Közösségi ünneppé vált: István, a király Székelyföldi Nagyprodukció

A nyilvános főpróbával együtt hat alkalommal ünnepelhetett a közönség Sepsiszentgyörgyön augusztus 19-24. között, a rockopera szereplőivel együtt, hiszen a székelyföldi István, a király produkció igazi közösségi ünneppé vált estéről estére.

Sokunk gyermek- és ifjúkorának meghatározó zenei élménye volt Erdélyben a Bródy János-Szörényi Levente szerzőpáros István, a király című rockoperája.

Ezen nőttünk fel, hallgattuk titokban a lemezt, rongyosra a kazettát, később a bulikban teli torokból énekeltük, hogy „rabok legyünk, vagy szabadok?” Beleültek a fülünkbe a dalok, emlékezetünkbe a városligeti előadás alakításai, a 2003-as csíksomlyói, erdélyi ősbemutatón tapasztalt közösségi élmény.

Nem volt tehát könnyű dolga az alkotóknak, amikor nekifogtak az előadás próbáinak. A pandémiás időszakban a hatalmas szereplőgárda összeszervezése, a próbák megtartása, az előadás különböző alkotóelemeinek az összehangolásán túl kihívás lehetett az is, hogy a korábbi változatoktól független előadást hozzanak létre, hogy ne utánozzák a legendás királydombi ősbemutatót, vagy éppen, hogy ilyen vagy olyan merész újításokkal ne billenjen át az előadás valamiféle művészieskedő produktummá. (Mert láttunk bizony olyant is, amikor valaki csupán a rendezői ambícióit szerette volna villogtatni a rockopera színpadra állításakor, és ha éppen nem botrány lett belőle, hamar elfelejtette a közönség a produkciót.) Ehhez a rendezőnek, Orza Călinnek határozott elképzelése kellett legyen a műről, és arról, hogy az általa megálmodott előadás mit szeretne közvetíteni.

A rendezői koncepció mellé természetesen kellett egy szervezői csapat, amelyik segítette a próbák gördülékeny megtartását – amennyire a vírushelyzet lehetővé tette – , amelyik összehangolta a csapatot, amelyik biztosította, hogy a Sepsi Arénába érkező több ezres közönség zökkenőmentesen bejusson, és zavartalanul az előadásra tudjon figyelni. Kellett egy önkormányzat és támogatók, amelyek felkarolták az ötletet.

És kellettek jó hangú, tehetséges és lelkes alkotók, akik az egyéni szerepmegformálásra törekedtek, saját magukban keresték meg az adott karaktert és építették fel a figurát,

nem a korábbi előadások világát akarták megidézni, nem a korábbi szereplők alakítását utánozni. A szentgyörgyi előadás világa szippantotta be a nézőt, vitte, sodorta magával.

A főbb szerepeket kettős szereposztásban játszották, jómagam az augusztus 20-ai előadást néztem meg, Farkas Loránd átgondolt és letisztult István alakításával, Baricz Gergő erőteljes Koppányával, Szabó Enikő Saroltjának fegyelmezett játékával, Zöldi Lara lenyűgöző Réka alakításával, Szabó Előd energikus Tordájával, az Oláh-Badi Alpár, Laczkó Vass Róbert, Lőfi Gellért által megjelenített ármánykodó Főurakkal. Az előadásban Géza fejedelem is megjelenik (rámutatván, hogy ez egy családtörténet is), őt Nemes Levente alakította. A közel háromszáz fős alkotócsapat – szólisták, táncosok, rockzenekar, szimfonikus zenekar, kórus – összehangolt játékát láthattuk, szépen strukturált jelenetekkel, hiteles és meghitt pillanatokkal, nagyszerűen megkomponált színpadképekkel, látványos és jól kigondolt jelmezekkel, funkcionális kellékekkel.

A koncepció hamar világossá vált: a nézőtér is játéktér lesz időközönként, érzékeltetve ezáltal azt is, hogy mi, nézők is az előadás, a történet részesei vagyunk.

Nagyszerű döntés volt az ütőgardonok és a sámándobok használata, amelyek a különböző koreográfiákban előkerültek, és amelyek által egy ősi, mitikus, világ idéződik meg, és amelyek segítségével az előadás utolsó jelenetében megformálják a Szent Koronát, középen István királlyal.

A keresztény és pogány szimbólumokat, a különböző motívumokat (például csodaszarvas, kard-kereszt) szépen illesztették az előadásba, jelezve, hogy honnan jöttünk, és merre kéne tartsunk.

Múlt és jelen fonódik össze, és ez végigkíséri az előadást.

Dancs Zsolt, az előadás producere a bemutató után tartott sajtótájékoztatón elmondta, hogy a szerzőpárost és a rockoperát képviselő Rosta Mária jogtulajdonos, producerasszony régi álma, hogy erdélyi színészek is színpadra vigyék az előadást. És az álom valóra vált. Hangsúlyozta,

az előkészítési folyamat és a színpadi megvalósítás Rosta Mária tanácsai és útmutatása szerint történtek,

és örömét fejezte ki, hogy az elkötelezett szervezőcsapat áldozatos munkája következményeként megszületett egy székelyföldi társulat, amely tovább élteti a rockoperát, és elszánt az újabb feladatokra is.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere újságírói kérdésre válaszolva úgy fogalmazott: egyeztetnek a jogtulajdonossal, mert

szeretnék, ha Erdély fővárosában, Kolozsváron, illetve a nemzet fővárosában, Budapesten több néző előtt mutatkozhatna be a székelyföldi előadás.

Augusztus 24-én, kedden este játszották hatodjára közönség előtt az alkotók az előadást. A végén a közönség perceken át tapsolt, egy jelenlevő szerint „mintha nem akarnák elengedni a produkciót.” De a szereplők is nehezen váltak el egymástól az azt követő búcsúbulin.

Ma már mindannyian más utakon járnak, volt, aki épp akkor ért haza és pakolta le a csomagjait, amikor hívtam, volt, aki már a családja körében töltötte a napot, és volt, aki éppen úton volt újabb projektekben részt venni.
„Az a katartikus élmény, amit a nézők esetleg érezhettek, hozzánk is eljutott, és minden előadás kezdetén, közepén, végén, a folyosókon, az öltözőben, a színpadon érezhető volt az a valami, amit még nem tudok megfogalmazni pontosan, hogy mi az, egy ősenergia. Az a tömegenergia, ami ott megszületett, köztünk, a csapatban, a szólisták, a zenekar, a táncosok, a kórus egy olyan közös nyelvet tudtunk beszélni, ami ritka. És ami annyira fel tud tölteni egy színészt, egy zenészt, tanárt, aki játszott az előadásban, hogy azt hiszem, az elkövetkezendő jó pár évben ebből fog tudni táplálkozni” – fogalmazott Farkas Loránd, akit István szerepében láthattam. Úgy véli, a történet és a zene is része mindennek, de egy olyan csodálatos közösség született és olyan harmónia alakult ki közöttük, hogy itt lehet a kulcsa annak, hogy ennek a történetnek az energiáját ennyire át tudták élni és meg tudták mutatni a közönségnek.

Most egy kicsit furcsa, olyan, mint egy hirtelen válás, amikor nem tudod, mit kezdjél magaddal. Amikor hirtelen vége van valaminek és van egy kis üresség az emberben. Az az időszak van most, amikor kicsit át kell gondolni az elmúlt heteket, és azt az erőt kell továbbvinni, amit innen kaptunk”.

A Koppányt alakító Baricz Gergő már Budapest felé utazott, amikor felhívtam. Mint mondta, a bemutatót megelőző intenzív próbafolyamat második hetében teljesen beszippantotta a produkció világa. „Minthogyha teljesen leváltam volna a világról. Azon vettem észre magam, hogy már nem válaszolok levelekre, lecsatlakoztam az egész világról, épp csak azért tartottam a telefont magamnál, hogy a szüleimmel és a barátaimmal tudjam tartani a kapcsolatot, de minthogyha tökéletesen elszigetelt volna ez az egész minden mástól, és nagyon jól esett. A tegnap este volt az elbúcsúzás egymástól és a produkciótól, és kétségbeesetten néztem ki az ajtón, hogy mi következik ezután. Persze, az élet megy tovább, visszakerülök egy másfajta kerékvágásban, de valahol még ott vagyok a produkcióban, lélekben még nem tudtam kiszakadni az egész közegből.

Koppány figurájáról elmondta, sokat gondolkodott azon, hogy hogyan tudja magát belehelyezni ebbe a karakterbe, és őt magába venni.

„Leginkább abban találtam a közös pontot a két személyiségben, amennyire magamat, és amennyire Koppányt ismerem, hogy van egy belső vívódása. Egy terhet, felelősséget vesz a vállára. Ezért szentesítettem a tettét, hogy ő nem azért teszi, mert hatalomra vágyik, hanem azért, mert látja, hogy ő az egyetlen, aki meg tud lépni bármilyen indokkal valamit egy eszmének a védelmében. Számomra, amikor ő arról beszél, hogy az ősi jog, nem azt jelenti, hogy mekkora igazságtalanság, ha nem ő kerül oda, mert amúgy jogosan örökölné a trónt, hanem inkább úgy közelítettem meg ezt a dolgot, hogy ő egy ősi eszmét próbál fenntartani, egy örökséget próbál továbbvinni és megőrizni. Hinnie kell ebben az eszmében, még akkor is, ha ez a vesztét okozza.

Ebből próbáltam merítkezni, ez a fajta gondolat vitt engem, hogy inkább az áldozat látszódjon az emberben. Dombi Sándor részéről is egy nagyon jó Koppányt lehetett látni, más megközelítésben volt, viszont színben ugyanazt nyújtotta bármelyik szereposztást nézte meg az ember. Persze, másfajta megközelítések voltak már a személyből adódóan, mert a rendező hagyta, hogy ne legyen egységesítve a megjátszott karakter, ne legyen skatulyába helyezve. Ez rátette a nyomát az előadásra, de pont ettől volt megismételhetetlen” – osztotta meg gondolatait.

Érzi az űrt, hogy nem kell próbára, előadásra menni, hirtelen véget ért egy nagyon intenzív időszak – mutatott rá Szabó Enikő, aki Saroltot alakította az egyik szereposztásban. „Most jöttem haza Csíkba, most tettem le a csomagomat. Hirtelen kiestünk ebből az egészből. Tegnap a tapsrenddel elengedtük, kiürült az aréna, volt egy buli, és így véget ért az egész.

Most itt van az űr, vissza kell menni a hétköznapokba, szerencsére kezdődik az évad is, lesz munka. Visszanézve, emlékszem, hogy amikor kitöltöttem a jelentkezési űrlapot Sarolt szerepére, és mondták, hogy nagy produkció lesz, hittem ugyan benne, de nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen meg tud valósulni. Az, hogy valaki kigondol egy ötletet és ennyi embert tud mozgósítani. Úgy érzem, hogy mindenkit az tartott össze, hogy együtt vagyunk. Minden kihívások elé állított, és minden nap kigyúlt a piros lámpa és mindennek meg kellett felelni. Az alkotóknak, a szervezőknek, a technikusoknak irdatlan mennyiségű munkája van ebben a produkcióban. Négyszáz ember volt a stábban, és mindenki boldog, kedves volt végig, én ilyent nem láttam, egy ilyen nagy hajtásban így legyen.

Mindenki szétszéledt, rengeteg irányból jöttünk. Nekünk is nagy munka volt, megléptünk egy szintet és tényleg valódi társulattá alakult ez a csapat” – mesélte lelkesen.

A darab ismertsége előny is, ugyanakkor természetesen elvárásokat támaszt – fejtette ki Orza Călin, a produkció rendező-koreográfusa. „Épp azért, mert mindenki ismeri, valamelyest be kellett lőni a készülő darabot azon koordináták közé, amelyek meghatározzák a darab jellegét.

még akkor is, ha valaki a műkedvelő szférából került ide, egyéniségük, jellemük, habitusuk, mozgáskarakterük, hangjuk, mindenük elég markáns ahhoz, hogy valóban egy új István, a király szülessen meg, és ne legyen szükség arra, hogy bármilyen korábbi más előadást utánozzunk, vagy origónak tekintsük.”

Mint mondta, a szöveget többször elolvasta, a jelenetek hangulatát előre megtervezte, de próbálta a jeleneteket, a karakterek közötti viszonyokat a szereplők temperamentumához igazítani.

Valamiféle természetesség, valamiféle logikus, belső törvényszerűségek mentén alakuló viszonyrendszerre gondoltam, és úgy tűnik, hogy ez többé-kevésbé be is jött.”
Úgy véli, hogy vannak beteljesült álmok, és ez az előadás az, azzá alakult. „Egy nagyon szerencsés csillagzat alatt született, az ötlet is, a kivitelezés időszaka is kedvező szelek mentén alakult, és nem volt egy megerőltető hajrá, minden szépen, ütemesen zajlott.

Nem voltunk időhiányban, nem volt túl sok időnk sem, pont amikor mindenki a legjobb formájában volt, akkor indult a rajt, a nyilvános főpróba. Természetesen mi magunk is sikeres előadást akartunk színpadra vinni, de hogy ilyen elsöprő pozitív visszajelzéseket kapjunk, arra nem számítottunk. Így visszatekintve, messzemenően a legbátrabb elvárásunkat is túlszárnyalta ez a siker.”