Amikor nincs, és nem is lehet pardon: filmek az amerikai tornászbotrányról

Hogyan reagálna ön, hogyha mondjuk a 12 éves lánya azzal jönne haza az edzésről, hogy fájt a dereka, és a klub orvosa az orvosi szobában olyan módszerrel próbált segíteni rajta, hogy kesztyű nélkül felnyúlt a vaginájába? Akkor tessék szörnyülködni: az Amerikai Egyesült Államok világhírű tornászválogatottjának csapatorvosa évtizedekig ezt tette, méghozzá büntetlenül, illetve a szövetség asszisztálása és az ott dolgozó edzők egy részének tudomása mellett. Nem én mondtam ezt ki, hanem Michigan Állami Bíróság, illetve az a két dokumentumfilm, amely az elmúlt két évben jelent meg az amerikai tornászbotrányról.

Az Egyesült Államok tornasportját alapjaiban rengette meg a 2016–2017-ben kirobbant botrány – évek, sőt évtizedek óta (lévén, hogy Larry Nassar csapatorvos „tevékenységéről” az első jelzés – írdd és mondd! – 1997-ben volt!) ott volt a parázs a hamu alatt, csak a lányok hallgattak róla – vagy elhallgattatták őket. És itt van a sarkalatos pontja ennek a nagyon hosszú és nagyon súlyos történetnek: addig, amíg 2016-ban, a riói olimpia ideje alatt az Indianapolis Star újságírói el nem kezdték írni az oknyomozó, tényfeltáró cikkeket a helyzetről, az Amerikai Tornaszövetség sikeresen eltussolta az eseteket. Mindkét dokumentumfilm (az 2018-ban megjelent HBO-film inkább az áldozatokkal és a bírósági tárgyalással foglalkozik, egyébként utóbbiban vannak a legtorokszorítóbb jelenetek, ugyanakkor az idei, a Netflixen is elérhető alkotás az ügyeken dolgozó újságírókat is megszólaltatja) igyekszik tényszerűen bemutatni a történteket, megszólaltatva a közben felnőtt nővé ért molesztált tornászokat.      

Eleinte mind Nassar, mind pedig jó sok amerikai ember, illetve maga a tornászszövetség is megpróbálta elkenni a történetet. Hogy kicsit hazabeszéljek, úgy, hogy – ez mostanában nagyon bevett módszer sok helyen sok érintettől –

egyrészt a megtépázott tekintélyű médiára próbált rákenni mindent, mindenféle sarlatánoknak és fizetett ügynököknek megtéve az ügyön dolgozó újságírókat, másrészt pedig működésbe lépett az áldozathibáztatás.

Az Athlete A-ben is vannak olyan képsorok, amikor a vallomást tevő lányoknak írt üzenetek peregnek a képernyőn. Tizenkét-tizennégy vagy tizenöt-tizenhat éves kislányok voltak ők a zaklatások, a „vaginális kezelések” alatt, és ők a hibásak, ugye...?

A Károlyi-házaspár egyik filmben sem szólal meg. Minden idők legsikeresebb tornászedző-házaspárjának történetéről rengeteg archív felvételt látunk mindkét filmben, mint ahogy az általuk Texasban üzemeltetett Károlyi-ranchről is. Mint ismert, Károlyi Béla és Márta (utóbbi székelyudvarhelyi születésű, 2015-ben a város rangos kitüntetést adományozott neki) a birtokukon levő komplexumban tartott edzőtáborokban készítette fel a sportolókat. Eredményeik önmagukért beszélnek, 1984 óta a tornasport az egyik legfontosabb olimpiai sportággá nőtte ki magát Amerikában, jórészt nekik köszönhetően, illetve annak, hogy a jó eredmények miatt a szponzorok is kezdtek pénzt tenni a sportágba. Ez a filmekben többször is elhangzik, de a lányok részéről az is, hogy

brutális volt a fegyelem és az edzésmódszer a Károlyi-féle edzőtáborokban.

A tornászlányok mellett ezekről a történetekről Pozsár Géza beszél, aki 1981-ben együtt disszidált Romániából az Egyesült Államokba a házaspárral.

Az Athlete A „főszereplője” Maggie Nichols tornász (eleinte csak az A betűjelű sportolóként hivatkoztak rá az ügyben, később állt ki teljes névvel a nyilvánosság elé – innen a film címe), akit eredményei ellenére nem válogattak be a 2016-os olimpiai csapatba még tartaléknak se (öt tornász és három tartalék volt akkor) – biztos, hogy erre akkor szakmai magyarázatok is voltak, ez a dokumentumfilm viszont azt is sugallja, hogy azért, mert jelezte az őt ért szexuális zaklatást. A filmekben nagyon kemény jeleneteket mesélnek el az érintettek, az ügyész, az újságírók és egy rendőrnő is. Utóbbi például azt, hogy

a Larry Nassar orvosnál tett házkutatás során olyan merevlemezeket találtak, amelyeken harminchétezer gyermekpornográf fénykép volt.

Nem elírás: harminchétezer. Igen, jól számolnak, majdnem a duplája annak, amennyit Kaleta Gábor laptopján találtak nemrégiben. És ezeket kidobta a kukába az orvos, de pechje volt, mert még nem vitték el a szemetet, így találtak rá a rendőrök. A több mint száz sportoló rendszeres molesztálásáért (és azért, mert a bíróságon szemmel láthatóan nem bánt meg semmit) Rosemarie Aqualina bírónő Nassart 2018 januárjában 175 év börtönbüntetésre ítélte – ezeket a pillanatokat is meg lehet nézni a HBO-s dokumentumfilmben.

Felkavaró az HBO-s dokumentumfilmben az a jelenet, amikor egyik apa, akinek Larry Nassar három (!!!) lányát molesztálta az évek alatt, a tárgyalóteremben arra kéri a bírónőt, hogy engedjen meg neki öt percet ezzel a démonnal (Nassar szemben ül vele, egy asztal mögött, a „vádlottak” padján). Majd csak egy percet kér. A bírónő természetesen elmondja, hogy nem így működik a jogrendszer, de a láthatóan feldúlt és sokkos állapotú férfi nekiindul Nassarnak, három rendőr teperi le.

Szóval lehet itt kétségbe vonni mindent, lehet a #metoo mozgalmat túlzottnak tartani, az amerikai tornászbotrányt nem fontosnak, távolinak degradálni, mert ugye, „nálunk ilyen nem történik meg”, csak éppen ne tessék egy molesztált kislány édesapjának lenni... Mert akkor bírósági döntés, dokumentumfilm, pofázó Facebook-kommentelők, jó román szóval élve „musamalizáló” hozzáállások, megy minden a kukába, mint Larry doktor merevlemezei. Mert akkor, abban a helyzetben a szülő és az áldozat szemében nincs pardon. Jó lenne, ha sok mélyen gyökerező problémával szemben hárító magatartásba vonuló társadalom számára sem lenne.