Mítoszromboló időutazás a székelység történelmében: élmények a Székely Határőr Emlékközpontból

Szépvíz község központjában, a felújított Dájbukát-házban lelt otthonra Székelyföld első állandó had-, részben társadalom és emlékezettörténeti kiállítása, amely a magyar kormány támogatásával készült el a Szépvízért Egyesület kezdeményezésére. A kiállításnak helyet adó épületet az örmény gyökerű id. Dájbukát Dávid építtette a 19. század második felében, a ház ma a helyi önkormányzat tulajdonában van.

Az emlékközpont létrehozásának gondolata kétféle igényből fogant – magyarázza Nagy József. „Ferencz Tibor, Szépvíz község polgármestere és a Szépvízért Egyesület elnöke volt az, aki felvetette, hogy itt egy olyan régió van – gondoljunk a határvidék történeti helyeire, Csíksomlyóra – ami turisztikailag exponált, ugyanakkor ez a típusú történet jelen van az emlékezetben és a helyszíneken, tehát Szépvízen helye lenne egy ilyen kiállításnak. Ugyanakkor történészberkekben nagyon régóta beszélünk arról, hogy a katonáskodásnak, katonanemzetnek van egy mítosza a székely kollektív emlékezetben, és meg akartuk nézni, hogy mi van emögött.”

A projekt létrejöttében, amelyet 2018-ban kezdtek el, több mint hatvan személy dolgozott, jórészt történészek, levéltárosok, régészek, grafikusok, videó- és animációs filmkészítők, narrátorok, fordítók, szobrászművész, térképész, korrektor, szoftverfejlesztő, múzeumpedagógus, szociológus, turisztikai szakértő stb. Első lépésként összeült a történészcsapat, és elkészítette a történeti háttéranyagokat, így született meg A határvédelem évszázadai Székelyföldön című kötet, amely az elmúlt ezer év székely hadszervezeteit és a határőrizet történetét mutatja be.

„Fontosnak tartottuk összefoglalni a székelység történetének ezt a szeletét, és azt is, hogy a különböző korszakokból milyen következtetések vonhatók le. Ezt a kiállításon is tükrözni kellett. A kiállításon a mai, korszerű tudományos történelemszemlélet érvényesül. Miután 2018 tavaszán bemutattuk a kötetet, megkezdődött a kiállítás megtervezése, kivitelezése a budapesti KIÁLL Kft. irányítása és segítsége mellett” – avat be a kurátor.

A három szinten berendezett kiállítást tárlatvezető eszközzel, három nyelven elérhető audioguide-dal ajánlott végigjárni. A látogató, még mielőtt az első kiállítótérbe lépne, egy bevezető kisfilmet tekinthet meg, ugyanakkor a kiállítás során egy-egy időszakhoz kapcsolódóan további filmek, animációk  segítik a témában való elmélyülést, a kor viszonyainak, hangulatának érzékeltetését. A földszinti termekben az Árpád-kortól a fejedelemség koráig mutatják be a székelyek hadtörténetét, az emeleten az újkort az első világháború végéig, a pincében a két világháború közötti és a második világháború időszakát ismerhetjük meg. A látogatási idő a másfél órától a közel négy óráig terjedhet – amennyiben a látogató mind a 92 hanganyagot végighallgatja a telefonján, és a kisfilmeket is megtekinti. Ugyanakkor érintőképernyőkön további adatok, dokumentumok, fényképek nézegethetők, amelyek a történeti korszakok megértését segítik elő, interaktív falak, sárga kincses dobozok, amelyekben tapintható eszközök találhatók, teszik még érdekesebbé a régi korokba való utazást. Különböző helyzetekbe komponált életnagyságú viaszbábuk idézik meg a történeti korok embereit. A földön kis nyilacskák mutatják, hogy merre kell menni, a történések kronológiája miatt jó ezt betartani.

Az első teremben a látvány- és hangzóanyag segítségével megismerhetjük, hogy honnan származik a székelység, hogyan alakult ki a középkori magyar királyság, a magyar királyi haderő, hogy a lovasnomád hadviselésbe hogyan kerültek be nyugati elemek, hogyan alakult át az Árpád-kori királyság hadereje, és azon belül milyen szerepet töltött be az önálló székely hadszervezet, mint a hadsereg elővédje.

„A székely had és a székelyek élén a székelyek ispánja állt, amelyet 1228-tól datálhatunk. Adókedvezményben részesültek a székelyek, a szabadságjogok fejében pedig katonáskodniuk kellett. Talán ez lehetett a rendi székely társadalomnak a fénykora, amikor a legütőképesebb volt ez a haderő, és képesek voltak akár az országhatáron túlra is önálló hadjáratot vezetni. Az összes katonáskodási mítoszunk alapja valahol ez. Amiről ma beszélni szoktunk, a székely szabadságról, az nem mindig érvényesült, nem működött ilyen formában. Mindig erre utaltak vissza a történelemben, úgy, hogy egyre kevésbé emlékeztek arra, hogy milyen is volt ez a korszak, de a szabadságjogok követelése, mint homályba vesző ősi jog, mindig a követelések alapja volt” – magyarázza a kurátor. Egy térképen az 1241-es tatárjárás útvonalait követhetjük végig, az egyik falon Szent László alakját idézik meg a templomi freskókon keresztül.

A következő terembe, a tizenötödik századba lépünk, a Hunyadiak korába. Láthatjuk Hunyadi Jánosnak egy familiárisát, amint hadba hívja a székelyeket 1442-ben – ekkor zajlott a nagyszebeni ütközet. Meghallgathatjuk Hunyadi és Mátyás király különböző rendeleteit, és ezekből megismerhetjük a székelyek hadviselési szokásait.

„A mohácsi csata után a székelyek elveszítik a kiváltságjogaikat, adózásra kötelezik őket. Ezért a székely társadalom válsága bontakozott ki az 1500-as években. Rengeteg felkelés volt a központi hatalom ellen, ezeket rendre leverték, volt, amikor egymás ellen fordultak a székek” – tudjuk meg a történésztől. Tovább haladva török janicsárt, havasalföldi könnyűlovast, krími tatár harcost mutatnak be, és egy székely katonarendű személy nemesi oklevelének nemesmásolatát is láthatjuk.

„A székely nemesség olyan helyzetben volt, hogy a székely birtok nem juthatott az erdélyi nemesek birtokába azért, hogy nehogy jobbágysorba taszítsák a székelyeket, mert akkor elveszítették volna a gazdasági önállóságukat, és a hadszervezet fenntartása is nehézzé vált volna. Székelyföldnek ebben az időben az a tragédiája, hogy elvékonyodik a »középosztály«, a lófők rétege, nagybirtokra tesznek szert a primorok. A mai etnikai viszonyainkat el kellene felejtsük, hogy értsük a középkort, hogy milyen a rendi identitás, a rendi világ. Ha egy belső-erdélyi jobbágy, beszéljen bármilyen nyelven, a székely katonarendbe került, akkor az székely lett rendi értelemben. Abban az időben székelynek lenni nem azt jelentette, mint ma, hanem azt, hogy a székely katonáskodó rendbe tartozik az ember.”

Innen átlépünk az erdélyi fejedelemség termébe, korába. Az 1600-as években a korábban használt különféle típusú szálfegyvereket és az íjat fokozatosan felváltották a tűzfegyverek. Az egyszerű székely gyalogok, akiket vörös darabontoknak nevezünk a vörös színű harci öltözetükről, egyre inkább tűzfegyvert használó harcosok lettek. Ekkortól maradtak fenn zászlóábrázolások is, talán a legismertebb Székely Mózes kornétája a ZM felirattal.

A kiállítótér első emeletére és a Rákóczi szabadságharc irányába tartva székek, családok címereit láthatjuk. „A Rákóczi szabadságharc korára rendkívül elavul a székely hadszervezet, a 150 éves török uralom úgy megviseli a királyság területét, hogy modern hadviselésre ekkor alkalmatlan a magyar haderő. Ezért van az, hogy a Rákóczi szabadságharc minden nagyobb nyílttéri ütközetét elveszítette a kuruc hadsereg.”

A rendtartó székely falut is bemutatják. Nagy József elmondása szerint mivel a székely faluközösség sokkal inkább a kezében tartotta a sorsát, mint a jobbágyfalu, amelyik a nemestől függött, ez segítette elő ezeket a sajátos falutörvényeket az írásba foglalását, amelyek a székely szabadságjogokban gyökereznek. Ezek sajátos „falusi alkotmányokká” fejlődtek ki az évszázadok során.

Megérkezünk a székely katonai határőrvidék korába. 1711-től 1763-ig nem volt katonáskodás Székelyföldön – a történelemben először. „1711-től polgári életet éltek, de az Oszmán Birodalom fenyegető jelenléte azért még kísértett. Mária Terézia reformjainak idején modern modern határőrizeti rendszer alakult ki, fejlődött a közigazgatás. 1762-ben a királynő elhatározta, hogy Erdélyben is létrehozza a katonai határőrvidéket, amit 1764-re szerveztek meg. A Magyar Királyság déli határán összesen 18 határőrezred volt, és egy folyamőrzési feladatokkal megbízott sajkás zászlóalj is. Megalakult a csíki és a háromszéki gyalogezred, és az egész székelyföldről kiegészített székely huszárezred. Ekkor épültek ki a határőrzéshez köthető építmények a szorosokban, ekkor mérték fel először szisztematikusan, az első osztrák katonai felmérés idején az ország területét. Modern határokról ekkortól beszélhetünk.

Az ezeréves határmítosz ezért vérzik több sebből, mert ezelőtt pontos határ itt soha nem volt, és ez a határ nem ugyanaz, mint az 1800-as évek végén a monarchiabeli határ, és az megint nem teljesen ugyanaz, mint 1940–1944 közötti határ. De ezek összemosódnak a történeti tudatunkban.”

A történész kifejtette, ekkor épültek meg a különböző vámépületek, a kontumáci kápolnák minden szorosban. Ma a Kárpát-medencében a Gyimesek az egyetlen hely, ahol a határzónában tömbmagyarság lakik, ezért ide összpontosul ez a kultusz. A Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) kori várak kiserődökként épültek a szorosokba, amiket ma tévesen Rákóczi-váraknak nevezünk, mert később I. Rákóczi György javíttatta ki vagy bővíttette. 1764 után épültek ki a vesztegzárak, Gyergyóban a Piricskén, a Gyimesekben, az Ojtozi-szorosban stb. Létrejött egy modern, a Habsburg birodalom részét képező székely haderő, és megint egy felfelé ívelő korszak kezdődött a madéfalvi veszedelem ellenére is. „Erdélyben a történelemben először kerül román és magyar nyelvű etnikai csoport azonos rendi társadalmi csoportba a határőr társadalom keretében. A három székely határőrezred mellett megszervezik a naszódi és az orláti román határőrezredeket is. Ez megint egy sajátos rendiség, és még mindig a nemzeti öntudatra ébredés előtt vagyunk” – mutat rá a kurátor.

„Az etnikai, nemzeti öntudatra ébredés egy ötvenéves folyamat volt az 1800-as évek elején. Egyik fő mozzanata az, amikor leváltják a latin nyelvet az adminisztrációból és az oktatásból, és megszületik a »nemzeti« nyelv. A középkorban a nemességet hívták magyar nemzetnek, a natio szó is erre utal. A székely az székely nemzet volt, két külön társadalomnak számított. A modern korban a kulturális azonosság miatt, a nemzeti ébredés után olvad össze a kettő, ma egységesen magyar nemzethez tartozunk, székely és nem székely egyaránt.”

Láthatunk szolgálatba induló határőrt a 18. század végéről, korabeli egyenruhában, amint búcsúzik a családjától. A modern határőrségben a vezényleti nyelv a német volt, és a székely katonák a birodalom külháborúiban is részt kellett vegyenek: a bajor örökösödési és az osztrák-orosz-török háborúban.

„A legnagyobb megpróbáltatás a Napóleoni háború húsz éve volt. 1792-től 1815-ig minden évben a határőrezredek valamely zászlóaljait mozgósították. Rengeteg ütközetben vettek részt, például 1805-ben az austerlitzi csatában, amelyik az újkor egyik legnagyobb csatája volt. Ekkor a határőr már olyan színvonalú katona volt Európában, hogy megállta a helyét a korban legjobb, a francia hadsereg katonájával szemben is.”

A kiállítás során eljutunk 1848-ig, ekkor a székelység az etnikai magyar nemzet része lesz, a rendi kötelékek felbomlanak. Itt ’48-as honvéd tábort láthatunk, székely határőrdobost a megfelelő jelképekkel.

E terem a kiegyezés korának bemutatásával fejeződik be, egy határcsendőrjárőrt ismerhetünk meg a századfordulóról. 1851-ben Ferenc József császárrendeletben szünteti meg a katonai határőrvidéket Erdélyben, köztük a székely határőrezredeket is, és nincs többé önálló székely hadszervezet.1867-től általános hadkötelezettséget vezettek be, ami minden állampolgárra kiterjedt– magyarázza Nagy József. Annak, hogy a nemzeti mozgalmak hatására a modern hőskultusz Székelyföldön is megszületett, döntő eleme a ’48-as és a Rákóczi szabadságharc.

„A századfordulón Székelyföld egy periféria, gazdaságilag alulfejlett terület, lakói a magyar országgyűlési választásokon gyakran az ellenzékre szavaznak. E párt a Függetlenségi 48-as párt, amelyik tagadja a kiegyezést. És ez annál jobban motiválja a közösségeket, hogy állítsanak ’48-as emlékműveket. Van egy természetes folyamata is ennek, hogy a ’48-as elesettek és a szabadságharc emlékét ápolni akarja a közösség, de ez kap egy háttérpolitikai támogatottságot. Tehát rengeteg ’48-as emlékművet állítanak, sőt, annyira a hatása alá vonja az embereket ez a kultusz, hogy 1905-ben a madéfalvi veszedelem emlékművének az avatóünnepsége is már ebbe a kontextusba ágyazódik. Ekkor kerül ki a köztudatból az, amikor a császárért harcoltak. Austerlitznek nincs helye többé a ’48-as csaták mellett.

Austerlitz 1805-ben ugyanolyan fontos, mint a piski csata 1849-ben, mert a rendi székely ember, ha a császárért helyt áll, a maga korában teljesítette a feladatait, és ez ugyanolyan elismerendő, mint ’49-ben a piski győzelem” – véli a történész.

Elértünk az első világháború idejét bemutató részhez. A monarchia hadseregének tízféle székelyföldi alakulata nyerte kiegészítését részben vagy egészen Székelyföldről. A Császári és Királyi Hadsereg az első világháború előestéjén már elérte a másfélmillió főt. 82-es bakát láthatunk a századfordulóról, amint műteremben fényképet készíttet magáról, sötétkék kabátban.

„1908 előtt ilyen színű volt az egyenruha, ekkor cserélik le az egyenruhát csukaszürkére, 1915-től lett a német tábori szürke, ami még jobban igazodik a terep színéhez. Egységes lesz az egyenruha minden fegyvernemnek, kivéve egynek, a magyarok által kedvelt lovasságnak, a huszárnak. Ők »kiverekedték«, hogy maradjon meg a vörös nadrág, mert a huszár hogy néz ki anélkül, de emiatt óriási veszteségeket szenvedtek a háború elején. Így ők is át kellett öltözzenek, ’17-ben még a lovaikat is kivonták az arcvonalból, mert lovon többé harcolni nem lehetett a gyorstüzelő fegyverek világában. A föld alá kényszerült a katona, először ásott magának egy gödröt, majd kiszélesítette, és lövészárokból vívta harcát.”

Fotókat, eredeti tárgyakat láthatunk, a székelyföldi hadműveletek közül pedig az 1917. március 8-ai Magyaros-tetői ostromot emelték ki. Egy, a kiállítótérbe épített folyosón az első világháború történetének egy sajátos részét mutatják be.

– plakátok, újságcikkek, hőstettek leírásai motiválják a lakosságot –, hogy a gazdaság, amely folyamatosan látja el a hadseregeket, működjön. És emellett a valóság az, hogy soha nem látott mértékű veszteségek vannak. Megtörténik ’18-ban az összeomlás, később a Székely Hadosztály védelmi harcai sem segítenek a helyzeten. Milliók traumatizálódtak a lövészárokharctól, ezek a társadalmi csoportok táptalajai lettek a két világháború közötti szélsőséges ideológiáknak, mint a szovjet bolsevizmus, a német nácizmus vagy éppen az olasz fasizmus. Olyan fiatalok, akik négy évig a harctéren voltak, a békével nem tudtak mit kezdeni, hazajönnek, nincs foglalkozásuk, nincs iskolájuk. Ezek az emberek valahol hozzájárultak ahhoz, hogy lett második világháború. De vannak rendkívül pozitív példák, mint Márton Áron püspök, aki századparancsnok volt a 82-es gyalogezredben a fronton, és ő nem harcos ateista lesz, mint egyesek, hanem a papi hivatást választja, és egy életen át a békéért küzd.”

A kiállítás harmadik, utolsó nagy része a második világháborút mutatja be, az emlékház pincéjében. A húszas évektől a székelyek is a Román Királyi Hadsereg katonái lettek, és le kellett tenniük az esküt a Ferdinánd vagy II. Károly királyra – magyarázza útközben a kurátor. Az alagsori termekbe egy székelykapun át léptünk, amely az 1940-es diadalkapukat jelképezi. „1940–44-ben Székelyföld Magyarország délkeleti sarkán zsákszerűen helyezkedett el, ezért különleges határvédelmi intézkedésekre kényszerült a magyar állam. Így jött létre a Székely Határvédelmi Erők nevű 55 ezer fős, a Magyar Királyi Honvédség részét képező, hadtest erejű szervezet. Egy elég jól szervezett, de kis teljesítményű hadiipar próbálta ellátni ezt a haderőt, de a második világháború idején, a totális háborúban olyan gazdasági háttér kellett egy ütőképes haderő létrehozásához, hogy a kisállamoknak többé ilyenre nem volt lehetősége.”

1944 tavaszán Németország megszállta Magyarországot, a Székely Határvédelmi Erőket először mozgósították. Láthatjuk a gyimesfelsőloki 32-ős székely határvadász-zászlóalj katonáit az óvóhelyen, egy másik életképen pedig egy ’44-es géppuskaállást mutatnak be a Szellő-tetőn. A terem egyik falán a hadifogságot idézik fel. A fal előtt ismeretlen magyar katona sírja, mellette szovjet őrmester áll. „Ez a démoni figurája a háborúnak, de ő is egy ember volt. Próbáljuk elmagyarázni, hogy ő ki volt, hogy kell elhelyezni ebben a háborúban, mert a nemi erőszakon túl egyéb kontextusban nem nagyon emlegetjük. A második világháború egy totális háború. Mivel gyereklátogatóink is vannak, nagyon veszélyes egy ilyen típusú kiállításon, hogy a gyermekek felé nehogy a militarizmus ideológiáját továbbítsa.”

Egy kisebb teremben háborús veteránok visszaemlékezései hallgathatók meg. A kurátor rámutat, 1918 előtt és 1944 őszén is rendkívüli módon sokkolta a társadalmat, hogy a fiatal férfiak tömegével haltak meg. Létrejön a kollektív gyász, és miután 1945 tavaszán a székelység újra visszakerül a kisebbségi létbe, kétszeres gyászmunkára van szükség. „Ezt végzik el a háborús veteránok. A helyi közösségekben ők már akkor elmondták, hogy hogyan és mit kell gondolni a háborúról, hiszen elsődleges tanúi voltak. És ezek az emberek, akik harctéren voltak, frontélményen estek át, szörnyűségeket éltek át, jobban szerették később az életet, mint bárki más.

A frontról, a fogságból hazatérő ember története azért lényeges, mert a Magyar Királyi Honvédség elveszítette ugyan a második világháborút, de ő, az egyszerű székely honvéd a hazaszökés háborúját megnyerte, és az ő történetét végighallgató emberben is egy győzelmi érzést keltett. Ezek a bácsik lettek a modern európai pacifizmus letéteményesei. Ezért kell beszélni nekünk is a háborús traumákról, borzalmakról, hogy a jövő generációikban is tudatosuljon, hogy milyen volt ez a két világháború. Akkora kulturális érték a pacifizmusnak ez a fajta gondolata, hogy Európának a jövőre nézve is muníció az, hogy bármilyen nagy konfliktusok vannak a világban, mi ezt az európai kontinenst továbbra is így tudjuk megtartani, hogy ilyen békés mindennapokat éljünk.”

A kiállítás záró eleme egy hősi emlékmű, amelyre a kiállítás megálmodói nem írtak fel neveket, hanem a látogatónak felajánlják, hogy aki úgy érzi, írja fel rá a családjából a hősi halt személy/személyek nevét/neveit. „Azt szerettük volna, hogy mindenki érezze a magáénak, származástól függetlenül. Úgy gondoljuk, hogy ez összeköti az embereket, mert valahol a sírhantok felett kezet kell fognunk.”

Az emlékház keddtől vasárnapig 10 és 17 óra között tart nyitva.