Melyek azok az az érzések, amelyeket idén kihagytunk? Egy kis fesztiválnosztalgia

Ha a homoródi diáktalálkozókat is fesztiválszámba vesszük (1992 és 1996 között négy ilyen rendezvény volt a mai tábor helyén), akkor elmondhatom, hogy majd harminc éves a fesztiválkultúrám – a kilencvenes évek végétől kezdve nem telt el olyan év az életemből, hogy legalább egy, főleg zenei fesztiválra ne mentem volna el, de sok olyan év volt, hogy kettő, sőt három ilyen rendezvényre is el tudtam menni. Nem tartok vagy soha nem tarthattam, tartottam ott, mint egyesek, akik júniustól augusztusig gyakorlatilag szinte minden belföldi és magyarországi, sőt nyugat-európai fesztiválon részt vettek-vehettek, de ilyen embereket is ismerek. Egyeseknél nyáron életforma a fesztiválozás: őszre már annyi karszalag gyűlik össze a csuklójukon, hogy már-már akadályozza őket az evésben, fogmosásban és egyebekben, de mégsem vágják le.

Számomra a Sziget Fesztivál az egyik nagy etalon, nemcsak azért, mert ott világsztárok is koncerteznek (az évek során olyanokat láttam ott kedvenceim közül, mint a R.E.M., a Muse, a Killers, a Placebo, a Pogues, a Cure, Iggy Pop, Fink, a Kasabian és sokan mások, sorolhatnám végeláthatatlanul), hanem valahogy az, hogy a mindenkit a barátodnak tartasz, pedig sokszor nem is ugyanazt a nyelvet beszélitek. Mindig csodálkoztam, hogy olyanok mondják, hogy „nem mennék soha a Szigetre!”, akik soha nem voltak ott...

Tény, hogy a legutóbbi tíz-tizenöt évben a fesztiválozást csak azok engedhetik meg maguknak, akik nem lejmolni és tarhálni járnak a Szigetre vagy bárhová.

A társaság megszűrődik, úgynevezett fesztivállatot, tehát tarháló, potyázó ember, kirívó viselkedésű, agresszív barmot csak tényleg nagyon-nagyon keveset látsz. Eldobott szemetet mondjuk meglehetősen sokat, de ha tudsz alkalmazkodni és nem szisszensz minden kis szilánkhoz (üveg rég nincs a fesztiválokon egyébként), akkor csodálatos, felejthetetlen tud lenni a fesztivál, ha meg a hibát keresed mindenben, akkor magadra vess.

Egy jó fesztivál ápol, eltakar és összehoz, ahogy szoktam mondogatni, illetve megmarad és visszacsábít minden évben, illetve újabb és újabb élményekkel gazdagít, egy idő után pedig életérzés lesz, amit nem tudsz kitörölni később se, s nem is akarod.

Nem túl nagy fesztivál, de nekem a szívemhez nőtt (az eddigi tizenkettőből nyolc alkalommal jártam ott!) a Pécs melletti Fishing on Orfű fesztivál, amit talán nem véletlenül neveznek Magyarország legbarátságosabb fesztiváljának. Főleg az alternatív rockzenekaroké ott minden színpad (nekem is ezek a kedvenceim...), távol a nagyváros zajától, a több tízezres tömegű fesztiváloktól, kitalálója és házigazdája Lovasi András (Kiscsillag), valamint Rátgéber László kosárlabdaedző. Házibulis, barátok közötti fesztivál, amelynek elnevezése egyébként a Kiscsillag együttes egyik száma az első lemezről. Az évek során a Kiscsillag mellett rendszeresen meg lehetett nézni a Quimby, a Pál Utcai Fiúk, a Hiperkarma, a 30Y, az Esti Kornél, a Heaven Street Seven és mások koncertjeit, mi több, ezen zenekarok többsége is mindig hangsúlyozta, hogy ezt a fesztivált szeretik a legjobban. Ott valami nagyon el van találva.

Nagyon különlegesnek és talán legeredetibbnek tartom a szintén Pécs melletti Ördögkatlan Fesztivált, amely igazából nem rockfesztivál, nem filmfesztivál, nem is színházi fesztivál, de mégis kicsit mind így együtt. Nem úgy kell elképzelni, mint egy szigorú, kötött programú valamit, ugyanis ott simán előfordul, hogy a gyerekek csendesen rajzolgatnak egy épület falára, miközben anyu meg apu éppen művészfilmet néz elmélyedve, vagy bort iszik a pincesoron. Átlagéletkorban is különleges, hiszen idős, sőt nagyon idős embereken is látni a fesztivál-karszalagot, s azt is, hogy Budapestről vagy még messzebbről jöttek a színházért vagy népzenéért, borért vagy csak a napraforgós csónak (a fesztivál jelképe) fílingért.

Idehaza Homoróddal kezdődött minden, aztán 2002-től a Szejkefürdői Rockmaraton és a Félsziget voltak az állandó pontok a nyárban – napjainkban már a Tusványoson folyik tovább egy erdélyi fiatalnak a hasonló szellemiség, ám utóbbi valahogy még is más, mert nem feltétlenül a zene az első benne. A néhány éve működő Double Rise vagy az Awake, illetve a Vibe is az élő zenét viszi tovább, még akkor is, ha már műsorukban az elektronikus zene egyre nagyobbat (sőt a jóval nagyobbat) hasít ki – s akkor még nem beszéltünk az Untoldról vagy az Electric Castle-ről.   

Szóval az az érzés, amikor többezredmagaddal egymás hegyén hátán üvöltöd a Szőkített nőt, kisárgult fűben járva iszod a műanyagpoharas sört vagy a „sétálófröccsöt”, reggel hamburgerrel kezdesz, a kávé eszedbe sem jut, csak az a csaj, akivel a tegnap estét töltötted és akinek a sátrából leléptél hajnal felé...

Kilencvenes, kétezres évek, azok az évek, amikor az életed ebben a szakaszban volt és úgy érezted, hogy szabad vagy, legalább erre a néhány napra.

Mert minden fesztiválok üzenete egy kicsit ez, hogy az ember szabad. Vagy legalábbis nagyon annak érzi magát.