Már a román világban születtem, húszban, mondja Bocskor Bíborka hangján a kiállítás történetének főszereplője, Anna, akinek életét – életének két elképzelt változatát – végigkísérhetjük most a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum emeletén.
Ez már önmagában kuriózum számomra, aki még soha nem tettem be a lábam ebbe a volt örmény polgári lakóházba, Gyergyószentmiklós első, kőből épült, emeletes lakóépületébe, ami most a múzeum felújításra váró székhelye. Idén az utolsó év, amikor úgy néz ki ez az épület, ahogy – mondja Szőcs Levente, a kiállítás gyergyói kurátora – hisz egy átfogó külső és belső felújítás már tervbe van véve itt, amelynek ideje alatt az épület zárva lesz.
Addig azonban a múzeum ad otthont annak a teljesen erdélyi, sőt székelyföldi koncepcióban és együttműködéssel elképzelt, illetve létrehozott kiállításnak, amely az elmúlt évek sokat erőltetett trendjével ellentétben nem Budapestről érkezik ide, hanem innen ment Budapestre, méghozzá a Magyar Nemzeti Múzeumba. Ennek ellenére a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum égisze alatt létrehozott bemutató az egyik legmegfogóbb, legötletesebb tárlat, amelyhez mostanában szerencsém volt: úgy néprajzi, hogy közben nem fullad bele a tájházak idealizált, de azzal együtt unalmasnak ható népi világába, a kiállított tárgyakat nem puszta önmagukban látjuk, funkciójukat vesztetten, hanem egy lebilincselő sztori köré és izgalmas kontextusba ültetve.
Öten maradtak testvérekül a sok gyerekből, szülei idősek voltak, így őt már inkább a nagyobb testvérei nevelték. Meg is látszik, mondja Anna, azaz Bocskor Bíborka, a Magashegyi Underground énekesnője, aki a való életben sem vetkőzte le csíki akcentusát, ami ebben a megszemélyesítésben különösen jól jön. Kortalanul hiteles hangja az, amivel megelevenedik Anna, akinek arcát a tárlat során egyszer sem láthatjuk, személyével a felmutatott, eredeti és ugyancsak hiteles tárgyakon keresztül mégis különösen azonosulni tudunk.
Miután belépünk az amúgy fenyédi kapun keresztül a tipikusan székely portára, nem áll nehezünkre elképzelni a száz évvel ezelőtti falusi életet. Annak minden bújával, bajával és örömével. A csűrben – a pesti kiállításon tapasztaltakkal ellentétben – igazi, illatos szénabálán pihenhetünk meg, és figyelhetjük a lábunk alatt (vetített) sürgő-forgó táncosokat. Itt történik meg Annával a „baj”, és vet a története egy olyan fordulatot, amitől a kiállítás kilép az idealizált néprajzi keretekből, és valóságos lesz.
Ráadásul két párhuzamos valóságot ismerhetünk meg: ha balra indulunk, a közösség megvetésétől kísért Anna egy javasasszonnyal elhajtatja a gyereket, majd elmenekül a faluból: Kolozsváron egy zsidó polgári család szolgálója lesz. A szalonban, a díszes bútorok és székek közt húslevest mér ki nekünk a kivetített asszonykéz, előtte azonban a cellaszerű cselédszoba előtt haladunk el.
Anna mégsem lázong, elégedett az ottani életével, megbecsültnek, akár szeretettnek is érzi magát. A második világháború zsidóüldöző pogromjai kifosztott bőröndök, sárgacsillagos felöltő és felborogatott bútorok képében villannak be, majd az egyedül maradt Annából az új rendszerben agitátor lesz. Ez sem egy idealizált kép: a sajátjai közül kiközösített, egyedül maradt vénkisasszony a kommunizmusban tulajdonképpen megbecsült helyet talál magának.
Ez aztán végképp nem az a néprajz, amit megszokhattunk: az agitátor zsebkönyvei, az agitprop egyéb tárgyi emlékei szürke tónusú környezetben villognak. A kommunista Anna rideg, befejezetlen hangulatú blokklakásba költözik, amellyel azonban messzemenően elégedett. Gyökerei a „modernizálódott” faliszőnyegekről köszönnek vissza, a korhű konyhából csak a csap csepegése hiányzik, a nappaliban pedig persze ott van a csipketerítővel leterített tévékészülék, rajta az üveghallal.
Ez az a tömbházlakás, ahová a párhuzamos történet szerint a gyerekét megtartó, de ugyanúgy kiközösített Anna is kerül, és akinek sorsa szinte semmivel sem jobb: sokkal idősebb férje befogadja, de a férfi hamar meghal, vagyonát a kollektivizáláskor elveszíti: az egymás hegyére-hátára halmozott paraszti eszközök sem egy szokványos múzeumi prezentáció sajátjai. Az asszony fia elmenekül az országból, tudjuk meg a bodega asztalán, az üveg hamutálcán büdösödő cigarettacsikk mellett hagyott leveléből, így Anna itt is egyedül marad, így kerül városra, ahol a gyárban talál munkát, s a blokkban lakást.
A romániai forradalom idején búcsúzunk el Annától, aki megadóan von mérleget életéről. Sokat szenvedtem, bár az életben egyszer hibáztam, mondja, de újraélném életem. Monológja a Ceaușescu-éra himnuszától kísérve válik hátborzongatóan groteszkké: ezek is mi voltunk? Hát igen.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.