HIRDETÉS

Meglátni a diákban az embert: pszichológus a tanévkezdésről

Kiss Judit 2017. szeptember 08., 15:19

Miként csökkenthető az iskolával kapcsolatos szorongás, és hogyan tehető könnyebbé a gyerekek számára a túlzsúfolt tanév? Hogyan segíthet a szülő, tanár megőrizni a diákok fizikai, lelki erőnlétét? – erről kérdeztük tanévkezdeti beszélgetésünk alkalmával Román Mónika kolozsvári pszichológust.

A tanárok zöme hamarabb észreveszi a hibákat, mint a pozitívumokat, ez pedig szorongáskeltő a gyermek számára Fotó: Pál Árpád

– Vége a felhőtlen vakációnak, sok gyereket és szülőt tölt el aggodalommal a tanévkezdés többek közt az iskolai program túlzsúfoltsága, a sok elvárás miatt. Ez nyilván más-másféleképpen érinti a most előkészítőbe lépő kicsiket, mint a nagyobbakat, akik már megtapasztalták, mivel jár az iskola. Mit tanácsolsz, hogyan lehet oldani, semlegesíteni az effajta szorongást?

– Akik most kezdik az iskolát, azok úgymond pozitívabb jellegű szorongást élnek meg, mint azok, akik már megtapasztalták az iskolát, és épp ezért aggodalommal néznek a tanév elébe. A kis előkészítősök izgalommal élik meg az óvodából iskolába való átmenetet, és eltöltheti őket a változástól való szorongás, ugyanakkor az új helyzetekhez való alkalmazkodás is megterhelheti. Viszont aki már mondjuk elsőbe, másodikba megy és még mindig szorong, az azt jelenti, hogy előző tapasztalatai töltik el félelemmel, hiszen olyan dolgoknak próbál megfelelni az iskolában, amit nem érez igazából sajátjának.

HIRDETÉS

A tananyag erre beszédes példa. Hiszen óriási az információmennyiség, mindenféle-fajta tudományággal, tantárggyal kell ismerkedniük a diákoknak. És persze az ember általában egyikben vagy másikban jó, viszont amiben nem ragyogó, abban is meg szeretne felelni, vagy legalábbis ez az iskolai elvárás.

És ami nem jó: a pedagógus általában nem azt az üzenetet közvetíti a gyerek felé, hogy „örvendek, hogy valamiben jó vagy, és haladsz”, hanem hogy „ebből is, abból is, mindenből tessék megfelelni”.

A tanárok zöme hamarabb észreveszi a hibákat, mint a pozitívumokat, ez pedig szorongáskeltő a gyermek számára, úgy értelmezi, hogy nem felel meg az elvárásoknak. Jó lenne nem figyelembe venni a pedagógusok tudatos vagy tudatalatti üzenetét, hogy mindenből teljesítsen ugyanolyan jól a gyerek. Gyakori, hogy a diák igyekszik, közben meg nem ezt értékelik az iskolában, hanem azt emelik ki, hogy valami nem sikerül neki a próbálkozásai ellenére sem.

– És miként segíthet a szülő, hogyan irányíthatja a gyereket arra felé, hogy ne vegye túl komolyan ezeket az elvárásokat?

– Nagyon egyszerűen. Úgy, hogy ő maga, a szülő sem veszi véresen komolyan a követelményeket. Az elemista számára még nagyon fontos, hogy szülei miként viszonyulnak az iskolai elvárásokhoz.

Tehát ha a felnőtt lazán veszi a dolgot, ha nem a jegyek alapján méltatja a gyereket, hanem az igyekezetét, haladását dicséri meg, ismeri el, akkor a gyermekben könnyen feloldható a szorongás.

Bár elemiben a tanító tekintélye fontossá válik a gyerek szemében, sőt, kezd a szülő fölé nőni a tanulás tekintetében, még mindig erősebb meghatározó tényező a szülői attitűd. Az a jó, ha a szülő eldönti: nekem igenis elég, hogy a gyerekem igyekszik, elég, ha valamiben kimagasló, érdekli valamelyik tantárgy, örömmel közelít feléje. Ne próbáljon még ő is rálapátolni a pedagógus elvárására azzal, hogy számonkéri, ellenőrzi a házi feladatokat, kihallgatja a gyereket, hozzáad plusz információkat a tananyaghoz. Amikor így tesz, átveszi a pedagógusok elvárásait, és fokozza a gyerek szorongását.

Súlyosbíthatja a helyzetet, ha a gyerekben nagy a megfelelési kényszer Fotó: Veres Nándor

– A házi feladatokra visszatérve: sok szó esik arról, hogy segítsen-e a szülő a gyereknek. Mit tanácsolsz, mennyire kövesse figyelemmel a gyerek otthoni tanulását?

– Szorosan semmiképpen se kövesse. De persze minden gyerek esete más, hiszen van olyan, akinek szinte egyáltalán, vagy csak ritkán kell segíteni, vannak, akik szétszórtabbak, nekik meg kell szervezni a napi programjukat, ritmust teremteni, kialakítani az otthoni tanulási körülményeket: kikapcsolni a tévét, számítógépet. Aztán vannak olyan problémás gyerekek, akik nehezebben felelnek meg az iskolai követelményeknek, például a diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás diákok, akikkel sokkal többet kell foglalkozni otthon.

De helyettük sem kell megoldani a házi feladatot, ugyanakkor nem kell arra sarkallni őket sem, hogy mindenből megfeleljenek a követelményeknek.

Ilyen esetekben arra kell törekednie a szülőnek, hogy a gyerek például jusson hozzá a megfelelő olvasmányélményhez, még akkor is, ha diszlexiás: a szülő azzal segít, ha hangoskönyvet vesz, felolvas a gyereknek, akár tizenéves koráig, addig, amíg egyedül is képes eligazodni a betűk világában. Tehát nagyon különbözőek a gyerekek, és nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy segítsünk vagy ne segítsünk nekik otthon. Nyilván megterhelő számukra, hogy már ötödiktől napi hét órát töltenek az iskolában, utána hazamennek, és órákig házi feladatokat kell oldaniuk. De ezt sem lehet engedni – bár persze vannak diákok, akik hajlamosak erre, mert erős a megfelelési kényszerük. A szülő könnyen segíthet ezen: azt mondja, egy órát házizzál, és ne többet, ha én napi nyolc órát dolgozom, a gyereknek sem szabad többet.

– Említetted, hogy figyelembe kellene venni, hogy minden gyermek más. Közben meg sokszor hallani, hogy a pedagógusok „egyenruhába öltöztetik” elvárásrendszerüket, és nem összpontosítanak eléggé arra, hogy melyik diák miben tehetséges, így elveszik a kedvét a tanulástól. Mit javasolnál e tekintetben a tanároknak?

– Erre valók a továbbképzések, amelyeken a pedagógusoknak alkalmuk nyílik megismerni a különböző problémákat, például hallanak a diszlexiáról, diszgráfiáról, de érzékenyítésről is szólnak ezek a képzések. Ilyenkor kinyílik a világ például egy matematikatanár előtt, és rájön arra, hogy mi mindent kezdhet egy szertelen, figyelmetlen gyermek, mekkora sikereket érhet el például esztétaként. Vagy megértheti, hogy vannak olyan területek, ahol eltörpül az, amit az adott tanár saját tantárgyaként át kell adjon a gyerekeknek.

Mindenképpen az a fontos, hogy ne ragadja el a hév a tanárt, és elsősorban ne az legyen neki a fontos, hogy a tananyagát „leadja”,

hanem hogy meglássa a diákban az embert, aki a padban ül, hogy tényleg valós értékei mentén értékelje. Persze nem kell túl elnézőnek lenni a szertelen, szemtelen gyerekekkel szemben, viszont nagyon lényeges észrevenni, ha valaki valóban igyekszik. Tudni kell differenciálni, de persze ezt egy életen át lehet tanulni. Ha a tanár legalább törekszik, akkor nagyon értékelik ezt a gyerekek. Paradox módon pont a gyerek másságát lehet a saját tantárgyhoz közelíteni, mert akkor az embert értékeli benne a pedagógus, aki így szimpatikussá válik, ezzel együtt pedig szimpatikussá válik a tantárgya is. Ha a pedagógus megpróbálja megkeresni az igazat, a jót és a szépet a gyerekben, akkor a diák azzal viszonozza, hogy komolyabban veszi a tantárgyát, és fontossá válik számára, hogy haladjon.

A személyiségfejlődés érdekében elengedhetetlen a napi több órányi, a szabadban eltöltött kötetlen tevékenység Fotó: Pál Árpád

– A szülők mostanában iskolaidőn kívül rengeteg pluszfoglalkozásra, sportra, zenére, korrepetálásra, nyelvórákra járatják a gyerekeket. Hogyan látod ezt?

– Nagy dilemmája a mai, főleg városi világnak, hogy nyomás nehezedik a szülőkre: ha a gyermek otthon ül, akkor folyton számítógépezik. A felnőttek rengeteget dolgoznak, sokszor nem tudnak felügyelni a nagyobb gyerekekre, kimenni sokszor nincs ahova. A most épülő új negyedekben még parkoló meg járda sincs, nemhogy játszótér, így muszáj a gyereknek tartalmas foglalkozást keresni, hogy kint legyen, mozogjon, csináljon mást is, mint a számítógépezés. Egyrészt ez ösztönzi a szülőket, másrészt ott van az oktatás zsúfoltsága, hogy már ötödikben hét órákat ülnek a gyerekek a padban, holott napi öt óra kötetlen tevékenységre lenne szükségük, lehetőleg szabad levegőn.

Román Mónika pszichológus

– Ez minden életkorban érvényes?

– Hangsúlyozom, hogy minden életkorban. Régebb azt mondták, hogy körülbelül tíz éves korig, de véleményem szerint később is. Nem igaz, hogy az ember négy fal közé teremtetett, muszáj kimenni a szabad levegőre ahhoz, hogy egészséges maradjon. A négy-öt óra szabadban töltött időt persze legtöbbször nem lehet megvalósítani városon, de ha naponta legalább két órát legalább nem tölt kötetlen szabad levegős tevékenységen, akkor a gyermeknek erős hátránya származik ebből felnőttkorában.

Képtelen lesz spontán szociális kapcsolatokat kialakítani, fogalma sem lesz, hogy milyen képességei vannak ilyen téren:

inkább vezéregyéniség, ötletgazda vagy tervező – vagyis magyarán fogalma sincs önmagáról. Tud egy csomó mindent, és nem tudja alkalmazni, mert képtelen közösségben dolgozni. Azon kívül nyilván az egészségi és fizikai erőnlét is fontos e tekintetben, amit a szabad levegőn történő kötetlen mozgással lehet leginkább megőrizni, talán még inkább, mint egy teremben tartott edzésen.

A gyermek akkor fejlődik legjobban, ha hagyják kint rohangálni szabadon.

És ha túl sok a kötött tevékenysége, akkor óhatatlanul csorbul a kreativitása, ami nélkül mondhatni gépekké minősülhetünk.

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS