikázás is mind veszélyesebbé vált. Meg is nőttünk, a karikázás is kiment a divatból. Ez helyettesítette régen a kondíció sportot, a kocogást” – írta élete vége felé visszaemlékezéseiben az idős orvos.   

Jaklovszky Alfonz a gimnáziumi érettségi után, 1938-ban édesapja szülővárosában, Kolozsváron kezdte el orvosi tanulmányait, amelyeket a magyar világban fejezett be, sőt 1943 őszén-telén Bécsben is tanult ösztöndíjasként néhány hónapig, majd a kolozsvári Gyermekklinikán kezdett dolgozni gyakornokként. 1944 őszén a front elérte Kolozsvárt is, a fiatal orvos a tordai csata után behívót kapott, orvos hadapród, majd őrmester lett a visszavonuló magyar hadseregben. Nyugat-Magyarországon esett orosz fogságba, de néhány hónap után kiszabadult a celdömölki fogolytáborból, és egy viszontagságos út során hazatérhetett Erdélybe.

„Ebéd utánra fordult már az idő, mire elértem Szombatfalvára. Akkor még a kertkapunk rácsos volt. Így mire odaértem, beláthattam a házra, a kertbe. Szüleim épp a kertre nyíló teraszon üldögéltek, s csendesen beszélgettek. Próbáltam uralkodni magamon, de szemeimet elhomályosították a könnyek, s nem találtam magamban annyi erőt, hogy lenyomjam szüleim kapujának a kilincsét” – írta A hadak útján című visszaemlékezésének végén.

A fiatal orvos a marosvásárhelyi Gyermekklinika orvosa és tanársegédje lett, rövidesen megnősült, Mikó Margittal kötött házasságából később öt gyermekük született.

1948-ban a székelyudvarhelyi kórházba nevezték ki, az volt a feladata, hogy megalapítsa a gyermekosztályt – a kórházban akkoriban csak belgyógyászat és sebészet működött, akkor, az ötvenes évek elején indult fejlődésnek az intézmény,

amelybe a rövidesen a helyi nővérképzőt is megalapító Jaklovszkyn kívül más fiatal orvosok is érkeztek. Dr. Jaklovszky Alfonz Mihály gyerekgyógyász 1959-ben tett főorvosi vizsgát, egészen 1982-ig, nyugdíjba vonulásáig gyógyította a gyerekeket az udvarhelyi kórházban, illetve nemcsak ott – nagyon sokszor biciklivel járt a betegeihez.

„Érdekes világban éltünk, és mindig valami újabb volt” – jegyezte meg Fonzi bácsi egyszer egy interjúban, s ezt mindig alá is támasztotta rengeteg sztorival, emlékkel.

Az idős orvos fantasztikusan tudott mesélni élőszóban is a régi Udvarhelyről, a két világháború közötti életről, az akkori Udvarhelyt meghatározó emberekről, figurákról.

Hatalmas műveltsége volt több téren, hiszen kolozsvári és bécsi időszaka alatt rengeteget járt színházba, operába, visszaemlékezései szerint gyakorlatilag minden nap megnézett valamilyen előadást. Később, gyakorló orvos korában nagyon sok ismeretterjesztő előadást tartott, édesapjához hasonlóan, aki a maga idejében ugyanezt tette.

Felesége, Margit néni 1999-ben hunyt el, Fonzi bácsi pedig életének utolsó éveiben kezdte megírni az emlékeit, ezeket utódainak hála a nagyközönség is elolvashatja már.

A nyugalmazott orvos 2003 novemberében, 84. életévében hunyt el, a családi sír a Szent Miklós-hegyi római katolikus temetőben van, ott nyugszik 1968 óta édesapja is.

Az egykori UTV Társalgó című műsora 1996-ban készített egy egyórás életút-interjút Jaklovszky Alfonzzal, a Murányi János által készített beszélgetés ma is elérhető a világhálón. Halálának évében, 2003-ban az Udvarhelyi Híradó folytatásokban közölte A hadak útján című visszaemlékezéseit a második világháborúra, a fogságra, illetve abban az évben készült egy hosszabb interjú vele a Star Rádióban – a beszélgetés szerkesztett változata 2008-ban jelent meg a szerkesztő Novák Károly István Az emlékező Udvarhely című kötetében. Novák volt a társszerkesztője annak a könyvnek is, amely 2018 őszén Nagyapák könyve címmel jelent meg: a kötet a két Jaklovszkynak, apának és fiának a szerkesztett írásait tartalmazza megfelelő jegyzetekkel és magyarázatokkal ellátva.

Nemcsak az idősebb Jaklovszky 1902-ben vezetett útinaplójának szövege került a könyvbe, hanem az említett, A hadak útján című memoár, illetve az orvosnak még két írása, az egyik a Volt egyszer egy régi Udvarhely, a másik pedig a Mosolygó medicina című gyűjtemény. Az első írás egy kiváló helytörténeti visszaemlékezés, aki szereti a történelmet és érdekli Udvarhely múltja, feltétlenül olvassa el ezt az írást.

De bevallom, hogy sok nem mindennapi, mondhatnám anekdotikus történés szemtanúja vagy szereplője voltam. Ilyen adomákkal szokták farsang táján felvidítani a fehér asztalok köré gyűlt rokonokat, ismerősöket” – a kötetet záró fejezet az orvosi pályafutás történeteit, anekdotáit dolgozza fel, ezek szórakoztató, humoros, kedves írások. Olyanok, mint a szerzőjük maga, Jaklovszky doktor, aki így maradt meg az udvarhelyiek emlékezetében.