Gasztroajándék

Ugyanakkor szólhat a személytelenségről, közhelyszerűségről, a kényszerűségről is. A mai jóléti fogyasztói társadalomban, amikor legtöbbünknek mindene megvan, és még annál is sokkal több, amikor a mindennapi mókuskerékben nincsen időnk nemcsak egymásra, hanem sokszor még magunkra sem, az ajándékozás nem egy könnyű dolog.

Könnyen bele tudunk csúszni az illendőségből ajándékozott személytelenségekbe.

Kávé, bonbon, egy üveg bor, amit vendégségbe menet odaúton, egy benzinkúton vagy egy útba eső élelemiszerüzletben vásárolunk futtában.

A hulladékmentes életmódra törekvésem egy adott pontján nagy gondban voltam az ilyen vendégségbe vitt, vagy vendégektől kapott ajándékokkal. Amikor magamban feltettem azt a kérdést, ami a fenntarthatóság témában számomra a legrelevánsabb: „szüksége van rá?”, „szükségem van rá?”, legtöbbször a válaszom az volt, hogy „nem, nincs”. Ilyen formában feleslegesnek, egyenesen pazarlásnak éreztem, amit csak a szégyenre alapozó, nagyon erős kulturális szokásjog tart életben. Egyre jobban frusztrált a téma. Aztán rájöttem, hogy ez a kis figyelmesség, ha nem a fogyasztói kultúra személytelenségének nézőpontjából szemlélem, akkor leginkább a kapcsolódásról szól. Arról, hogy a vendéglátómat valahogy megajándékozom a figyelmemmel, az időmmel, valamilyen formában magamból adok egy kis darabot ajándékba. És ahogy átkerült a fókuszom a bármilyen boltban kapható, olcsó, minőségtelen tömegtermékekről az egyedi, minőségi, kézműves, személyreszabott vagy általam készített dolgokra, valahogy újra egymásra talált a forma és a funkció.

Ezek között a kis apró ajándékba vitt figyelmességek között a legnagyobb kedvencem a gasztroajándék. Adni is és kapni is szeretem. Egy ideje minden évben úgy készülök a befőzésekre, hogy valami különleges recept is helyet kapjon a jól megszokottak mellett.

Mindig úgy számolom a mennyiséget, hogy ajándékba is tudjak vinni belőle.

Főleg, ha valamiből sok van (mint nálunk a szeder és a cseresznye), akkor van lehetőség variálni is. A csokis szederlekvárral soha nem sültem fel. Igazi kuriózumnak számít a szederbefőttem is. Vagy a fűszeres olívaolajban eltett aszalt koktélparadicsomot is nagy örömmel fogadta, akinek mostanáig vittem.

A sima cseresznyebefőttnek is mindenki örül itt Csíkban, azt még variálni sem nagyon kell. De szívesen viszek vendégségbe egy tepsi gyorsan összedobható sütit vagy általam gyűjtött és szárított teafűkeveréket is. És ugyanilyen

örömmel fogadom, ha valaki az általa készített sajttal, túróval, szalonnával, lekvárral, szörppel ajándékoz meg.

Egy ilyen ajándék, amellett, hogy sokkal fenntarthatóbb, egyből összekapcsol. Elindítja a beszélgetést, az ismerős ízeken, illatokon keresztül elvezet a közös élményekhez, emlékekhez, életérzésekhez. Sokkal inkább, mint egy fél kiló őrölt kávé, vagy a csupacsomagolás bonbon. Aki nem hiszi, próbálja ki!