A hülyéskedésből márpedig meg lehet élni, avagy Pityu

Már az iskolában is kiderült, hogy nagyon szeret hülyéskedni, hiába mondták a tanárok, hogy „Andriska, a hülyéskedésből nem lehet megélni, ne hülyéskedj, Andriska!”. Ő pedig csak azért is példa lett az ellenkezőjére.

„Egy jó ideje a megélhetésemnek a legnagyobb részét a L’art pour l’art Társulat teszi ki. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert mi soha nem gazdagodtunk meg, egyikünk sem lett milliomos. Azért is érdekes ez, mert mások meg meggazdagodtak. De ezt nem panaszként mondom, csak tény, hogy a L’art pour l’art Társulat soha nem volt úgy tűzközelben, hogy bármiféle pénzt kapott volna. Állítom, hogy az egyetlen olyan önfenntartó társulat az országban, amely abból él, hogy elmegy és fellép. Színházi társulatról van szó, amely nem rendelkezik kőépülettel, de a Budapest Bábszínház húsz éve helyet adott nekünk, befogadott és mi ott rendszeresen fellépünk. Milyen érdekes, hogy a tévében nincs benne a L’art pour l’art Társulat, vagy csak nagyon kicsit.

Ez attól nagyon érdekes, hogy ebből mégiscsak meg lehet élni” – magyarázta Laár András Gyulán, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. második Előretolt Helyőrség Szabadegyetem keretében tartott önálló előadóestjén. Az előadóművész, humorista, énekes, zeneszerző, dalszövegíró, a KFT együttes és a L’art pour l’art Társulat alapító és jelenlegi tagja – ahogy ő fogalmazott – műsor előtti és emberi megnyilatkozásában indulásának kezdeteit elevenítette fel a hallgatóságnak.

Mint mesélte, 18 éves volt, amikor megismerkedett Bornai Tiborral, a későbbi KFT zenekar billentyűsével, akivel alakítottak is egy kamarazenekart. Azért, hogy délutánonként próbálni tudjanak, olyan munkahelyet választottak, amely kicsit kötetlenebb: kottagrafikusok lettek. „Ez egy rettenetesen unalmas munka. Az ember maga húzza egy fehér papírra a megfelelő vastag vonalat egy csőtollal, vonalzóval, és utána megfelelő távolságra egy másikat. És az egész kottapapírt így kell bevonalkázni. Utána darabonként nyomja a kottafejeket kis kézi nyomóval, majd meghúzza tollal a szárát, aztán ismét nyomóval a zászlót. Ez a pepecselés megy folyamatosan. Ilyen ma már nincs. És mit csináljon az ember közben? Hülyéskedik. Kis sajtcetliken versikéket kezdtünk küldözgetni egymásnak. Volt egy harmadik srác, Orosz Barna, szintén kottagrafikus, és kialakult egy költészeti kommandó” – emlékezett Laár András.

Kitalálták, hogy legyen a vers címe például az, hogy Eprekre tiprok. „És akkor mindhárman írtunk erre verset, akié előbb elkészült, az győzött, megvárta a többieket és felolvastuk egymásnak. Mi akkor azért kezdtünk el verset írni, mert röhögtünk a Vers mindenkinek című műsoron. Minden este Hegedűs D. Géza színész odaállt a kamera elé, belenézett, és nagyon komolyan mondta: József Attila: Mama. Az emberek próbálták átélni, és a versnek a drámai súlyát megmutatni, mi pedig röhögtünk. Eleve egy kicsit úgy néztünk a versre, hogy túl komolyan van véve. Amikor valaki akkorát sóhajt egy vers közben, hogy lehet tudni, hogy ott a versben egy hatásszünet van és azt ő át is éli... Mi eleve az abszurdokat szerettük, például Örkény egyperceseit, vagy Weöres Sanyi bácsit, aki játékos, ő semmit nem akar. Azért jó, mert nem akar semmit, hanem csak írta a jó kis dolgokat, amitől elmosolyodik az ember, és közben igazságok vannak benne. Önmagától tartalmas. Ő nem akar tartalmas lenni, csak egy kicsit eljátszogatott a szavakkal. Mi az ilyenektől voltunk oda” – elevenítette fel a hallgatóságnak a kezdeteket, s el is szavalta a az egyik legrégebbi, Csenddel borotválom című versét:

 „Ábrázatom sima holdvilágát
– mint illemtudó szakálltalan –
kipir-kapirgáltam késsel
– ejtve rajta szörnyű nagy
Vérveres Likakat.
Majd sorra jött az olló
melyre újabban
Orrom hideg hiánya
emlékeztet csupán.
Majd még kísérletet tettem
számtalan tárggyal
palástolni vágyva
szőrtüszőim serkenését,
de mindig túlfaragtam
bohó célomon!
Jelenleg nyakam meredő csutakját
Csenddel Borotválom.”

A hármas költői kommandóhoz fűződik a fáradtlila műfaja is. Ennek legfőbb ismérve, hogy úgy kell kezdődjön minden egyes fáradtlila, hogy „Ó, jaj”. Például: „Ó, jaj, lelkem odvában megdöglött a bagoly.”

1981-ben megalapították a KFT zenekart, és ezeket a verseket a koncerteken mint konferáló szövegeket mondogatták.

„Soha nem gondoltam azt, hogy ezek olyan igazi versek. Azt gondoltam, hogy a költők írják az igazi verseket, én pedig viccelek ezekkel a versszerű valamikkel. Hogy miért lett ebből bármi is, abban Galla Miklós a főludas. Amikor már pár éve mentek ezek a versek a koncerteken, egyszer előjött Galla azzal, hogy csináljunk egy költői estet. Mondtam neki, hogy nem. De jött, hogy mégiscsak csináljunk, annyi verset írtam, hogy ebből már kiférne egy költői est. Mondta, hogy beleteszünk valami jeleneteket és én, mint költő, fehér ingben, nyakkendőben, zakóban majd kiállok és komoly arccal mondom ezeket a vérlázító baromságokat. Én nem láttam benne fantáziát, de Galla kihisztizte belőlem, hogy adjam oda az összes sajtcetlit, és ő abból szerkesztett egy műsort. Egy hét múlva jött, hogy milyen sorrendben mondjam, ő mit konferál stb. És befutottunk, ez lett a L’art pour l’art Társulat.

Ez a részemről nem volt soha komolyan véve és Bornai Tibi részéről sem, de az biztos, hogy a mai napig is ír verseket, és a KFT zenekar dalai között el-elhangzanak az ő és az én verseim is. Ezek a régi idők” – magyarázta, majd még egy, ezekben az időkben született, a Szegény Pityu tudott című verssel kacagtatta meg a közönséget.

„Szegény Pityu tudott
szépen hegedülni
Ma már csak büdös ő.
Olyan ez, mint mikor
rohadó ételről
lekerül a födő.
Hiába dicséred:
Ez egy príma jérce
jó tárkonyos lében
Ott a hús már olyan
Mint a hegedülés Pityu büdösében.”

Közben „előkerült” Besenyő Pista bácsi figurája is, aki közvetlen továbbképzést adott az élet dolgait illetően, vagy éppen különböző filozófiai témákban mélyült el, mint a semminek a boncolgatása, amely egyszerre van és nincs. De ez már a műsor része volt, kanyarodjunk vissza tehát még a „műsor előtti és emberi megnyilatkozáshoz”.

Laár András szerint Magyarországon nehéz tabukat döngetni. „Amikor 1986-ban elkezdődött ez az egész, szerencsés időszakban voltunk, mert akkor már erősen lazult a szocializmusnak nevezett gondolat, és próbáltak minden irányból a szabadabb levegő felé nyitni ablakokat. ’86-87-ben elég volt egy abszurd dolgot csinálni. Érzetileg az angolok is hasonló dolgot csináltak, például a Monty Python, amelynek tagjai gátlástalanul viccet csináltak egy csomó dologból: kifigurázták a királynőt, a Szent Grált, Artúr királyt, de még Krisztust is a Brian életében. Tehát döngették a tabukat, és mindenki röhögött, nem sértődött meg senki. Itt más a helyzet. Például, amikor Besenyő Pista bácsiról ezelőtt négy évvel augusztus 20-án készült egy fénykép, amelyen ül egy egy kerti széken, egyik kezében egy kolbász, másikban alma, és az volt odaírva, hogy István, akkor nagy volt a felháborodás, hogy gúnyt űz Szent Istvánból. Pedig nem is volt semmi gúnyűzés” – vélte a humorista.