Járvány idején: diákjaiktól megfosztott iskolaudvarok

Az oktatási tevékenységek elvileg átköltöztek az alma materekből a virtuális közegbe, ahol nincs kacaj és szaladás, duruzsolás és kiabálás, barátkozás és kiközösítés, hősies kiállás és árulkodás, szerelem és utálat, csak a bináris adatáramlás képzelt zümmögése jelzi, hogy még létezik diákélet – valamilyen.

A meghökkentően üres iskolaudvarok Turcza Hunor fotóművészt, a csíkszeredai Prizma Fotóklub tagját is megihlették.

A csendéletek most nem idilliek, inkább súlyosak, fájó a hang, a mozgás hiánya, a megmerevedett diákélet. Láthatjuk, hogy járvány se kell, hogy egy-egy pillanatkép – mint egy évtizedek óta elkezdett, és talán soha nem befejezhető építkezés – nagyobb időt szorítson ki magának az idő tengelyén.

De ahogy a tavaszi verőfényben kongó kollázsokra nézünk, a bizakodóknak úgy tűnik: nem halál, gyengélkedés inkább ez, nem a vég ez, hanem egy szünet, egy nagy szünet. Hisz hiába nem látszik egyetlen személy sem a képeken, a fotóművész mindenhol – még ha hiányában is – meglátta az embert.