Danaliszyn József: aranylakodalom a mikrofonnal

 „1957-ben kezdődött. Negyedik osztályos tanuló voltam, és az iskolai kultúrműsorban, Nagy Ida tanító néni felkérésére részt vállaltam egy mesejátékban. A Nagyotmondóban én voltam az udvari bolond. Jól sikerült, olyant alakítottam, hogy a következő években is Bolond Gusztinak hívtak a csíkszentsimoni iskolástársaim, míg hetedikesen el nem játszottam Bambót, a néger gyermek álma a szabadságról darabból” – emlékszik vissza a színpaddal való ismerkedésére Danaliszyn József. E mellett benne volt a kórusban, a tánccsoportban, mindenben, amit az iskola szervezett, sőt otthon is volt fellépése:

„Nyugodjon apám, amikor borotválkozott, az egy rituálé volt. Lavórban meleg víz, borotva megfenve, jött a pamacsolás... én igyekeztem minden alkalommal ott lenni, apámra felnézni. Aztán, amikor nem volt otthon, elővettem a felszerelést, utánoztam a mozdulatait, és olyan fintorokat vágtam a tükörben, mint ő. Azt hiszem, ezért lettem gumiarcú. Többet sosem kellett, felnőtt koromban sem, tükör előtt próbálnom. Tudtam, hogy ki vagyok.”

Danaliszyn József, azaz Guszti mentalitása eddigi élete során egy fogalommal jellemezhető: azzal a késztetéssel, hogy többet is lehetne. Bár a gimnáziumot Csíkszentmártonban kezdte, édesapját, aki gyárigazgató volt a csíkszentsimoni faipari vállalatnál, áthelyezték Maroshévízre. Ment vele a család, és ettől kezdve ott élt Guszti 16 évet. Már a gimnáziumban kitűnt az osztálytársak közül, szívesen állt ki bemutatót tartani az osztálynak. Nem vakmerőség, tudatos bátorság volt a háttérben:

Az édesanya könyvekhez való ragaszkodása segítette a gimnazistát abban, hogy sose legyen nehézség ismeretlen szöveget olvasni magyar vagy román nyelven. Ehhez társult az apától kapott hamuba sült pogácsa: a jó beszédkészség a humorral. Így amikor érettségire került sor, Ditróban két vizsga között esténként már megcsillantotta tehetségét. Előkerült a szaxofon, a harmonika és a dob, zene volt, szöveg kellett. „Apám nagyon vicces ember volt. Hazaért, letaglózva, az ellenőröktől kikelve a képéből, és a következő percben vette a harmonikát, énekelt, vagy vicceket mondott, máskor pedig saját életét parodizálta.

Az Életem töredékei volt az egyik kedvenc, s én, mint a magnó, felvettem, minden szavát megjegyeztem. Ezt adtam elő nagy sikerrel érettségiző társaimnak. Most, az ötven éves találkozón is ezt kérték tőlem.”

Az egyetemi felvételi nem sikerült, így lett Guszti minőségi ellenőr a hévízi fatelepen. Sportolt is, de mindez nem volt elég. Bement a fafeldolgozó vállalat munkás klubjába, s előadta az igazgatónak, Szarvas Dénes kántortanítónak, hogy ő bizony valami többet szeretne. A Sintop (Sindicatele Toplita) együttesében próbálkozott fúvós hangszerekkel, de azokhoz nem volt tüdeje. A dobolás jól ment, viszont annál is jobban a konferálás, két nyelven. Körbejárták a zenés előadással vidéket, és Danaliszyn úgy emlékszik: „akkor már éreztem magam valakinek. Klubtag voltam. Zenész... számított ez a lányoknál is.”

Bált is zenéltek, elvtársias összejövetelt, de Danaliszyn nem nyugodott, valami olyant szeretett volna, amit ő indít el. Az új kultúrigazgató, Kassay Károly elé járult, hogy ő bizony kíváncsi lenne, a kétkezi munkások hogyan állnak helyt a színpadon. „Az igazgató adta ide Molière Fösvényét Kisfaludy-fordításban, én pedig a munkásokat biztattam. Volt kedvük, és előadást terveztünk úgy, hogy én sem tanultam senkitől a rendezést. Azt sem tudtam, mi a díszlet, mert ugye, Maroshévízre nemigen jártak a színházak.” A minden hájjal megkent Fürgenc szerepében és rendezőként nagy sikernek örvendhetett Danaliszyn, úgy tűnt, ők képezik a folytatást, ugyanis a 60-as években Maroshévíznek volt egy híres műkedvelő színjátszó csoportja, amelyik országos második díjat is hozott.

„Ekkor volt először mikrofon a kezemben, innen számolom én az ötven évet.”

A fiatal gárdát látva, az egykori színjátszók is újra kedvet kaptak, Kolumbán Klári tanárnő is ösztönözte a maroshévízi magyar színtársulat újraalakítását. Danaliszyn helyet kért ott is, miközben ő lett a konferálója a Zúg a fenyves nevű megyei fúvószenekari fesztiválnak. Akkor tanulta azt is, hogy a kézzel-lábbal beszélés és a mikrofon megtartása össze kell férjen

– nem a mozilyukat kell nézni, hanem a közönséggel játszani.

A színpadi karrier a Kaviár és lencse háromfelvonásos tragikomédiájában Velutto szerepével folytatódott, majd Méhes Györgytől a 33 névtelen levél került műsorra. „Életem első komoly darabja volt: párttitkárt alakítottam. Megjelentem, a közönség felnevetett, vicces volt engem komolynak látni.” Egy hölgy, Csibi Mária Magdolna viszont komolyan vette szavát, házassági ajánlatát, így 1971-től férj lett Guszti. Nem távolodott el a színpadtól, mikrofontól, felesége is fellépett, később lányát és unokáját is felvitte világot jelentő deszkákra.

A termelőszövetkezet szakszervezetének égisze alatt aztán a Négylábú kacsát rendezte meg Danaliszyn, miközben a faipari vállalat ifjúsági szervezetének vezetője lett. „A városi KISZ-bizottság kért fel, és én büszke voltam, hogy magyar ajkút választanak Toplicán.” Siker volt, de másra vágyott a fiatalember: kultúrigazgató akart lenni. A kommunista rendszer visszásságait soha nem felejti: megígérték, mégsem adták neki az állást, csak a kultúrház felújítási munkálatainak vezetését. Nagy érvágás volt ez Danaliszyn József számára, és az első adandó alkalommal eljött Maroshévízről Gyergyószentmiklósra. 1978-ban várost váltott, de a mikrofont nem hagyta.

Gyergyószentmiklóson a kultúrházban megüresedett az adminisztrátori állás. Danaliszyn József, azaz Guszti így tudott hátat fordítani a maroshévízi rossz emléknek, és teljesíteni vágyát, hogy gyerekei magyar közegben nőhessenek fel. Elege lett a politikából, csak azért nem adta vissza a pártkönyvét, nehogy bezárassa magát.

A Hóvirág néptáncegyüttes alapítója, Ördög István régi ismerős volt, vele kellett osztozni a munkán. Ő volt az a személy is, aki bemondó-humorista nélkül maradt a gyimesi turné előtt, így Gusztit kérte, ismertesse a műsorszámokat, az átöltözések idején nevettesse a közönséget. „Azt sem tudtam, milyen a gyergyói szoknya, csak azt sejtettem, hogy itt a pesti vicceknek helyük nincs, új repertoárt kell kidolgoznom. Tudtam, sosem leszek rutinos, mert aki szereti, amit csinál, az végig lámpalázas marad.

A poénokat én gyűjtöttem falusi kocsmákban, a szövegeket én írtam.”

310 előadás volt a hóvirággal 1978-tól 2001-ig. Időközben a bútorgyár folklóregyüttesének Piros rózsa műsorával turnézott konferálóként, de voltak egyéni fellépések, humorfesztiváli versenyek, képezte magát, népművészeti iskolát járt, okleveleket szerzett, hívták karitatív estekre, szilveszteri szórakozásra, lakodalmakba gazdának.

„A bolha megint a fülemben volt: valami több kellene. Egy jelenettel neveztem be a Cântarea României vetélkedőre, aztán nyolcéves kislányommal együtt játszottam az Ajándékok hónapját, mellyel Segesváron az országos döntőn másodikok lettünk, majd pantomim-csoportot állítottam össze. Megint rendeztem.”

A siker nem maradt el, de a már említett bolhák megint nem hagyták békén: „Feszegette az érdeklődésemet, hogy Gyergyóban milyen a színjátszás? Ismertem a nagy öregeket, láttam előadásaikat még a Koronában, aztán felbomlott a csoport. Gál Imre akkor került a kultúrházhoz, felesége, Gál Esztegár Ildikó is be-bejárt. Mindketten jövevények voltunk, mindketten akartunk valami többet a kultúrában” – így emlékszik Danaliszyn a csapatverbuválásra.

„Ildikó az iskolásokat szólította meg, én pedig találomra kínáltam fel a lehetőséget embereknek. Próbák voltak, aki nem haladt, nem tettük fel a színpadra. De olyan is volt, aki addig színházba sem járt, és egyik ászunk lett. Méhes György Dupla kanyar című darabja lett kiválasztva, s 1979. február 25-én bemutatva.”

Tekerőpatak volt a bemutatók szokásos helyszíne, ugyanis az egykori színjátszó és fúvószenekari vezető ott lett kultúrigazgató. Hívta, szívesen látta a műkedvelőket, akik mindig telt ház előtt játszhattak. A rendező szabad kezet adott a színésznek: játssza úgy el a szerepet, ahogy képzeli és érzi. Fedezze fel magát! Legtöbb esetben ez a módszer bevált.

Ebben az időszakban minden évben megszervezte a párt, propaganda jelleggel, a Gyergyószentmiklósi Kulturális Napokat. Volt egy-egy szimpozion, a lényeg a színházon volt. Folklór nem lehetett benne, annak helye a fesztiválokon volt: május elsején, augusztus 23-án, és júniusban, a pünkösdi búcsú helyett. A kulturális napokon műkedvelő és hivatásos színház is volt. Így került ide a szatmári színházzal Fábián Ferenc. „Elismert színész volt, s mivel ismertem gyermekkoromtól, mert az ő édesapja a szovátai gyár igazgatója volt, összejártak a családok, megkértem, nézze meg a Boldog nyárfalevél próbáját, adjon nekünk pár tanácsot. Jött, közvetlen volt, segített, sínre tettük a darabot.

„Máig sem tudom pontosan, hogyan sikerült a mi színtársulatunkat róla elnevezni. Talpaltam, mentem, megyei elvtársakhoz jártam kihallgatásra, és megtörtént a csoda: 1986-ban felvettük a Fábián Ferenc nevet.”

Danaliszyn úgy emlékszik, hamarosan elkészítette Burján Gál Emil a plakettet is, készülhettek az plakátok. Számos jóváhagyás kellett egy-egy darab eljátszásához, de még a plakáthoz is. Kötelező volt például a kétnyelvűség, igaz, szilvapálinkával, nesszkávéval lehetett színmagyart is készíttetni a csíki nyomdában.

Az engedélyeztetések kapcsán Danaliszyn elmondta, sok esetben az erre megbízottak „kifelé voltak pártelvtársak, befelé magyarok.” Az erőltetett módszerek viszont néha vicces helyzeteket szültek.

Így például a zöld alapra nyomott Vess velünk!-szövegű kollektív gazdasági buzdítás mellé került a piros alapú fehér betűs kabaré hirdetője: Nevess velünk!”

Közel harminc évvel a rendszerváltás után Danaliszyn József azt mondja: „sokan, sokszor megalkudtunk, de okkal: azért hajtottunk fejet, hogy tudjuk vinni a magyar szót.”

A gyergyószentmiklósi Fábián Ferenc Színjátszó Társulat neve Erdély-szerte ismertté vált, a Dupla kanyar 37 előadást ért meg, utána jött A négylábú kacsa csutakfalvi bemutatója, aztán Tamási Árontól a Boldog nyárfalevél 84 előadással, szerepelt benne Guszti lánya, Tündike is.

„Ekkor már kiforrott színészek voltak, szerették, követelték a szerepet, senkire semmit nem kellett ráerőltetni. Ifjúsági csoportunk is lett Nagy Endre vezetésével, ők vitték színpadra harmincötször a Nagyenyedi két fűzfa diákelőadást.” A sorban Goldoni Különös története következett, 123 alkalommal volt rá kíváncsi a közönség. Ez volt a kommunista világ utolsó előadása, aztán a rendszer mögött legördült a függöny, de a taps elmaradt.

Az ezt megelőző időszak, bár sok nehézséggel járt, mégis örömmel emlékszik vissza a színtársulat alapítója. Büszke a Fábián Ferencesekre, és úgy fogalmaz:

A sokak által Gusztiként ismert Danaliszyn József ötven év után egyre ritkábban veszi kezébe a mikrofont. Emlékezni, összegezni akar. „Úgy érzem, ez volt a hivatásom. Ezért volt erőm hozzá, ezért voltak olyan kezdeményezéseim, melyeken nem gondolkodtam előzőleg, hogy vajon sikerülnek-e. Ezért lehetett, hogy, bár a Szekuritáté sokszor figyelt, megúsztuk” – mondja az az ember, aki nélkül nem beszélhetnénk műkedvelő színjátszásról ebben a térségben. Nem dicséri a régi rendszert, de állítja: „a kommunizmusban sokkal többször szerepelt a magyar ember, mint manapság. Amikor a szabad világ betört hozzánk, mi a ló túlsó oldalára estünk. Az információtól elzárt közösséget megbolydította a hírözön. Az emberi kíváncsiság annyira élénk lett, hogy perifériára szorult a műkedvelés, a folklór, a régi mesterségek megismerésének vágya.”

Hullámvölgy, az útkeresés időszaka, a máshová kívánkozó vagy külföldre készülő színjátszók elbúcsúztatása – ez jellemezte a szabad világot az elején. A gyergyói műkedvelők azonban nem adták fel olyan könnyen. Látva, hogy más térségekben is küzdenek a kollégák a létért, szorosabban fogták meg egymás kezét, a betanult darabokkal elkezdtek fesztiválokra járni, hangoztatva: hobbink a színház, bérünk a taps. Ha kevesebb volt az örömből, hát megcukrozták az életet.

Szigligeti Ede Cigány című darabja 1992-ben került a nagyközönség elé, „a színjátszókon érződött a felszabadultság. Időközben Hajdó István főesperes felkérésére rendeztem meg az Örök titok című darabot 27 szereplővel a templomban. Jöttek a diákok, mert a papbácsi biztatta, és akkor volt a segélyek időszaka is, egy-egy zsák plüssállatot osztottam szét. Volt lelkesedés, javadalmazás és siker is. De a felnőtt színjátszóknak is jólesett, amikor egy-egy kiló cukrot juttattunk nekik.”

A huszonhét szereplőből maradt meg az a mag, akikkel aztán színre lehetett vinni a Válás után darabot Karácsony Benőtől.

Forgatjuk a három vaskos albumot, bennük sorban a produkciók: Barta Lajos: Zsuzsi, Salló István: Válás muzsikaszóval, Tomcsa-kísérlet, Két leánykérés, Boldog nyárfalevél felújítva, román főszereplővel... Az album szerint ezt követte az Egy szalmaözvegy utolsó kalandjai, és ezzel együtt Guszti azt látta, hogy egymást érik a búcsúztatók:

Sokaknak köszöni azt Danaliszyn József, hogy ebben az időszakban is a műkedvelő színjátszás mellett álltak, a városvezetésnek is. Tény, hogy érződött, egyre kevesebb mindenkinek az ideje, a közel háromórás darabokról le kellett mondani a színjátszók és közönség miatt is. A megüresedett helyekre új tagok toborzását a gimnazisták közéből Magyari Levente segítette, és a „vérfrissítés” lendületet hozott. „Kovász volt ő a tésztában. Olyan színjátszókat hozott... nem beszélve, hogy milyen szép lányokat!” – lelkesedik most is Guszti, a repertoárból pedig tovább sorolja A görgényi leányvásár egyéni fellépését, az Ajándékok hónapját felújítva – Tündike azóta megnőtt, így a tekerőpataki Balázs Petikére kellett cserélni Danaliszyn partnerét. Jött a Humorfeszt, a Humorparádé, a Góbéságok, a Humorest, a Nevetni arany, a Nevetni kell, ennyi az egész... Sorban az utolsó kabaré a Nevetni nem vétek volt.

Nevetni nem vétek, ezt hangoztatták a falunapokon, a sokadalmon és a fesztiválokon is. Rendszeresen meghívta a sepsiszentgyörgyi Jádzó a Konkordiára, az erdőszentgyörgyiekkel kötött barátságból meghívó lett a Színpad fesztiválra, a kovásznaiaktól a Kőrösi Csoma Sándor Napokra. A Dicsőszentmártoni Népszínházhoz és a szászrégeni magyar színtársulathoz még ennél is erősebb szálakkal kötődött a csapat, majd minden darabot vittek-hoztak. A Fábián Ferenc Színtársulat átalakult: a fellépések alapját a fesztiválok képezték. Meg is kívánták a fesztiválszervezést: „1993-ban megint nem fértem a bőrömben. Mondtam az akkori kultúrház-igazgatónak, Borzási Máriának, szervezzünk egy Gyergyó-medencei fesztivált. Mind a nyolc település színjátszóit hívtuk, négyen jöttek. Mondom, ez így nem jó, kiterjesztjük Erdély-szintre. Meghívtunk negyvenet, eljöttek tízen, és köztük nem volt egy Gyergyó vidéki sem. Megilletődtem: létezik?” – mesél a Műkedvelő Színházak Találkozójáról (MűSzíT) az ötletgazda-szervező, aki most hálát ad, hogy a nehézségek ellenére kezdeményezése kinőtte magát, huszonkét kiadást ért meg, ismeretségek, barátságok, házasságok köttettek, voltak, akik így kaptak állást.

Nem maradt így ez örökre, két éve nincs MűSzíT, a felnőtt műkedvelő színjátszás Gyergyószentmiklóson tetszhalott. Belefáradtam, és inkább semmit sem csinálok, minthogy fércmunka legyen

– így fogalmaz sokak Gusztija, és csak ő tudja, mi van még az egyetlen szó mögött.

2002-ben kapta meg az EMKE-díjat Danaliszyn József, mely a műkedvelés szolgálatában kifejtett eredményeit ismerte el Szentgyörgyi István-oklevéllel. Akkor azt nyilatkozta: a közönség tapsa és mosolya adta meg mindig az életkedvét. A Fábián Ferenc színtársulat életére örömmel emlékszik: „nálunk nem voltak bonvivánok, primadonnák, nálunk egyenlő jogú és kötelezettségű emberek voltak. Az élmények összekovácsoltak. Család volt, együtt mentünk húsvétkor locsolni, de a farakásban is kalákáztunk, elmentünk a ballagásra, és mindig könyvet vettünk ajándékba. Ha egyszer is leesne a könyv a polcról, jusson eszébe: tagja volt ő a Fábián Ferenc színtársulatnak.”

Összegez a műkedvelés legnagyobb térségi pártolója: sokat jelentett számára a színpad, a mikrofon. Volt alkalma együtt játszani színdarabban feleségével, lányával, unokájával. A színpad deszkáiba kapaszkodott meg mindannyiszor, amikor padlóra került, a mikrofon adta a kedvet a folytatáshoz, az életerőt pedig, amint fogalmazott, a közönség mosolya. Velük, önökkel üli az ötven évet ünneplő aranylakodalmat Danaliszyn József.