Amikor a kozmikus szorongást feloldja a mélyhegedű hangja
Péter Beáta
•
2025. február 13., 09:45
• utolsó módosítás: 2025. február 13., 12:53
Rövid, sűrített, képszerű és hangsúlyosan lírai versek, zebrapintyekkel és mélyhegedűvel – tavaly év végén jelent meg Balázs K. Attila Mélyhegedű című verseskötete az Erdélyi Híradó Kiadónál. De milyen tapasztalás van mögötte, és hogyan válnak ezek a tömör szabadversek dallá, milyen rétegeket fejt fel a zene? Ezekről is beszélgettünk a szerzővel, valamint alkotótársával és barátjával, Zsidó Ferenc íróval.
Balázs K. Attila legújabb kötetével • Fotó: Csató Andrea
Mélyhegedű címmel látott napvilágot tavaly decemberben Balázs K. Attila legújabb kötete. A székelykeresztúri alkotónak 2019-ben jelent meg a Homokóriás című prózakötete, ezúttal versekkel jelentkezik.
Ezeket a verseket 2016-tól kezdtem el írni, tehát mindenféle mappák léteznek a számítógépemen, amelyekben különféle versek vannak, és azokból lett kiválogatva most egy kötetrevaló.
Első körben én szűrtem meg, majd Gáll Attila, a kötet szerkesztője is szűrt rajta, a munkafolyamat során volt, hogy a javaslatára összegyúrtam két-három verset, vagy kivágtam belőlük, mint egy jó sebész, egy-egy képet, amit jónak gondoltam, és aköré felépítettem akár egy egész sorozatot. Ilyen például az Önarckép című sorozat, mert lényegében ugyanaz forog bennem, és akkor azt leírom három különböző megvilágításban, mert a magja ugyanaz az egésznek.
A lényeg, hogy a versírás nem egy olyan dolog, hogy az ember nekiesik, megírja, és többet nem nyúl hozzá, mert ezt bizony faragni kell.
Ez sokszor versfaragás, és előfordul, hogy hiába faragod, úgysem lesz belőle semmi – ilyen versikékkel is tele van a számítógépem, amelyek ott ülnek egy kupacban, és amelyeket valószínű, hogy a merevlemezzel együtt tesznek majd ki a digitális szemétdombra” – mesélte Balázs K. Attila.
Sűrű szövetű kötet, különleges világgal, amely lenyomata egyfajta keresésnek, annak, hogy a szerző hogyan gondolkodik az univerzumról. „Ezek a versek azoknak a gondolatoknak a párlatai, amelyek forognak bennem nap mint nap, amikor esetleg leülök olvasni, vagy bármit teszek, vagy csak egyszerűen belebámulok a világba, kinézek a szemeim ablakain keresztül a környezetemre, a történésekre, akkor villannak fel ezek a versmagok.” Hozzátette, noha nem vidám versek ezek, de az is egyfajta optimizmus, hogy egyáltalán gondolkodunk a világról.
Mint mondta, a kötetben található versek nem egy narratív szerkezetet követnek, nem történetmesélésen van a hangsúly. „Az egész világunk arról szól, hogy ne gondolkodjunk, engedjük el magunkat, menjünk a sodrással.
És mégis ebben a világban az embernek van annyi optimizmusa, hogy leül, gondolkodik és ír, sőt, még azt is reméli, hogy mások ezt el fogják olvasni, és esetleg ők is egy picit továbblendülnek az olvasottak által.
Hát ez egy rohadt nagy optimizmus szerintem, ahhoz képest, hogy milyen pesszimistának hatnak sok esetben ezek a szövegek. Mert, ha az ember csak a napfényben áll, akkor megvakul a sok fénytől, tehát nem lát semmit maga körül, de amikor kicsi árnyék is van, kicsi homály, akkor az árnyékokból többet ki lehet olvasni, mint a totális fényből.”
Balázs K. Attila és Zsidó Ferenc • Fotó: Csató Andrea
Tenger, homok, csillagok, fák, füvek, madarak – hangsúlyosan jelen van a természet, a különböző élőlények Balázs K. Attila verseiben. A szerző ezzel kapcsolatban felidézte, hogy az első kötete, a
Vizuáliák 2009-ben jelent meg, és szintén verseskötet volt, de azokban a versekben nem jelentek meg élőlények, inkább tájak szerepeltek hangsúlyosan. A mostani kötet ettől rugaszkodik el, és ebből is épít. Hosszú éveken át nem írt verset, a próza került előtérbe – 2013-ban jelent meg
A zöld fotel lakója című regénye, később a már említett
Homokóriás –, s mint fogalmazott, ez idő alatt „nem jöttek a versmagok”.
„A verset ki kell várni. Nem úgy van, hogy leülsz és írsz egy verset, ezt nem lehet erőből csinálni, mint esetleg a prózát, amit újraolvasol, felveszed a hangulatát, a sodrását és írás közben is gondolkodsz. A vers nem ilyen, ott kell egy mag, egy gondolat, amit megérzel, egy sejtés, ami talán nem is ebből a világból érkezik.
A vers születésénél ott vagyok én a tapasztalataimmal, a világról való tudásommal, aztán ott az anyanyelv, mint alapanyag. Harmadikként ott van az a bizonytalan sejtés, amit meg kell ragadni a nyelv segítségével.
Nem tudom pontosan, mi az, akár azt is jelentheti, hogy függetlenül attól, hogy egyedül vagyunk hagyva ebben a kicsiny földi létezésben, lehet, hogy mégis van valahol valamilyen remény. Hogy nem lobbanhat el minden egy pillanat alatt. És ezt a sejtést, ezt az érzetet kell valahogyan a pontosan megfogalmazott mondatokkal, képekkel rács mögé fogni. Hogy mikor jelenik meg ez a tőkesúly a versben, azt nem lehet tudni. Ahogy épül a vers szövete, egyszer csak ott van. A játék további része persze az, hogy ez visszafele is működjön: az olvasónak kell visszabontania a szavak rácsát, és eljutni ugyaneddig a sejtésig.”
Balázs K. Attila verseiben tipikusan egy emberélet közepének jellegzetes problémái, vívódásai jelennek meg.
A végletekig lecsupaszított, minimalista, az alanyra és állítmányra, az alapközlésre redukált versek ezek, nagyon sűrűek, tömények, nagyon rövid formában próbálnak többnyire hangulatokat, létezéseket, létállapotokat megfogalmazni
– magyarázta a kötet anyagáról Zsidó Ferenc író, aki a fülszövegben, a versekből kiemelt szintagmákkal így fogalmaz: „Amikor az ember egy túlérett délutánon – vagy egy hajnali síkon – rádöbben, a vasoxid évek egyre csak mállanak mögötte, muszáj hát megpróbálnia megérteni az örökölt szélcsendet, meg kell találnia az eltűnt mélyhegedűt, különben megfojtják a visszanyelt hangok. Hogy csakis így léphet át a keresztben előtte fekvő bánatokon, csak így vetheti le félelmei szkafanderét.”
A két szerzőt hosszú évekre visszanyúló barátság is összeköti, s mivel mindketten zenélnek is, és korábban is voltak – és vannak folyamatban – közös zenei projektjeik, adta magát az ötlet, hogy a most megjelent kötet verseiből válogatva dalok szülessenek. Így jött létre egy egész
album. Az alkotótársak úgy vélik, a zene oldja a hangulatát, enyhít azon a kozmikus szorongáson, amely ezekből a versekből árad.
Zsidó Ferenc • Fotó: Csató Andrea
„Régóta zenélünk együtt, vannak más költők verseiből született megzenésítéseink, és egy idő után kezdtem provokálni Attilát, hogy összpontosítsunk a saját alkotásokra. A mostani album alapvetően az ő versei, az ő zenei alapjaira épül, jöttem én is ötletekkel, és így állt össze. És olyan jó volt látni, hogy ezerféle stílust kipróbálhatunk, hogy nincsenek megkötések, és hogy egy vers adott hangulatát a zenével hogy meg lehet bolondítani. Ez számomra izgalmas tapasztalat, hogy az irodalom mennyivel több zenével együtt, és hogy ezeket előadni, eldalolni mennyire felszabadító érzés” – mutatott rá Zsidó Ferenc.
Balázs K. Attila hozzátette, izgalmas kihívás volt számára, hogy ne más költők verseire, hanem a sajátjaira komponáljon zenét, az, hogy ezeket a tömör verseket hogyan lehet megzenésíteni.
Kiderült, hogy ezeknek a verseknek csak-csak van egy hangzó architektúrájuk, függetlenül attól, hogy nincsenek bennük rímek, és úgy tűnik, mintha egymáshoz illesztett szavak halmazai lennének. De, amint a dalok is mutatják, nem azok, mert lehet tagolni őket, fel lehet építeni zeneileg, és adnak egy plusz réteget a verseknek.”
Nevetve mesélték, hogy a tulajdonképpeni stúdió, ahol ezek a dalok megszülettek és ahol felvették őket, az Attiláék gardróbjában van – a ruhák jó hangszigetelőnek bizonyultak. A nyersanyag aztán átkerült Orbán Ferenchez, aki a profi stúdiójában véglegesítette a dalokat, összerakta az albumot. A dalokban felcsendül Attila nagyobbik lánya, Balázs Boróka hangja is.
Az alkotók rendhagyó, zenés alkalmakkal is készülnek: február 13-án a székelykeresztúri Molnár István Múzeumban tartanak könyvbemutatót, de találkozhatunk a későbbiekben velük más helyszíneken is, például Baróton és az erdélyi könyvvásárokon is. Az album meghallgatható a Spotify-on, a
YouTube-on, illetve az Amazon streamingfelületén.
