Életigenlő, mélyen emberi történet a szeretetről: A muzsika hangja Csíkban

Richard Rodgers, Oscar Hammerstein II, Howard Lindsay és Russel Crouse A muzsika hangja című műve alapjául Maria von Trapp 1949-ben megjelent, a The Story of the Trapp Family Singers című emlékirata szolgált. A cselekmény Ausztriában játszódik az 1938-as Anschluss előestéjén. A musicalt 1959-ben mutatták be a Broadwayen, dalai örökzöld slágerekké váltak. A világ számos színpadán játsszák, ismertségéhez és népszerűségéhez nagyban hozzájárult a Robert Wise rendezte, 1964-ben bemutatott amerikai zenés filmdráma is, amelyben a főszerepet játszó Julie Andrews és Christopher Plummer sokunk szívébe belopta magát Maria Rainer és von Trapp báró szerepében.

De elevenítsük fel röviden a történetet: „a korán megözvegyült von Trapp báró, az osztrák császári és királyi hadiflotta kapitánya, felesége halála óta egyedül neveli hét gyermekét a 20. század harmincas éveinek Ausztriájában, a II. világháború előestéjén. A Trapp villában katonás rend és ellentmondást nem tűrő fegyelem uralkodik. Mígnem megérkezik Maria Rainer, a különc novícia – aki nehezen illeszkedik be a szigorú előírások szerint működő nonnbergi apátságba, és aki nemcsak felforgatja a villa rendjét és rideg szabályait, de újra megtölti a házat és a szíveket élettel és zenével” – olvasható a darabról a Csíki Játékszín honlapján. Mint írják,

Életigenlő, felszabadultan szórakoztató, mégis mélyen emberi történet a szeretetről, az összetartozásról, a zene és a szerelem erejéről, az európai történelem egy baljós pillanatában.”

A Csíki Játékszínben tizenkét gyerekszereplő bevonásával állítja színpadra Szenteczki Zita a darabot. A magyarországi alkotó első alkalommal dolgozik a csíki társulattal, akárcsak alkotótársa, a koreográfus Korom Sára.

„Két évvel ezelőtt a csíki színház megkeresett azzal, hogy jöjjek ide dolgozni és rendezzek egy stúdióelőadást, valamint egy tantermi produkciót. Végül azonban ezek a tervek tavaly nem valósultak meg. Aztán újra megkeresett Vladimir Anton, a Csíki Játékszín művészeti vezetője, hogy rendezzek egy musicalt, és mivel számomra ez egy új terep, örültem a kihívásnak.” Kiemelte, noha a történet nem „happy endes”, társadalmilag is sűrű és nehéz, de ezzel együtt szívnyitogató anyagnak tartja. A darabot keresve, bele kellett ásnia magát ebbe a világba, és egy nagyon izgalmas, új területre talált.

„A muzsika hangja című darab alapjául egy regény szolgált, de én is a filmmel találkoztam először, amit végigzokogtam. Akkor éreztem, hogy ez az anyag mélyen megszólít, mert rengeteg olyan témát érint, amelyek számomra különösen fontosak. Például az, ahogyan Mária bánik a gyerekekkel. Már az elején teljesen őszintén elmondja nekik, hogy soha nem volt nevelőnő, és megkérdezi tőlük, mire van szükségük, mit várnak egy nevelőtől – ez a partneri nevelés szemlélete. Aztán ott van a kapitány történetszála: a veszteség- és gyászfeldolgozás során minden érzelmet, felszabadultságot, táncot, játékot és zenét száműzött a család életéből.

És ott van a történet hátterében a Harmadik Birodalom, a náci Németország. Ha ma körbenézünk a világban, a szélsőséges radikalizálódás jelenléte sajnos még mindig ijesztően aktuális. Emiatt a történet sem lehet igazán happy end: bár a család elmenekül, a végkifejlet egy migrációval zárul. A darab ezt nyitva hagyja – elindulnak a hegyekbe, de nem tudjuk, mi vár rájuk. Az élettörténet ismeretében a szereplőink megmenekülnek, de ez a kivonulás nem egy felszabadító befejezés. Ez egy határhelyzet, egy elkerülhetetlen döntés, amelyből csak annyi biztos, hogy az addigi állapot nem folytatható” – magyarázta a rendező.

Korom Sára koreográfus is újranézte a filmet a munkafolyamat kezdetén, és azt érezte, hogy a mozdulatok, amelyek kijönnek, a dalok, ahogy megszólalnak, széles spektrumú érzelmeket váltanak ki.

Azt éreztem, hogy a koreográfiát az emberi kommunikáción keresztül akarom megfogni, amely nem verbális sémákon alapul, hanem azon, hogy testileg hogyan beszélünk, mit mondunk, és hogyan tudunk úgy kapcsolódni, hogy szabadjára engedünk gátakat vagy kiszabadulunk a mindennapi kontrolláltságból. Mária egy ilyen kapunyitó erre, és nagyon fontos, ahogy ő ezt a gyerekeknél kinyitja.”

Szenteczki Zita ehhez kapcsolódva elmondta, nincs fontosabb, mint a gyerekekkel foglalkozni, mert az a jövő. A gyerekszerepeket dupla szereposztásban játsszák – egyedül a (darabbeli) legidősebb fiú nincs duplázva. Úgy véli,

a gyerekek energiája, kíváncsisága, felszabadultsága, nyitottsága és szeretete nagyon sokat hozzátesz a próbafolyamathoz és az előadáshoz.

„Eleve a mély kíváncsiságban, a mély figyelemben, a nyitásban, a türelemben, a szeretetben hiszek, és nem a feszültségkeltésben és görcsben. A gyerekekkel együtt hál’ istennek sikerül sokszor családias légkört teremteni.” A koreográfus hozzátette, görcsből nem is lehet táncolni.

Ebben a darabban benne van az elrajzoltság és az, hogy nagy mozdulatokban kommunikálnak egymással. És igyekszem, hogy a személyiségüket, karaktereiket is beépítsem a koreográfiákba.”

Az előadás rendezője kiemelte, jól tudnak kapcsolódni a csíki színház társulatának tagjaival, akik nagyon nyitottak, és jó velük dolgozni. „A főszereplő Máriát játszó Tóth Jessre például nagyon illik ez a szerep. Elképesztő energiája van és olyan hozzáállása, hogy így nem nehéz dolgozni. Sasuval (Korom Sára) már hét éve ismerjük egymást, de ez az első közös munkánk. Ismertem, hogy mekkora a játékszeretete és a felszabadultsága, és tudtam, hogy ilyen emberre van szükségem ehhez az anyaghoz.

Emellett lényeges, hogy az alkotócsapat összhangban legyen az anyaggal, passzoljon hozzá, mert ez alapvetően meghatározza a végeredményt” – véli Szenteczki Zita.

Az előadás dramaturgja Kész Orsolya, a látványvilágért Golicza Előd díszlettervező és György Eszter jelmeztervező felel. A zenei vezető Bene Zoltán, a korrepetitor Ráduj Gábor. A zenekar pedig nemcsak a zenei aláfestést nyújtja, hanem szerves része az előadásnak. A két fiatal alkotó hangsúlyozta, nagyon sok támogató energiát kapnak tőlük, szép összhangban dolgoznak együtt.

És hogy miről is szól a csíki A muzsika hangja? Elsősorban arról, hogy merjünk hozzáférni az érzéseinkhez, és merjük kifejezni azokat – emelte ki Szenteczki Zita.