Aki harminckét éven át őrizte Nagy Imre hagyatékát

„Maszatos, rossz gyermek voltam, rossz tanuló érettségiig. Csak arra vigyáztam, hogy épp ne bukjak meg. De amikor megtudtam, hogy Kolozsváron indul a dizájn, az ipari formatervezés szak, egyből szorgalmas lettem, napi tíz órát dolgoztam, és két év alatt behoztam azt a lemaradást, amit a művészetisek nyolc év alatt szedtek össze. 1972-ben érettségiztem, 1979-ben végeztem el a főiskolát, közben voltam egy kicsit katona is, szóval sok minden volt” – elevenítette fel a kezdeteket.

Az egyetem elvégzése után Bukarestbe helyezték ki, de amikor jelentkezett, kérdezték, mit keres ott, mivel nem volt állás hirdetve. Így tíz perc leforgása alatt alkalmazták, elbocsájtották, és jöhetett haza. Csíkszeredában megkereste János Pált, az akkori múzeumigazgatót, hogy mivel ipari formatervezést, belső építészetet tanult, rendezne kiállításokat. De a múzeumnál nem volt akkor üres állás, és a bútorgyárhoz, az akkori IPL-hez alkalmazták. Ott a tervezőosztályra került, egyedi bútorokat tervezett megrendelésre.

„Amikor 1984-ben elkezdődött a városközpont beépítése – pártszékház, Szakszervezetek Művelődési Háza, szálloda – akkor a munkálatok egy részét én vezettem. Most is büszke vagyok arra, hogy a nézőtér székeit én terveztem úgy át, hogy két ember tudjon egy sort szerelni, mert ha nem, minden székhez öt ember kellett volna odaálljon. 1986-ig dolgoztam a bútorgyárban, csodálatos időszak volt. Olyan kollégák között voltam, hogy reggeltől estig szidhattuk a rendszert, soha ki nem ment az irodából semmi, se bent füles, se kint. Nagyon karakán társaságban dolgoztam hat és fél évet, de megtudtam, hogy a múzeumban megüresedett egy állás. Gyorsan jelentkeztem. Papíron 1986. február 1-jétől vagyok a múzeum munkatársa, gyakorlatilag ötödikén reggel nyolckor léptem be hivatalosan a kapun.”

A múzeumban kapott egy íróasztalt, egy széket, és azt mondták neki, hogy a műkincshivatalnál fog dolgozni. Mint ismeretes, a csíki múzeumot 1930-ban alapították, 1950-ben Kovács Dénes intézményesítette. 1974-ben megjelent az un. műkincstörvény, és minden magántulajdonban őrzött kulturális értéket be kellett jelenteni, besorolni, hogy országos vagy helyi értékű. Noha ezt a munkát egy külön intézmény kellett volna végezze, a múzeumra hárult a feladat. Így lett Szabó András műkincshivatali szakértő február 5-től.

De mivel tavasszal Kántor József, az akkori képzőművészeti gyűjtemény és a Nagy Imre hagyaték kurátora is benyújtotta a kitelepedési kérvényt, Szabó András lett a kurátor.

„Május-júniusban folyt a leltár, átvettem az akkor több mint hétezer darabot – most már 8025 tételnél tartunk. Néztem a Nagy Imre-alkotásokat, láttam, hogy nagyon sok képen jeleníti meg a Harom-hegyet. Én gyermekkoromban ezerszer kijártam oda, itt nőttem fel, kíváncsi voltam, mi volt olyan érdekes a számára, hogy ennyiszer megrajzolta. Akkoriban egy, a piac melletti tömbházban laktam a hetedik emeleten, az ablakból ráláttam a Harom-hegyre, és figyelni kezdtem szándékosan, hogy mit láthatott benne Nagy Imre. Elnéztem, hogy napszakonként változik a színe, és a színváltozás miatt a tömege is mintha változott volna. Kezdtem elölről végignézni a Nagy Imre-munkákat.

Átnéztem Zsögödben a tárgyi hagyatékot, újságokat, folyóiratokat, leveleket, mindent, hogy mint embert próbáljam megismerni. Gyermekkoromban Zsögöd felé laktunk, a mostani Szász Endre utcában, amelynek akkor Dózsa György volt a neve. Én még láttam Nagy Imrét, amint sétált fel a városba. Érettségi előtt édesanyám leküldött hozzá, hogy vásároljak feketeribizlit. Akkor még beszélgettünk is, kérdezte, ki vagyok, mi vagyok és hová készülök. És én büszkén mondtam, hogy képzőművészetire, és azt hittem hanyatt esik, de nem esett. Bár akkor nem tudta ő sem, én sem, hogy gyakorlatilag hosszú ideig örököse leszek.

Így vált szép lassan muzeológussá Szabó András, és a kezdeti elképzelés, hogy kiállításokat fog rendezni, néha meg is valósult. 1987-ben rendeztek egy nagy történelmi kiállítást, amelyért ő felelt. De leginkább Nagy Imre hagyatékának tanulmányozásában mélyült el, megismerte, hogy kikkel levelezett, kivel milyen viszonyban állt, mint mondja, egyre csak gyűlt az anyag, és bonyolódott. 1993-ban, Nagy Imre születésének századik évfordulójára jelent meg a festő életrajzi vonatkozású dokumentumainak repertóriuma.

„Ebben az itthon megőrzött írások, baráti levelek, szerelmeslevelek, hivatalos akták, vélemények, vallomások kaptak helyet, kronologikus sorrendbe rakva. Ha úgy olvassuk folyamatosan, mint egy regényt, akkor egy érdekes életfolyam vonul végig a szemünk előtt. Majdnem olyan lett ez a kiadvány, mint egy forgatókönyv. 2006-ban jelent meg nagymonográfiám, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre.

Ugyanis a legnagyobb méretű képe, A bőség forrása, amelynek egy erdei forrás mellett ábrázolt alakjai, azt sugallja, hogy az életet onnan kell kezdeni. És A bőség forrását parafrazálva lett a kötet címe: A bőfény forrása. Nyelvtanilag helytelen, de ez nem nyelvtankönyv. Tehát azzal, hogy véletlenül meghallottam, hogy itt „ló döglött, hám ürült”, jöttem, s befogadtak. Ezzel a lépéssel elindult az, hogy művészettörténészi munkát végeztem. Rengeteget tanultam, okosodtam, és örömmel emlékszem vissza erre a 32 esztendőre, amit muzeológusként, művészettörténészként megéltem. És eljutottam arra a szintre, hogy alkalmanként a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai fordulnak hozzám, hogy Nagy Imre festette-e ezt vagy azt a képet. Sikerült szakmailag is elfogadtassam magam. Egyébként nem történt nagydolog a világban ez által. Mert úgyis mindenki felett az idő eltelik, jönnek a következők, hasonló dolgot fognak végezni. De az a tény, hogy tisztességgel végig tudtam csinálni egy ilyen pályát, engem lelkileg boldoggá tesz, szakmai megelégedettségben van részem, és örömmel lépek december elsején a nyugdíjas státusba.”

Kérdésünkre, hogy mennyire volt idő a mindennapi munka során az egyéni alkotásra, a nyugdíjba készülő muzeológus elmondta, míg pályafutása elején készített grafikai munkákat, plakátterveket, ez a fajta alkotómunka 1989-ben abbamaradt. „Az Angyalosi György műterme és az enyém az új kultúrház hátsó felében az irodák fölött volt, elől, az első emeleti részen a főtér felé nyíló ablakokkal, nyolc másik képzőművész lakott műtermileg. Október elején azt mondták nekik, pakoljanak ki, mert oda munkavédelmi kabinetet kell (!) kialakítsanak. Mi maradhattunk. Később esett le a gyanús tantusz, hogy talán már a forradalom előszele volt ez, hogy ki tudja, mire akarták azt a felületet használni. Ezt nem tudom bizonyítani, de olyan furcsa volt, hogy végül nem lett semmi ott, a könyvtár jóval később költözött be.

Ezt adtam ajándékba első csíkszeredai látogatásakor Tőkés László tiszteletes úrnak. Megállt a tudomány, áttértem pasztellre, tájképezésre, és az elméleti, művészettörténeti dolgokra helyeztem a hangsúlyt. Úgyhogy szépen lecsengett a művészetem. Most, hogy nyugdíjas leszek, vissza akarok térni egy kicsit erre. De még mindig akkora munkában vagyok művészettörténetileg, és ezt a nyugdíjazás után fogom tudni folytatni, úgyhogy nem tudom, jut-e időm fösteni.”

Szabó András jelenleg egy monográfia-sorozaton dolgozik, amelynek első két kötete nyomdakész állapotban van: a csíki képzőművészeti életet mutatja be ezekben. „Hozzáláttam, hogy a megjelent sajtóértékelések, bizonyos monográfiarészletek alapján egy művészeti életfolyamot írjak meg. Az első kötet a kezdetekről szól, benne Nagy István, Szopos Sándor, Márton Ferenc stb. Aztán következik Nagy Imre, ő volt az, ki végig itthoni témával foglalkozott, és életművét itthon alkotta meg. Sőt, vigyázott arra, hogy annak nagy része itthon maradjon közgyűjteményben. A következő kötetbe Kovács Dénes, Gaál András, Márton Árpád, Mérey András került be, meg azok, akik 1976-ban, Nagy Imre halála évében végeztek.: Dóczy András, Csibi Orbán Zsófia, Bakó Klára – ezzel a generációval zárom a harmadik kötetet.  Az első kötet nagyon részletes, a második is, a következők már kevésbé, mert már abban a korban vagyunk, amikor nem nagyon írtak művészettörténeti tanulmányokat polgári újságokban, éppen csak megemlítik, vagy egy-két mondatot írnak az adott képzőművészről.

A hangsúly azon van, hogy az első két kötet, ha kis példányszámban is, legyen kézzelfogható. Bolondság, de legyen a kezemben! Amikor A bőfény forrása készült, felhívtak a nyomdából, hogy az első példány be van kötve, megvan. Mint akit puskából lőttek, be az autóba, be a nyomdába, amikor megfogtam, elkezdtem reszketni, meghatódtam rendesen. Végül is nem nagydolog, igaz, sok munka van benne, de egy használható könyvnek kell tekinteni, és annyi. De emlékszem, hogy megszorítottam s reszkettem belé. És ennek a sorozatnak az első kötetét is szeretném megszorítani.”

Szabó András 13 éven keresztül igazgatója is volt a csíki múzeumnak. Az ő nevéhez fűződik a múzeum önálló intézménnyé válása, valamint az, hogy ez felvette a Csíki Székely Múzeum nevet. „Az igazgatói pályafutásom úgy kezdődött, hogy '89 december utolsó két hetében éjjel-nappal bent voltunk a múzeumban testületileg, felváltva jártunk haza enni, aludni, mosakodni, mert ugye „jöttek a terroristák”. Nem láttunk egy terroristát sem. Az egész múzeumot hazavihettük volna, mert a forradalom számlájára sok mindent rá lehetett írni. De egy rajzszeg sem ment ki a kapun, minden megmaradt ahogy volt, s támadás sem ért minket. Január elején igazgatóváltás volt, tartottunk egy gyűlést, mindenki felírt egy-egy nevet egy-egy cédulára, s engem választott meg a csapat. Ez tartott addig, amíg 2003-ban az újságban megláttam, hogy versenyvizsgát hirdetnek az igazgatói állásra. A városvezetés erről egy szóval sem értesített. Nem zavart, nem esett rosszul, de az igaz, hogy nagyon meglepett. Rögtön behívtam a kollégákat, gyűlést tartottunk, elmondtam, hogy mi történik, és ha valaki akarja, megpályázhatja. Az lett, hogy Udvarhelyről Gyarmati Zsolt pályázott, ő lett az igazgató, átadtam neki a stafétát”

„Amikor igazgató lettem, akkor a ’85 őszén megalapított Hargita Megyei Múzeumi Komplexum igazgatója is lettem. Mert a csíkszeredai múzeum volt a megyeszékhelyi, ezért lett a komplexum központja. De a komplexum nem volt egy organikus szerkezet, a gyakorlatban nem működött úgy, ahogy elképzelték. Nekem az volt az elvem, hogy ha már szabadok lettünk kilencven után, akkor önállósodjunk is. Sokat jártam Bukarestbe a minisztériumnál, hogy engedélyezzék, és a megyei önkormányzatnál, hogy szüntesse meg a régi intézményt. Négy év telt el ezzel, cirkuszok, barátkozások, levelezések, minden volt benne. 1994 nyarán megszűnt a komplexum, és ősszel az októberi tanácsi határozattal létrehozták a Csíki Székely Múzeumot. Tehát 1930-ban megalapították a múzeumot, de nem lett belőle hivatalos intézmény, 1950-ben lett Csíki Múzeum, ’68-tól megyei múzeum. 1985-től megyei múzeumi komplexum, és

December elsejétől nyugdíjba megyek, és úgy fordítok hátat a múzeumnak – jó értelemben –, hogy ez egy lezárult korszak, kezdődik a kertész, nagytata és mellette szellemi munkás, valamint képzőművész korszakom” – zárta beszélgetésünket Szabó András.