Lazányi Béla első regénye. Emlékállítás a kisembernek

„Nagymamámat soha nem ismertem. Édesapámat pedig biztos nem eléggé. Nem tudhatom, mi lakozott bennük, noha bennem élnek. Mindamellett számos az én bűnöm a családommal szemben. Talán mert nem szerettem őket eléggé. És a történteken változtatni már nem áll módomban. De most, hogy néhányan közülük a könyv lapjain újra megelevenednek, mielőtt végleg elhalványulnának az idő homályában – talán halhatatlanokká lesznek. S tartozásom egy kis részét ily módon lerovom” – áll a könyv fülszövegében. A borítón egy fehérpettyes ruhás nő és egy matrózinges kisfiú látható: Lazányi Julianna és Lazányi Béla, a szerző nagymamája és édesapja.

Lazányi Béla a Pest megyei Zebegényben született 1963-ban. Az egyéni vállalkozóként dolgozó szerzőnek ez az első regénye. Az olvasó 1924 augusztusától – ekkor váltotta ki a cselédkönyvét Julis a székesfőváros ötödik kerületi hivatalában – 1959 augusztusáig kísérheti végig a szereplők életét. Julisét, a Budapestre került, megesett cselédlányét, és fiáét, Béláét.

„A legfontosabb mozgatórugó ahhoz, hogy megírjam ezt a könyvet, az volt, hogy egyfajta emléket szerettem volna állítani az őseimnek, elsősorban nagymamámnak és édesapámnak. De még csak a könyvről való gondolkodásban tartottam, akkor rádöbbentem, hogy noha ez két konkrét személyről fog szólni, de igazából valamennyi úgynevezett kisembernek szerettem volna emléket állítani. Méltatlanul kevés szó esik ezeknek az embereknek a mindennapjairól, sorsukról, gondolatairól, örömeiről” – magyarázta Lazányi Béla, akivel nemrég székelyföldi látogatása alkalmával beszélgettünk.

Mint mondta, az alapötlet az volt, hogy az édesapja életéről ír regényt, de még bele sem fogott, amikor rájött, hogy az édesapja édesanyjáról is írnia kell ahhoz, hogy jobban meg lehessen érteni az édesapja életét.

Amint azt a fülszövegben is jelezte, soha nem találkozott a nagymamájával, és csupán annyit tudott, hogy cselédlány volt Budapesten, aki úgy döntött, hogy megszüli a gyerekét, akit az apa, a háziúr, akinél szolgált, nem ismert el törvényes gyermekének.

„Szó sincs ítélkezésről, és ha a könyv ezt az üzenetet adja az olvasónak, az már jó, igyekszem így eljárni a hétköznapi életben is. Amihez megintcsak kellett egy bizonyos kor, hogy megérjek ilyenné” – mutat rá, amikor arról esik szó, hogy egy regényben óhatatlanul benne van maga a szerző is. Itt külső nézőpontból tekint a történésekre.

Elmesélte, mintegy három éven át írta a könyvet, és mivel rugalmas a munkaideje, elég sok időt tudott ráfordítani a témával való foglalkozásra. És noha valós személyek is felbukkannak, és valós történelmi eseményeket is beleszőtt, sok fiktív elem került bele.

Vannak lépőkövek számomra – relatíve kevés –, ami azt jelenti, hogy voltak valóságos dokumentumok. Ezek elsősorban édesapám elemi iskolás bizonyítványai, nagymamám, édesapám keresztlevele, és majd később, ahogy halad a történet, még egy-egy dokumentum volt a fogódzóm, és néhány valóságban megtörtént eset, amit édesapámtól hallottam. A többit, és a szereplőknek is a döntő részét kitaláltam” – vázolta.

A történet szereplői között székelyek is feltűnnek – például Julis sógora, aki Székelyudvarhelyről kerül Budapestre, vagy Bencze Jolán mosónő, aki Csíkpálfalváról menekült 1916-ban előbb Kolozsvárra, majd később Nagyvárad után Pestre. „Huszonöt éve járom Erdélyt, vannak itt barátaim, és nagyon erős kötődéseim. A múlt században egy magyar sorstörténet nem csak a csonka Magyarországon játszódott, hanem a Kárpát-medencében. Ha megkapargatjuk, mindannyiunknak vannak olyan szálak a családban, amelyek a mostani határainkon túlra vezetnek” – hangsúlyozta.

A regény címét abból a jelenetből merítette a szerző, amelyben a fiú az édesanyja kedvenc süteményét, rigójancsit visz haza a híres budapesti Hauer cukrászdából. „Nagy fejtörést okozott a cím. Már kész volt a regény, és még mindig nem tudtam, mi legyen a címe, nem találtam a megfelelőt. És egyszer csak rátaláltam erre, és rájöttem, hogy

Alkotni csodálatos dolog. Történeteket, figurákat, jellemeket rajzolni csodálatos – véli Lazányi Béla, aki már a következő regényét építgeti gondolatban. „Nem ennek lesz a folytatása, az más korban, más földrészen fog játszódni. De az írást most már biztos, hogy nem fogom abbahagyni.”