Fenntarthatóság és a nők

Az, hogy inkább vásárolunk egy olcsó külföldi termékekkel telezsúfolt bevásárlóközpontban, ahol egyszerre mindent megtalálunk, mint hogy egy halom logisztikával felkutassuk és beszerezzük a szükségleteinket a helyi termelőktől és kézművesektől. Hogy egy rendezvény szinte elképzelhetetlen egyszer használatos poharak, tányérok és evőeszközök nélkül.

Ezek nélkül a termékek és szokások nélkül nem tudnánk tartani azt a tempót, amit a mai társadalmi berendezkedésünk mindenkitől megkövetel.

Tulajdonképpen a láthatatlan gondoskodási és háztartási munkát könnyítik meg. Ami persze nagyon jó, csakhogy ezzel az életformával annyi energiát pazarolunk, amit már lassan nincsen ahonnan fedezzünk és annyi szemetet termelünk, hogy nincs az a hulladékmenedzsment rendszer, amelyik kezelni tudná ezt a mennyiséget.

A fejlett országok azért megpróbálnak meggyőzni az ellenkezőjéről, kisebb nagyobb sikerrel. Az Európai Unió országaiban kötelezővé tették az egyszer használatos csomagolások esetében, hogy azok kizárólag környezetbarát anyagból készülhetnek, azt viszont tudni kell, hogy ezen anyagok lebomlásához ipari komposztáló rendszerek szükségesek, amely rendszerek kiépítése természetesen elmaradt. Ugyanakkor a COVID járvány alatt közel 40 százalékkal nőtt a házhoz rendelt ételek csomagolásának mennyisége. Így a történet nagyon zöldnek néz ki, de tulajdonképpen ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: egy halom szemetet termelünk, amivel nem tudunk mit kezdeni. A zero waste mozgalom hangadói a szemét termelésének visszaszorítását tartják járhatóbb útnak, ezt viszont a sokféle érdekellentét és a higiéniai előírások tömkelege is akadályozza. És főleg a gazdasági és politikai akarat hiánya. És akkor megint maradtak a saját lehetőségeink és az egyéni felelősségünk.

Vagyis, ha rendszerszintű segítség nélkül (sőt, legtöbbször rendszerszintű ellenszélben), az egyéni elhivatottságra és lehetőségekre támaszkodva valaki elindul egy fenntarthatóbb, környezettudatosabb, kevesebb szemetet termelő életmód fele, akkor tulajdonképpen magára vállalja a gondoskodási és háztartási munkának egy jóval nagyobb szeletét. Amit még most, 2025-ben is többnyire a nők végeznek el egy átlagos háztartásban. És itt húzódik egy erős feszültség a fenntarthatóság és a nők egyenjogúsági törekvései között.

Mivel a háztartások beszerzései (élelmiszer és egyéb használati tárgyak) többnyire a nőkre hárul a legtöbb családban, ezért a környezetbarát termékek marketingje is inkább a nőket célozza.

Így sokszor a férfiakhoz el sem jutnak a fenntarthatóbb alternatívákról szóló infók és lehetőségek. Nem csoda hát, amit többféle kutatás eredménye és saját tapasztalatom is megerősít, hogy a nőket sokkal nagyobb arányban érdekli a fenntarthatóság, mint a férfiakat, és sokkal többet is tesznek érte. És ez a helyzet még inkább ráerősít a már meglévő nemi egyenlőtlenségekre. Azt gondolom, valahol itt bújik meg az egyik oka annak, hogy a környezettudatos törekvések nem tudtak kritikus tömeggé válni, ami átbillenthetné a jelen működési rendszerünket egy fenntarthatóbb útra.

Szóval a téma kellően bonyolult és sokrétű ahhoz, hogy bármiféle instant megoldás létezne a feloldására. Én mégis azt gondolom, hogy a fenntarthatóság témáját nem szabad különválasztani a nemek közötti egyenlőség kérdésétől. Azt gondolom,

a fenntartható életmód terheit egyenlőbben kellene elosztani a nők és férfiak között,

ami óhatatlanul hatással lenne a gondoskodási és háztartási feladatok egyenlőbb eloszlásában is. Vagy fordítva.