Ha megsértődöm a világra, elvonulok egy kamerával

– Tudom rólad, hogy volt munkatársaidat te láttad el annak idején filmekkel. Gondoltad akkoriban, hogy egyszer te magad is filmeket készítesz, nem csak nézed, gyűjtöd őket?
–  (Nagy vigyor) Valószínűleg már mocorgott bennem valami. Tíz évet töltöttem a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, ami nagyon jó alapozás volt. Havonta cserélődtek az előadások, jöttek-mentek az alkotók, mindenki más munkamódszert, látásmódot hozott, amelyek akarva-akaratlanul is hatottak rám. Aztán jött András Lóránt rendező-koreográfus, aki kiszabadította a palackból a szellemet. Neki lehet felróni azt, hogy megfertőzött, és ha bárki haragszik, amiért filmkészítéssel foglalkozom, rajta kell számon kérni. Az előadásához kért tőlem projekciókat. És igaza volt, amikor azt mondta, hogy időnként váltani kell, merészen.

– Ezek szerint megfogadtad a tanácsát.
– Hirtelen történt. Nem húszévesen mentem egyetemre, hanem amikor Lóri felbosszantott, hogy valamit kellene kezdeni magammal. Ennyi volt az előkészület. Május volt, épp akkor volt a beiratkozási időszak. Vonatra ültem, Kolozsvárig meg sem álltam, az első kapun bementem, felvételiztem, és felvettek a BBTE Színház és Televízió Tanszékének fotó-film-média szakára.

– Hol tart most az életed?
– Remélem, még sok fejezet van hátra. Azóta is egyetemre járok, mióta eljöttem hazulról. Elvégeztem mindent, amit lehetett, alapképzést, mesterit, most vagyok utolsó éves a doktori iskolában. Emellett van vagy három munkahelyem, két egyetemre hívtak tanítani, és a Digi24 televíziócsatorna kerületi stúdiójának vágok, hangosítok.

– Kutatási területed Gróf Teleki Samu hagyatéka. Cikked címére (Gróf Teleki Samu indítékai afrikai expedíciójának szervezésében – szerk. megj.) utalva neked mi volt az indítékod a témaválasztással?
 – A bonchidai kastélyról, Kós Károlyról vagy a ’40-es évek Észak-Erdélyéről készült filmjeim után adta magát, hogy egy újabb erdélyi történethez nyúljak. Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, melynek tagjai sokat lapozgatták Erdélyi Lajos könyvét, aki a ’70-es években a kolozsvári levéltár mélyéről bányászta elő Teleki Samu Afrikában készült fényképeit. Kíváncsi voltam, miből „főzött”, harminc év múltán én mit találok, így elkezdtem ugyanott kutakodni. Belefutottam egy hatalmas anyagba, amit érthetetlen módon senki nem dolgozott fel: még több felvételbe, levelekbe. Közben megismerkedtem a Kanadában, Bécsben élő utódokkal, az USA-ból hazahoztam Teleki afrikai naplóit, amelyek az ’50-es években kerültek ki. Szóval annyira belelovaltam magam, hogy végül egy több esztendős projekt kerekedett belőle, amelynek épp a harmadik événél tartok. Lesz belőle írott és filmezett anyag is reményeim szerint, de még nem látom a végét.

– Animációval kezdtél, dokumentumfilmmel folytattad, majd portrét készítettél. Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?
– Az animációban csak kipróbáltam magam, megszenvedtem, úgyhogy többet nem hiszem, hogy hozzányúlnék.

Ha megsértődsz a világra, fogod a kamerát, elvonulsz, mint Cousteau kapitány, és csinálsz valamit, aztán vagy kinövi magát, vagy nem. Nem véletlenül hívják magányos műfajnak. Van ugyan néhány lelkes cimbora, akik a segítségemre vannak, és beleadnak apait-anyait, hogy elkészüljenek ezek az alkotások. Hálás vagyok ezért a kis stábért.

– A téma megtalál, vagy keresgélsz?
– Meg is talál, bele is futsz, meg is keresed. Még a 2000-es évek elején a Művelődési Házban egy sufniban találtam egy Kós Károly-hanglemezt, és átmásoltam kazettára, hogy valamire még jó lesz. Évek múltán egyszer bekopogott hozzám valaki Kolozsváron, hogy van egy felvétele, kicsit tisztítsam meg, mert előadást fog tartani Kósról. Akkor jött az ötlet, hogy annyi mindent elmondtak már mások róla, de vele film nem készülhetett, és hogy kizárólag csak őt szólaltassam meg. Úgyhogy egy újfajta megközelítésben dolgoztam fel az életét. Vagy vannak történetek, amelyeket magunkban hordunk. Még fiatalon olvastam Anna Frank naplóját és Nyiszli Miklós könyvét. Nyilván akkor még nem tudtam, hogy én valaha a zsidóüldözéssel fogok foglalkozni, de nyomot hagyott bennem, és úgy kellett lennie, hogy találkozzak Laci bácsival, aki beengedett az életébe. Ő a napokban befejezett filmem főszereplője, egy holokauszt-túlélő. Engem nemcsak a népirtás érdekelt, hanem az az időszak, amikor sok más mellett az (is) történt a világban. Az ezelőtti filmem úgy végződik, hogy a háború lejártával hazatérnek többek között a felszabadult zsidók is, és egy magyarországi szemlén valaki felhívta a figyelmemet, hogy „feldobtad magadnak a témát”. Igaz, hogy fel van dolgozva a téma, de az erdélyi zsidóságról olyan sok filmet azért nem lehet felsorolni. Onnatól fogva már tudatosan kerestem a kortanút, akit végül Laci bácsi személyében megtaláltam, és akinek a társaságában az elmúlt tartalmas másfél évet töltöttem.

– Ennek eredménye a Nussbaum 95736 címet viselő filmed, amelyet a napokban fejeztél be, október végén vagy november elején lesz a bemutatója, és már biztosan részt veszel vele a közelgő 16. Lakiteleki Filmszemlén. Nem lerágott csont ez a holokauszttéma?

 Amúgy jelképesen szólva egy karnyújtásnyira, a szomszéd utcában él, vétek lett volna elmenni a története mellett. Rengeteg előadást tart, ezért is csodálkozom, hogy nem csapott le rá a filmes szakma. Amikor az egyetemistáknak mesél, és két óra múlva sem kerülnek elő a mobiltelefonok, azt jelenti, még mindig érdekes ez a téma. A film amúgy nem feltétlenül a már jól ismert szenvedéstörténet, engem az is érdekelt, hogy mi volt előtte és utána. Laci bácsi ennek a generációnak az egyik utolsó, még életben levő alakja. A nála fiatalabbak nem jutottak át a szelekción, az idősebb túlélők pedig már többnyire elhunytak. Családja Tordáról költözött az akkor épp Magyarországhoz csatolt Kolozsvárra, ahonnan tizenhat évesen deportálták, és apja, anyja, öccse odamaradt, csak ő jött haza. A filmben teljes objektivitással kalauzol végig gyerekkorának helyszínein, és számomra az is kiderült, hogy miért jár szívesen vissza Németországba, a buchenwaldi lágerbe: úgy tartja, ott született újjá, második esélyt kapva az élettől. Mindamellett többször is kihangsúlyozta: ahhoz, hogy ő túlélje, valószínűleg másnak kellett meghalnia. Kamaszként ő másként élte meg az egészet, mint egy 46 vagy 86 éves ember, netán egy apa, nagyszülő. Azért lehet olyan sokszor feldolgozni ezt a témát, mert ahány ember, annyi történet, ha úgy vesszük, Auswitz csak közös díszletként szolgált. Amikor elkísértem Németországba, a krematóriumban tett látogatáskor meggyőződtem róla, mennyire szépen feldolgozta a történteket. Látni akarta a Saul fiát is, így tavaly születésnapjára vettem két mozijegyet, és megnéztük közösen. Szeretném, ha filmem bemutatóján jelen lenne. Visszatérve a kérdésedhez, ma, amikor annyi gyűlölettel találkozik az ember, úgy gondolom, igenis helye van egy ilyen filmnek.

– Eddig minden alkotásod díjat kapott. Van olyan elismerés, amely meghatározó valamiért a számodra?
– Életem első díját olyan fimszemlén kaptam Marosvásárhelyen, ahol döntő szava annak a Fischer Istvánnak volt, akit akkor nem ismertem még, és sajnos már ő sincs közöttünk. Ugyanis

van egy titkos bakancslistám olyan erdélyi személyekkel, akikkel feltétlenül szeretnék találkozni.

Az előbb említett Erdélyi Lajost és Korniss Pétert már kihúztam.

– Szerinted hol tart ma az erdélyi magyar filmművészet?
– Nem lehet úgy nyilatkozni erről, hogy valaki meg ne sértődjön. Van, aki azt mondja, hogy igenis létezik, szervezetek képviselik, de szerintem valójában nincs. Mint sok szakma esetén, erre is igaz, hogy két szék között a földön csücsül. Se a bukaresti, se a budapesti körökbe nem tartozunk bele, bármennyire is szeretnénk. Azt szoktam mondani, megteremtettük magunknak annak lehetőségét, hogy profi körülmények között amatőrködjünk.

– Melyik film a legutóbbi kedvenced?
– Egy svájci alkotás, Aloys a címe. Nemrég láttam a Victoria moziban, mindenkit felbosszantott, köztük engem is, de makacsul kitartottam. Éjszakai vetítés volt, azokat különösen imádom. Másnap eszembe jutott, hogy mekkora jelenet volt a filmben! Gyorsan megkerestem, letöltöttem, és azóta vagy hetvenszer visszanéztem. Idegtépő film, és abszolút semmi köze ahhoz, amit én csinálok.