„Részecske is vagyok, és hullám is vagyok.” Fizika és színház kapcsolata Hatházi Andrással

Ősbemutatóval zárja a Csíki Játékszín az évad premierjeinek sorát. A kamaratermi előadás szövegkönyvét Hatházi András UNITER- és Jászai Mari-díjas színész, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója, valamint Tom Dugdale rendező, adjunktus, az Ohio Állami Egyetem (OSU) Színház-, Film- és Médiaművészeti Tanszékének oktatója jegyzi. Szereplők Hatházi András, Balázs-Bécsi Eszter és Nagy Gellért, a díszletet és jelmezt Hatházi Rebeka tervezte, rendező Tom Dugdale.

„Van egy doktorandusz, Cosmin Matei, aki egy nagyon érdekes témát választott, mert azt mondta, hogy mindenféle színészi technika azzal foglalkozik, hogy a színészek hogyan vegyék fel a szerepet, hogyan kerüljenek bele a szerepbe, és senki nem foglalkozik azzal, hogy hogyan jöjjenek ki onnan az emberek. Ez rengeteg stresszt eredményez, és végeredményben az emberek idegrendszere, lelkiállapota kezd tönkre menni. Elkezdtem magam figyelni, mindig én vagyok az egyetlen kísérleti alany, akihez közelebb férek, és azon gondolkodtam, hogy nekem nem volt problémám, hogy kikerüljek valahonnan. Két lehetőség van: vagy soha nem vagyok benne, vagy mindig benne vagyok” – hangzott el a beszélgetésünk elején. Mint mondta, az az érzése, hogy mindenben a színházat csinálja, azzal köt össze mindent, akár az olvasmányélményeit.

Egy színész mindig színész. Ha nézi az embereket, hogy hogyan viselkednek, akkor azokat a viselkedéstípusokat valamiféle színházi szempontból nézi, értelmezi, elképzeli, hogy milyen lehet az adott ember.

Az írásról is szót ejtettünk, hiszen Hatházi Andrást íróként, drámaíróként is ismerjük. „Nem vagyok meggyőződve, hogy én tényleg színész szerettem volna lenni. A legelső élményeim egyike az írással kapcsolatban, hogy még kisiskolás koromban mindenféle szövegeket kezdtem írni, ezeket szerette a magyartanárnőm és a szüleim. Azt hiszem, hogy a színház úgy került be a képbe, hogy küldtek szavalóversenyekre, kezdtem díjakat kapni, és mindenki mondta – lehet, hogy komolyan, lehet, hogy tréfásan –, hogy ebből a gyerekből színész lesz. És elhittem ennek a környezetnek, hogy lehet, hogy színész kellene legyek. De igazából a legjobban akkor érzem magam, amikor írok, csak lehet, hogy nincs kitartásom hozzá. Ez egy magányos tevékenység, de én szeretek magányos lenni. Amikor írok, akkor csak úgy kijön a szöveg, esetleg átírom egyszer-kétszer, de ha nem jött ki, hagyom a francba az egészet. Bármennyire rendszeresnek tűnők, nem vagyok az, nagyon szeszélyes vagyok, ha tetszik, csinálom, ha nem, akkor nem csinálom, és kiállok belőle.”

Azzal kapcsolatban, hogy milyen formát ölt egy-egy ötlet, hozzátette, a forma nála saját magát határozza meg. Vagy rövidpróza lesz belőle, vagy tanulmány a színészetről, színházról, netán drámai szöveg.

A sarlatán szövegkönyve és az előadás egy hosszú együttgondolkodás eredménye – derült ki. A két szerzőt több mint tízéves baráti és szakmai kapcsolat fűzi össze, korábban már voltak közös munkáik, legutóbb a Tizenöt próbálkozás a színészetre. „Beszélgettünk, leveleztünk, és egyszer csak szöveg lett belőle. A Tizenöt próbálkozásnál konkrétabb volt, mert Tom megkért, hogy írjak monológokat, amelyeket a színfalak mögött készülő színész mondhatna, vagy adott egy mondatot az egyik monológhoz, hogy aztán én írjam tovább, ahogy gondolom. A sarlatán pedig ismét a több mint tíz éve tartó barátságunk beszélgetéseinek, levelezéseinek eredménye. Amiből egyszer csak mondatok kerültek elő, jelenetek, Tom is ugyanúgy benne van, mint én, nem is tudom már különválasztani. Az az érzésem, hogy eléggé egy srófra jár az agyunk, ez már az első közös munkánk, Az ügynök halála során kiderült.”

A darab munkacíme A színitanár volt. Hatházi András maga is tanár, 1992-ben kezdett el egyetemen tanítani. A harminc évvel ezelőtti tanári énjére úgy emlékszik vissza, hogy akkoriban nagyon akart valamit, amit most már nem, ma ötleteket, szempontokat ad, és ki-ki a maga színészetét kell felfedezze.

Az elején azt hittem, hogy van ilyesmi. Nagyon törekvő voltam, valószínű agresszív is, azt hittem, hogy a színházat csak ilyen nagy tűzzel és szenvedéllyel lehet csinálni. Most már lehet, hogy a saját magam nagytatája lettem ebből a szempontból. Ugyanakkor meg valóban kell valamiféle fegyelem. Ha például egy gyereknek nem tanítják meg idejében, hogy mit jelent a »nem«, akkor szegény el fog veszni. Nekem is valamilyen módon kell tanítanom arról, hogy »nem«. De ez az én szempontomból való »mi nem«. Akkoriban nem voltam jó, és ez nem azt jelenti, hogy most jó vagyok. De most talán nem akarom annyira a dolgokat. Ott vannak, fel kell fedezni. Úgy tudnám meghatározni a különbséget, hogy koncepció és percepció. Akkor volt egy koncepcióm, tehát valamit rá akartam erőltetni valamire, ami nem volt ott. Most meg nézzük, megfigyeljük és egyszer csak felfedezzük, hogy mi van benne, és annak a mentén megyünk, ami megjelent ott.”

Úgy véli, egy színészhallgatónak a tehetség, munka és kitartást mellett nagyon nagy fokú szerencsére is szüksége van ahhoz, hogy érvényesülni tudjon ezen a pályán: jókor lenni jó helyen, jó emberek társaságában. Felidézte, amikor februárban a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdióban megcsinálták a Barabási Albert László A képlet című könyve alapján a K. Gedeon tündöklése és bukása című előadást, amely a színházi előadás és színészi identitás sokrétűségére is rávilágít, azzal szembesült a saját pályafutását illetően is, hogy ha akkor, amikor első éves hallgató volt a színin, Tompa Gábor nem szól neki, hogy menjen Kolozsvárra, nem tudja, hogyan alakult volna a sorsa.

Ha én ezekkel a hosszú végtagokkal nekiálltam volna röplabdázni, vagy kosarazni, akkor jól ki tudtam volna használni, hogy hosszúak a kezeim és a lábaim. De az életem során nem lett volna hosszabb a kezem vagy a lábam. Ugyanígy látom a tehetséget is, azt a készségegyüttest, amiről valakire azt mondják, hogy lehet, hogy ebből színész lesz. De én mind gazdálkodhattam volna jól ezzel az egésszel, ha nem kapok szerződést, akkor most lehet, hogy Írországban cserélném az ágyneműt egy szállodában. Nem tudom, hogy mi lett volna belőlem. Aztán meg ott van az, hogy dolgozni, dolgozni, dolgozni.

Ezzel indít Barabási is, hogy ezen a vidéken azt mondják, dolgozz, dolgozz fiam, mert egyszer meglesz az eredménye. Nem lesz meg az eredménye. A kapcsolati háló a fontos.

Én most nem ülnék itt, ha Kányádi Szilárddal nem dolgoztam volna Szatmáron, és ő nem hív meg 2018-ban műhelymunkát tartani a Csíki Játékszínhez, és nem hív meg, hogy megcsináljam a Gyerekünk című előadást. Nem lennék itt. Az én hibám is, hogy nem is nagyon ápoltam a kapcsolataimat, csak az utóbbi időben. Van olyan kollégám, aki igen, és látható, hogy hol tart. Nyilván, ilyenkor egy jó helyen lévő középszer, aki ápolja a kapcsolatait, elhitetheti, hogy ez az esztétikai etalon, és akkor ez már egy kicsit problémásabb lehet. Elég hosszú ideig el tudja adni magát az ember, mert a közízlés az lent van, és elég meghatározó tud lenni, valaki szelfizett ezzel meg azzal, és akkor ő már egy fontos ember.”

András korábban úgy fogalmazott az előadással kapcsolatban, hogy az egy folyamat, nem muzeális tárgy, és a bemutató után is folyamatosan változik. De hogyan tud ez megvalósulni? Beszélgetésünk során elmondta, amikor dolgozik, nem a „hogyan” érdekli, az csak akkor válik fontossá, amikor el akarja érni azt a bizonyos „mit”.

„Először arra figyelek, hogy mit akarok. És utána a rendelkezésekre álló eszközökből megkeresem a hogyant, hogy azt a mit elérjem. Nagyon triviális példával szoktam élni: éhes vagyok, és megennék egy cordon bleut, kinyitom a hűtőszekrényt és van benne két tojás. Ez a hogyant meghatározza, hogy az éhségemet, a mit azzal a két tojással kell elüssem. És nem cordon bleu lesz belőle, hanem főtt tojás vagy rántotta. Ennél az előadásnál sem úgy kell elképzelni, hogy gyökeresen más lesz. A mit az mindig ugyanaz fog maradni, de akkor abban a pillanatban fog eldőlni a hogyanja a mitnek. Ez nem azt jelenti, hogy a következő előadáson nem akarok ránézni a partnerre, mert az úgy érdekesebb. Az érdekességet igyekszem mindig kizárni. Igen, rá fogok nézni, de az, hogy hogyan, akkor az a pillanat fogja meghatározni, ami ott kialakul. Ugye Rómeó és Júlia meg kell haljon az előadás végén, mert ez hozzátartozik ehhez a történethez. De az, hogy hogyan hal meg, azt ők abban a pillanatban döntik el. Nem kérdés, hogy meg fognak-e halni, de azt valamilyen arra a pillanatra jellemző eszközhalmazból fogják kiválasztani. Mérget fog meginni és tőrrel fogja leszúrni magát, de hogy fog az történni, az arra a pillanatra lesz jellemző. Így értem én a változást.”

Rámutatott, valóban gyakran a hogyant rögzítik a színészek, mert az iskola is ebbe az irányba vezeti a diákokat. Afelé, hogy hogyan legyen valaki dühös a színpadon, hogyan fejezze ki azt, hogy szerelmes, hogyan mutathatja meg, hogy kétségbe van esve.

„Ez a kétségbeejtő helyzet, hogy az iskola nem jó. Egy fizikus ismerősömnek mondtam egyszer, hogy a színházat most úgy látom, Sztanyiszlavszkijt (iskolateremtő színésznevelő és teoretikus – szerk. megj.), és az ő módszerét tagadók vagy követők rendszerét, mint amikor a fizika Newton világába volt beleragadva. De vannak olyan jelenségek, amelyeket nem tudok Newtonnal megmagyarázni. És akkor kellett ehhez Bolyai és a többiek, akik a kvantumfizikát kezdték felfedezni. Mert én is hasonlót érzek, mint az elektron-kísérletnél, hogy amikor az elektront kilőtték, egyszerre viselkedett részecskeként és hullámként is.

Gyönyörű szimbólumokkal írnak le valamit, amit úgy tűnik, hogy mindenki ért, és a végeredmény, amikor nézem a színpadon, azt mondom, hogy csapnivaló. Halott.”

Kiemelte, a határozatlansági állandót közelebbinek látja a színészi munkához, mint azt, ami pontosan leír bármit, és amelynek minden elemét lehet ismerni. „Az is lehet, hogy ezt tanultuk, és ezt tartjuk normálisnak, mert így tanultuk. A tanulással és a tudással is problémám van, főleg, hogyha a jelenlétről akarok beszélni, nem tudva pontosan, hogy mi a jelenlét, akkor ebben a tudás engem nem segít. Mert a tudás a múltban tart mindig, mindig azt igazolom, amit már tudok, nem tudok semmi újat felfedezni, mert tudom, hogy ennek milyennek kell lennie. A «csak» számomra ugyanolyan érvényű, mint az, amikor leülnek és hosszú elméleteket gyártanak arról, hogy Szonya milyen a Ványa bácsiban. Attól függ, nem? Szonya attól függ, hogy abban a pillanatban mi történik vele. Valahogy én ezt a fajta szabadságot hiányolom, akár a megkérdőjelezés szabadságát, hogy tényleg? Nem forradalmat akarok, csak megkérdőjelezni, hogy ez lehet, hogy így van, de lehet, hogy nem.”