HIRDETÉS
Nem hiszem, hogy csak nekem hiányzik. A készülődés, mielőtt elindulnék, az ismerősök üdvözlése az előtérben, a várakozás, mielőtt felgördül a függöny.
Az elmúlt hetekben előkerültek az archívumokból a korábbi előadások egy- vagy többkamerás felvételei, vagy éppen olyan közvetítéseket láthatunk, amelyeket közönség nélkül játszanak. Olyan színházakba „juthatunk” el, olyan előadásokat tekinthetünk meg, amelyekre idő- vagy egyéb dolgok hiányában eddig nem volt lehetőségünk. És még soha nem volt például ötszáz nézője egyazon időben egy stúdióelőadásnak. Nagyszerű – mondhatnánk.
Tisztelem és hálás vagyok a társulatoknak, a színészeknek, színházi dolgozóknak, hogy arra törekednek, hogy ebben a helyzetben is próbáljanak közel maradni a közönséghez. (És közben nem tudják, hogy mikor léphetnek ismét a világot jelentő deszkára, vagy éppen, hogy miből vesznek majd kenyeret.)
De nézem ezeket a felvételeket, és elszorul a torkom.
Aki átélte már azt, hogy jobb emberként jött ki egy előadásról, hogy még napok múltán is a produkció hatása alatt állt, netán volt olyan szerencsés, hogy katartikus pillanatoknak lehetett részese, vagy „csak” jól szórakozott a színházban, érti és érzi, hogy miért.
Akárhány kamerás egy előadás felvétele, az mégiscsak leginkább a film eszközeit használja, mintsem a színházét. Az nem az én nézőpontom. Nem tudok összekacsintani a színésszel, ő nem tud kikacsintani rám, nincs meg a cinkosság közöttünk. Nyilván, ezek a felvételek mégiscsak jók valamire: dokumentumértékük van. Kívülről szemlélhetjük, elemezhetünk egy-egy (legendás) előadást, nagy(szerű) alakítást, remek díszletet, színpadképet, jelmezt, zenét, világítást, koreográfiát stb. De nem vagyunk benne, nem érezzük a bőrünkön.
És ettől válik számomra szomorúvá ez az online jelenlét. Mert vergődés. Mert épp a színház lényege veszik el.
Az itt és most, a jelenidejűség, az egy térben való lélegzés, létezés, a pillanat varázsa, a hús-vér valóság – még ha tudjuk is, hogy nem az – , a játék.
Ma is élnek bennem egykori, az évek során látott előadások jelenetei, hangulatok, szépen felépített szerepek, jól megformált figurák, csodás színpadi elképzelések, rendezői koncepciók, dramaturgiai megoldások. Egy-egy megteremtett igaz pillanat, az a varázs, az a csoda, ami megfertőz, és újra és újra visszavonz a színházba.
Most csendesek a nézőterek. Csendesek a színpadok. Ez a várakozás ideje. És amikor ismét beülhetünk egy előadásra, még inkább ünnep lesz az, mint eddig.
Imádnak kísérletezni, kitapasztalni, hogy mi áll jól nekik, és milyen műfajban tudnak hitelesen alkotni – mesélte a DreamFlow zenekar énekesnője lapcsaládunknak novemberben, miután az együttes megnyerte a Legszebb Erdélyi Magyar Dal pályázat fődíját.
Milyen az élet Prágában egy erdélyi fiatal számára? Hogyan lehet feldolgozni és túllendülni a gyerekkori traumákon? Miként lehet beépíteni egy verseskötetbe a környezetünk tapasztalatait? A csíkszeredai Gere Nóra Éva kötetét mutatták be Budapesten.
Mi az a sarkazó kulcs? Az erdőlő bakancs? A mosztos? A capina? És a pityókázó járom? Ezek Tánczos Vilmos csíkszentkirályi örökölt tárgyai, amelyek habár régiek, még „nem haltak meg”, hiszen pontosan meg tudjuk nevezni azokat.
A hagyományos eljárásokkal készült művektől egészen a modern korra jellemző technikák, művészeti kifejezőeszközök által alkotott darabokig: több mint háromszáz négyzetméteren állítanak ki a Barabás Miklós Céh Hargita megyei tagjai Csíkszeredában.
Bármelyik otthonnak a díszére lehetnek azok a szebbnél szebb tálak, bögrék, lábasok és időtálló vázák, amelyeket a helyiek a székelykeresztúri Molnár István Múzeumban található kis műhelyben készítenek.
Új utak keresése, a cirkusz iránti vonzódás, az élménypedagógia és a művészetek világa – ilyen sokrétű Dézsi Szilárd színházrendező élete, aki egy éve dolgozik a budapesti Fővárosi Nagycirkuszban. De hogyan vezetett az út a Figurától a cirkuszig?
Gyerekkora óta érdeklődik a takácsmesterség iránt a csíkszeredai Antal Eszter.
Az erdélyi tudós társaság neves alakjait szólaltatja meg legújabb könyvében Tánczos Vilmos. A történések színe és visszája című interjúkötetet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán mutatták be, a szerzővel Mirk Szidónia-Kata szerkesztő beszélgetett.
Szerények és vérprofik: a DreamFlow számos díjjal, elismeréssel gyarapodott az elmúlt években, interjúnkban mégsem erről, hanem a zenekar kezdeteiről, a kísérletezésekről, tavaly nyári koncertekről, bulikról, „célegyenesben” lévő nagylemezről beszéltek.
Könyvespolc, kapocs a múlt és a jelen között, közös tudat, és mindaz, ami emberré tett? Vagy Petőfi, jókai bableves, Rubik-kocka? A nagymamánktól tanult imádság, a szülőfalunk minden rezdülése? Mi jut eszünkbe, ha azt halljuk: magyar kultúra?
Miért játssza a legtöbb Dj estéről-estére szinte ugyanazokat a zeneszámokat újra és újra? ...
Miért ilyen nehezített ez a viszony? Az anyósviccek mennyisége is érzékelteti e kapcsolat kínosságát. ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
