HIRDETÉS
Karinthy Frigyes sokak által ismert betegségmemoárja egy sorsfordulat megrendítő erejű krónikája. De valóban csak ennyi? Tényleg csak betegségének – az 1936-ban diagnosztizált agydaganatának – irodalmi reprezentációja? Közelről sem – írják az Utazás a koponyám körül című előadás ajánlójában. De hogyan lesz egy regényből színpadi szöveg, milyen kérdések foglalkoztatták az alkotókat, és milyen utazásra hívják a nézőt? Ezekről is beszélgettünk Lovassy Cseh Tamással, a darab írójával.
Visky Andrej rendező és Lovassy Cseh Tamás drámaíró, dramaturg régóta ismerik egymást – a kolozsvári Váróterem Projekt kapcsán is –, de ezidáig még nem dolgoztak együtt – derül ki, amikor Tamással az alkotói folyamatról beszélgetünk. „Egy november este felhívott Andris, hogy a csíkszeredai színháztól kértek tőle egy szöveget, ő Karinthyra gondolt, és adaptációra. Kérdezte, hogy lenne-e kedvem hozzá, mondtam, igen, aztán letettem a telefont, újraolvastam a szöveget, és akkor jöttem rá, hogy mit is vállaltam.
– magyarázta Lovassy Cseh Tamás.
Elmondta, ismert, hogy Karinthy kisregénye folytatásokban jelent meg, majd a műtétje után néhány hónappal könyvben is kiadták. Maga az alaptörténet, mivel egy perspektívából – Karinthy perspektívájából – láttatja ezeket a történeteket, nehezen kínálja magát arra, hogy többszereplős nagyszínpadi produkció legyen. De szerencsére, felszabadító volt az, hogy szabadkezet kapott az adaptálás folyamatában – mesélte.
Egyébként is: mit tekinthetünk klasszikus értelemben vett adaptációnak? Az adaptáció térbe írás? Az adaptált szöveg esetleg csak a cselekménynek egyfajta kanavásza, ami a színészt és a szituációt megsegíti? Mi amellett döntöttünk, hogy megpróbáljuk megtalálni azokat a pontokat, amelyek leginkább érdekelnek minket az alapműből, megpróbáljuk megtartani az alapműnek az ívét, a megjelenő karaktereket, viszont megerősítjük azt a világot, ami a Karinthy világa.”
A színpadi történetbe beemeltek olyan szereplőket, akik ugyan nem szerepelnek a regényben, de akikkel Karinthy találkozhatott.
De olyanokat is, akikkel biztos, hogy nem találkozott, csak ebben a történetben léteznek, és olyan figurákat, amelyek a kontextus szempontjából fontosak voltak. Ugyanígy jártak el az alapszöveg által kínált cselekménnyel is, megtartották a fő irányvonalakat, de belefűztek olyan szituációkat, amelyek azokat a problémákat, amelyek őket érdekelték, megerősítik. Két nagy csapásirány volt – mutatott rá a darab szerzője. „Az egyik az, hogy próbáljunk meg beszélni az emberi autonómiának a felszámolódásáról egy betegség folyamatában. Karinthynak betegség-története és fejlődése volt az egyik dolog, ami minket nagyon érdekelt, a másik pedig az a kontextus, amiben ez megtörténik, hiszen 1936-ot írunk, amikor márciusban diagnosztizálják Karinthyt. Rá két hónapra meg is műtik. Maga az alapszöveg ott ér véget, hogy Karinthy megköszöni mindenkinek, aki aggódott érte, és egy nagyon pozitív végkicsengéssel tekint a jövő felé.
Egyrészt mi is erre a reményfaktorra szerettünk volna reflektálni, másrészt nagyon érdekes az a párhuzam, hogy miközben látunk egy embert, aki a leépülés útjára lép, látunk egy olyan társadalmat is, amely robog a második világháború felé. Ezért volt nagyon fontos számunkra, hogy megmutassuk a Böhm Arankával, a második feleségével való legendás, viharos és elviselhetetlennek tűnő kapcsolatát is, de azt is, hogy a kettejük viszonyában van valami nagyon szép és mély emberi szövetségi rendszer” – magyarázta az író.
Hozzátette, az is érdekelte, hogy Karinthy korszakának az első világháborút túlélt és az ebből fakadó optimizmusa és dübörgő életszeretete hogyan tud belefutni egy újabb kataklizmába, ami az egész 20. századot átírta. „És ebben van számunkra valamiféle párhuzamosság azzal, amiben ma élünk. Nekem folyamatosan visszatérő élményem, hogy kimegyek szombat este Kolozsvár Főterére, és látva azt a kontroll nélküli dübörgését a valóságnak, a mindennapi életnek, a mindenki által hajszolt élvezeteknek és a reflektálatlan létezésnek, egy picit számomra párhuzamban van azzal, amibe Karinthyék futnak bele. Úgyhogy mi megpróbáltuk az alapszöveg keretét kitágítani” – mondta a szerző.
Az előadásban megjelenik a kávéházi miliő, mint a kor sajátságos jelensége, a társasági, irodalmi élet fő helyszíne. S noha ez egy betegségtörténet, bővelkedik humorban, eleve az alapszöveg sok humoros szituációt kínál, és ezt az előadás alkotói igyekeztek is kihasználni. De, megjelenik Kosztolányi is, Frici legendás barátja. Lovassy Cseh Tamás elmondta, a szövegalkotás során sokat inspirálódott Kosztolányi feleségének Karinthyról írt beszámolóiból is.
Karinthy saját betegségének felismeréséről és a betegség elfogadásának folyamata kapcsán a darab írója rámutat, leginkább a Karinthy-státusz kérdéséről van szó. Az olyan mondatok, hogy „mással történnek meg az ilyenek, velem nem” érzékletesen mutatják azt, hogy Karinthy hogyan viseltetik a maga betegségével, de ennek okai vannak.
Megfigyelhetjük a regényben, hogy hány olyan magyar orvossal találkozik, akiket ledominál a saját maga sztáríró-státuszából, és ezek az orvosok nem tudnak neki nemet mondani, vagy nem tudják jobb belátásra bírni. Azzal volt szerencséje, hogy elkerült Bécsbe és onnan Stockholmba, ahol ő egy senki, és úgy tudnak hozzá viszonyulni, mint egy beteghez. Ez az egyik fontos dolog az ő betegségtörténetében. A másik a saját maga belső vívódása, amit mi megmutatunk olyan módon, hogy megkettőzzük a Karinthy figuráját.” Az előadásban van tehát egy „plusz” Karinthy, Énke, akiről ő sokat ír más szövegeiben is. Ezt az Énkét megmutatják, az első perctől ott van, kritizál, kellemetlenkedik, megkérdőjelez és megpróbálja kizökkenteni Karinthyt ezekből a helyzetekből, megpróbálja jobb belátásra is bírni. „Nagyon érzékeny, finom játékok ezek. Ez a másik olyan támpont, ami segíthette Karinthy és a betegsége viszonyát picit érzékeltetni, hogy mi az a fejlődési ív, amit itt bejár egy ilyen történet.
Karinthy Frigyes betegségéről, műtétjéről sokat cikkezett a korabeli sajtó. A regény előszavában írja is, hogy támadások is érték, hogy csak reklámot kíván csinálni a betegségével. Ezt is fontosnak tartották beemelni az előadásba, mert segít előrevetíteni azt, hogy ebben a látszólagos happy endben mi az, ami következni fog – mutat rá Lovassy Cseh Tamás.
És hogy miért csak látszólagos? Hiszen a műtét szerencsés kimenetelű, és ha az alapszövegből indulunk ki, akkor egy sikertörténet. „Hazudnánk magunknak, ha nem tekintenénk túl az eseményeken. Hogyha nem úgy tekintenénk a színpadi műfajra, mint egy önálló műfaj, és igazából egy ilyen kultikusnak gondolt szöveg szolgálólányává tennénk a színpadot. Akkor is nyernénk vele valamit, de az alkotói autonómia többet enged meg és többet is kér. A mi előadásunk sem egy pesszimista kicsengésű történet, egyszerűen arról szeretnénk mesélni, hogy itt van ez az ember, akiről nagyon sok mindent gondolunk, nagyon sok prekoncepciónk van, de egyébként nem sokat tudunk róla. Ismerjük a Tanár úr kérem, az Így írtok ti műveit, tudjuk, hogy vicces, de vajon melyek azok az attitűdbeli finomságok, amelyek Karinthyt Karinthyvá tették? Ez érdekelt minket.
Ő tényleg azt az ezer kötetes enciklopédiát akarta megírni, amiből egy szót nem sikerült leírni soha. És még drámaibb, és sokszor meg is kapja az élete során, hogyha a legjobb barátjával, Kosztolányival párhuzamban vizsgáljuk, vagy vizsgálták a maga korában is. Kosztolányi felesége írja, hogy milyen beszédes az, hogy Karinthy bokszolni tanult, Kosztolányi pedig vívni. És hogy ez valamit leír a kettejük közti különbségről. Ami nem egy alá-fölé rendelhető, nem egy negatív-pozitív előjelű dolog, viszont azt tudjuk Karinthy visszaemlékezéseiből is, hogy rengeteget szenvedett ettől, hogy nem veszik őt komolyan. És ez is autonómiájának valamiféle elvesztése volt, mint ahogy a teste fölött is elveszítette a kontrollt a betegsége során.”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
