Egy forradalmár álmodozó próbálkozása a színpadon

Petőfi Sándort ma a nemzeti költészetünk lánglelkű hősének ismerjük, aki verseiben népet, szabadságot, hazát énekelt meg, s végül egy forradalom viharos forgatagában veszett nyoma. De talán kevesebben tudják, hogy életének egyik legkalandosabb korszaka a színpadhoz kötötte – nem mint költőt vagy drámaírót, hanem mint színészt. Olyan szerep volt ez az életében, amelyért szenvedéllyel küzdött, de amely végül nem neki való díszletnek bizonyult. Petőfi halálának július 31-i évfordulóján ezúttal a színpadon botladozó, álmodozó ifjút idézzük meg – azt, aki végül a történelem színpadán talált főszerepet. Írásunk alapjául Ferenczi Zoltán Petőfi életrajza, Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című művének Petőfire vonatkozó részei, valamint B. Kádár Zsuzsanna és Nagy Péter Tibor Az 1929–31-es színművészeti lexikon adatbázisának adatai szolgáltak.

Petőfi már tizenöt éves diákként szerelmes lett – nem csupán egy Borcsa nevű színésznőbe, hanem a színpad fülledt világába is. Egy aszódi színtársulat előadásai lángra lobbantották a lelkét: úgy érezte, neki ott a helye, a fények mögött, a szerepek bőrében. Apai átok és anyai könny sem tántoríthatta volna el – legalábbis akkor még így gondolta. Az első akadály rögtön érkezett: iskolai bizonyítványt kértek tőle a társulatnál, ő pedig tanárától próbált szerezni egyet. Ám a tanár nem partner volt, hanem áruló – levelet írt az apának, aki dühödten érkezett, hogy kiszakítsa fiát a „pokol örvényéből”.

De amit az apa tilt, azt a fiú még inkább akarja. Petőfi gyalog ment el Pestre, hogy a Nemzeti Színház statisztája lehessen – álnéven, Rónai néven vállalt szerepeket.

Valójában szerepet alig: tormás kolbászt hordott, sört vitt, lámpással kísérte haza a dámákat.

De ő boldog volt, mert a színház falain belül lehetett. Hét hónapig élte ezt az életet, mielőtt újra „megmentette” őt apja, s a vándorszínészet első korszaka véget ért.

De Petőfi nem adta fel. Katonai kitérő után újra próbálkozott: Karcagon, Ozorán, Cece községben, Sárbogárdon, Mohácson – egyre kisebb és szegényesebb társulatoknál. Néha Rónai, máskor Borostyán vagy Sajó néven játszott, vagy inkább szolgált, díszleteket cipelt, színlapot írt, jegyet szedett, kortinát húzott, lámpát töltött.

A romantikus kép, amelyet sokan a vándorszínész-lét köré szőnek, nála inkább szánalmas nyomorban öltött testet.

Volt, hogy ruhadarabjait eladta, hogy színházjegyre legyen pénze, vagy éppen megalázó segédmunkákból próbált néhány krajcárt kisajtolni. Egyetlen valódi örömét akkor élte, amikor a szekszárdi Augusz Antal egy ezüst tallérral jutalmazta a színlapkézbesítését. Ez elég volt ahhoz, hogy továbbálljon.

A kis társulatokban, amelyekhez csatlakozott, sehol sem várt rá igazi művészi közeg. Egyik levelében így kesergett: „ez a színészsöpredék... majdnem merőben lelketlen fajankókból áll, akiknek a művészet fenségéről még csak fogalmuk sincs!” Petőfit nem csupán a nélkülözés bántotta, hanem az is, hogy álmait körülvette a középszerűség.

Amikor Fehérvárra került, a színházi társulatban – barátja, Szuper Károly segítségével – végre kapott egy kis szerepet. A Párisi naplopó című vígjáték második inasát játszotta, akinek csak néhány szava volt: egy kis tiltakozás, egy felkacagás, és némi kóbor szöveg. Petőfi mégis úgy érezte: ez az ő pillanata. Az Első szerepem című versében meg is írta a nevetésbe csomagolt keserűséget: „pályámon óh, úgyis tudom / leend sok sírni még.”

És valóban, sírásra is volt oka. A szerepek nem jöttek, a fizetés kevés volt, a tél kemény, a kabát vékony.

Olykor egy barátnál, Szupernél melegedett, másszor a színpad mögötti öltöző lett az otthona. De közben verseket írt, másolt, fordított – Shakespeare-t olvasott eredetiben, és még a rendező kiejtését is javítgatta, ha idegen szavakat mondott hibásan. Lassan-lassan egy másik pálya körvonalazódott: a költőé.

Ám a színészi ambíció még lobbogott. Még akkor is, amikor egy felejthetetlen estén a Griselda című darabban statisztálva, kard híján bunkósbotot dugott a kardtartójába. A közönség soraiban először csak mosoly, aztán nevetés, majd általános derültség lett úrrá. A játék majdnem félbeszakadt. A rendező tombolt. Petőfit megbüntették – 5 forintra –, de az igazgató végül elengedte a bírságot.

A színpadon kívül született meg a költő. Petőfi nem volt rossz színész – de nem is volt jó.

Hiányzott belőle az a fajta alázat és gyakorlatiasság, amelyre a vándorszínészi lét rákényszerítette volna. Emellett túl erősen élt benne az elvont, idealista kép a művészetről, a „szent színpadról”, ahol magas eszmék és nemes érzések szolgálják a néző lelki felemelkedését. A valóság viszont más volt: fagyos öltözők, pár krajcárért eljátszott vígjátékok, egymást hátba szúró színésztársak.

Egy ponton túl Petőfi számára a színház nem maradhatott több, mint eszköz és tapasztalat. A valódi hivatása nem a színpad, hanem a papír volt. A színházban megtanulta az emberi gyarlóság arcait, a karakterformálás belső logikáját, a nyelv ritmusát, a kimondott szó súlyát – s ezeket a tanulságokat verseibe vitte tovább. Ezekben az években is születtek a legelső, még tapogatózó, de már erős hangú költeményei.

A színészet továbbra is a szívében élt, de nem tudott belőle megélni.

Az 1843-as év végén végleg szakított vele, és Debrecenben, majd Pesten a költészet útját kezdte járni. Első verseskötete hamarosan megjelent, s ezzel új élet nyílt számára – az, amelyben már valóban a „nemzet színpadára” léphetett.

A Petőfi-színész alakja így a magyar irodalomtörténet egyik legemberibb fejezete: egy fiatalember, aki a saját vágyait, álmait hajszolva, meg nem alkuvó szenvedéllyel vetette bele magát egy olyan világba, amely nem fogadta be őt teljesen. Színész akart lenni, és miközben kudarcot vallott, megtalálta önmagát. Aki a saját életével játszott, végül a nemzet költőjeként írta be nevét a történelembe.

A vándorszínpad porából, a vidéki kocsmák hátsó színtereiből, a kulisszák közti nyomorból emelkedett ki az az ember, aki később a forradalom költője lett.

Ez a történet nemcsak arról szól, hogy valaki honnan indult – hanem arról is, hogy az álmaink néha nem ott teljesednek ki, ahol először keressük őket.