„Mikor lesz már végre vége...?!” Nyugaton a helyzet változatlan

A német Erich Maria Remarque 1917-ben járta meg az első világháború poklát, német katonaként Franciaországban súlyos sebesülést szerzett, de túlélte – több millió európai embertársával ellentétben, akik a harctereken, a lövészárkok mellett, a lebombázott, felgyújtott településeken pusztultak el a háború több mint négy éve alatt. 1928-ban írta meg híres regényét, amely Benedek Elek fia, Marcell fordításában került a magyar olvasók elé, és amelyből már 1930-ban filmet készítettek Amerikában.

Azt a filmet a náci Németországban „nem szerették”, pontosabban

a Hitler hívei által feltüzelt emberek bojkottálták a vetítéseket, összetörték a mozik bejáratát, majd 1933-ban nemes egyszerűséggel betiltották, a könyv szerzőjét lezsidózták, regényét „nemzetellenesnek” (ismerős ez a szó napjainkból...?) tartották.

Nem csoda, hogy Remarque 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának évében Svájcba emigrált, majd Amerikába, 1949-től haláláig, 1970-ig Svájcban élt és alkotott. Az 1930-ban készült első filmet 1979-ben követte egy újabb, szintén amerikai feldolgozás (ez egy tévéfilm volt), idén pedig a Netflix és egy német (sorozat)rendező, Edward Berger rukkoltelő a legújabb verzióval, amely azonban nagyon távol áll a regénytől, legalábbis annak cselekményétől.

Ez azonban nem baj – a hangsúly nem azokon a gondolatokon van, amelyeket Remarque írt le a háború után, hanem a nyers csatajeleneteken, hiszen a film forgatókönyvírói (a rendező mellett két amerikai író dolgozott rajta) nem ragaszkodtak, sőt

nagyon keveset tartottak meg az eredeti szöveganyagból, annyira, hogy minden bizonnyal csak azért lett ez a címe, hogy eladja a filmet.

Sajnos nem a mozikban, hanem a Netflix-előfizetőknek – pedig moziban lenne igazán katartikus és megrázó élmény. A cselekmény így le is redukálódik, hiszen a fiatal német katonák 1917-ben kerülnek a nyugati frontra, ahol minden a nyakukba zúdul: az ágyú- és géppuskatűz, a hullák, a patkányok, a sár, a mocsok, maga a pokol.

A lelkesedő, énekelve masírozó német legényekről a mi ük- és szépapáink juthatnak eszünkbe, akik már 1914-ben a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” kezdetű nótákkal pattantak fel a vagonokba azért, hogy elmenjenek, és közülük kevesen térjenek vissza…

A „lelkesítő beszédek”, a propaganda, a háborús agymosás is szépen van ábrázolva a filmben, s amikor mostanában bújod a kommentmezőt egy-egy háborús Facebook-poszt alatt, átfuthat a gondolat a fejeden, hogy több mint száz év alatt az emberi természet mit sem változott ezen a téren… sem.

Az a jó, hogy a gondolat fut át rajta, s nem egy golyó, mint azoknak a fiataloknak a fején, akiket parancsnokaik a lövészárkokból rohamra indítanak.

A film emléket állít annak a német politikusnak, Matthias Erzbergernek, aki német részről a compiègne-i erdőben, a nevezetes vasúti kocsiban aláaláírta a francia Foch marsall-lal a fegyverszünetet. Erzbergert a legnagyobb német sztárszínész, Daniel Brühl alakítja, ez pedig ad egyfajta rangot a filmnek, mint ahogy az is, hogy Németország ezt az alkotást nevezte az Oscarra. Amúgy az 1921-ben meggyilkolt Erzberger egyik gyilkosát a későbbi magyar miniszterelnök, Gömbös Gyula rejtegette nagytétényi házában.

Ez persze mellékes, a filmben nem is említik, a végén sem, amikor általában, ha másképp nem, akkor feliratokból megtudja a néző, hogy kivel mi lett. Nem lövöm le a végét, hogy ki hal meg és ki nem, de annyit mindenképpen kiemelnék, hogy a Paul Bäumert alakító Felix Kammerer elképesztően jól játszik, nagyon hiteles, akárcsak a bajtársát, Stanislaus Katczinskyt alakító Albrecht Schuch. Kettejük párbeszédei a legjobbak a filmből: míg Paul tanulni vágyó fiatal, Kat egy egyszerű cipész, akinek az olvasás is nehezen megy, ám megállapításai szerfölött kemények és sokatmondóak.

Ő üvölti bele az erdő melletti dombokon azt is, hogy „Mikor lesz már végre vége...?!”, holott pont ott és akkor éppen nincsen harc… A legnegatívabb, a regényben szintén nem szereplő német tábornok figurája klisészerű (Devid Striesow), az alkotók mintha az ilyen egyéneknek szeretnék a nyakába varrni a háborút, holott arról a politikusok mellett még igen-igen sokan tehettek és tehetnek.

Mert az a legegyszerűbb, hogy ráfogjuk egy-két diktátorra meg katonai vezetőre, oszt jónapot, fel vagyunk mentve, holott mindenkinek megvan a maga szerepe abban, hogy a világ néha hova tud kerülni.

Ennek a filmnek is az egyik legjobb jelenetsora a legelső: ez nem egy csatajelenet, hanem egy egyenruha (illetve sok tízezer zubbony és nadrág) útja, amely a harctéren elesett és levetkőztetett hulláról a frissen besorozott ifjú közlegényekre kerül. A nagyon erős és nagyon szuggesztív, akárcsak a film zenéje – e kőkemény gitárriff kevés alkalommal szólal meg, de amikor halljuk, akkor üt (és temet).

Hogyha a klasszikus vagy néhány éve készült, a második vagy az első világháborúba beleláttató háborús filmeket (mondjuk a Ryan közlegény megmentése, az Ellenség a kapuknál, A fegyvertelen katona, vagy legutóbb az 1917, amelyről itt írtunk), akkor mindenképpen meg kell nézd ezt a filmet is – habár a történet nagyon-nagyon le van csupaszítva, a látvány nem mindennapos. Tulajdonképpen a mai technikával előállított háborús jelenetek és a színészek (főleg a főszereplő) játéka fog meg a legjobban benne, másképp egy tucatfilm lenne néhány rövid, de jó párbeszéddel. Hosszú is, de a látvány megtölti tartalommal. 

Pár évvel ezelőtt, amikor az első világháború százéves évfordulója volt, több ilyen jellegű film is készült, például az említett 1917, és a kérdés az, hogy ez az alkotás tud-e ezekhez még hozzáadni. Szerintem tud, és nem is keveset.