Sajátos korlenyomat: pofontörténetek a 70-es, 80-as évekből

A hetvenes, nyolcvanas évek hangulatát idézi meg Nagy Lóránt, egy olyan időszakot, amikor a gyermekek még fára másztak csalókát szedni, hogy otthon szörpöt főzzenek a szülők belőle, vagy kiültek a korábban szebb napokat látott síugrótorony tetejére a Sutában (amely ma már meg sincs), amikor rivális bandákkal harcoltak, amikor heteken keresztül kellett készülni a Ceaușescu-házaspár látogatására, amikor a tanárok igen jól célzott nevelési eszközökhöz folyamodtak, amikor aranyat ért egy-egy külföldről becsempészett lemez, és amikor az üzletek szinte üresen kongtak. Tanárokról, kortársakról mesél, legendás helyeket és helyzeteket sorakoztat fel a szerző, és közben kibontakozik egy kisváros élete, az, hogyan lehetett megélni a diktatúra éveiben mégis a boldog gyermek- és ifjúkort.

S míg legtöbben ilyen vagy olyan okokból kifolyólag el szeretnék felejteni ezt a korszakot, Nagy Lóri (aki egyébként gitárművész és tanár) pontosan emlékszik mindenre. Sőt, ezeket még meg is spékeli, mert miért ne szólalhatna meg 1974 novemberében a Mercedes Benz 0302 márkájú, kék-fehérre festett, Iránból importált autóbuszon, amellyel osztálykirándulásra indultak, a Csíkszentsimoni Jövendő Rádió hullámain keresztül özvegy Koródi Mihályné, született Dallos Etelka látnok és természetgyógyász, aki az elkövetkező évek sport-, politikai- és könnyűzenei eseményeit osztja meg a hallgatósággal, sőt, még a nyertes lottószámokat is közli.

De titkokat is elárul könyvében a szerző, például egy több mint harmincéves ügy részleteiről is lehull a lepel:

kiderül, hogy ki festette át a CEAUȘESCU – PACE propagandafelirat betűinek a helyét valami másra – betűk, amelyeket a diákok kellett megformáljanak Galus festékkel megszínezett piros-sárga-kék pólókban. Visszatekintés ez a javából, bő humorral megírt felmutatása annak, miként látszanak évtizedek távlatából az akkori történések. Vagy fájnak-e még azok a nyaklevesek, amelyeket bőven osztogattak a felnőttek akkoriban?

„14 milliárd évvel ezelőtt Csíkszereda egy végtelen sűrűségű, iszonyatosan forró pont volt, amely hihetetlen gyorsasággal tágulni kezdett. A tudósok ezt hibásan ősrobbanásnak nevezik, valójában csak a Tudor negyed kezdett növekedni. Az őskáoszból létrejöttek előbb a székelyek, majd a kocsmák, galaxisok, Napok és bolygók. Nagyjából 600 millió évvel ezelőtt a Tapstér egy része levált, és ebből alakult ki Ázsia és Észak-Amerika.

Ha Fodor doki légi fotóit nézegetjük, jól látható, hogy az utca formája pontosan beleillik az öböl partvonalába. A Csendes-óceán pedig eredetileg a Suta-tónak volt egy sekély öblöcskéje, és itt jött létre az élet bölcsője, és a közelében fogant meg 1967-ben egy szép májusi este, egy IPCCF-es buli után Nagy Lóri” – vezette fel a beszélgetést Nagy Péter a könyv bemutatóján, majd arról kérdezte a szerzőt, hogy mikor, miért és hogyan kezdte írni ezeket a történeteket.

(Noha egy korábban létrehozott Facebook-esemény szerint a könyv bemutatója 2077. február 25., csütörtökön délután hat órára volt beütemezve a Csíkszereda Magyarország Molnár Vilmos Királyi Tartományi Könyvtárban, a kortársakra való tekintettel némileg előre hozták az eseményt, így 2019 szeptemberében mutatták be a Nagy István Művészeti Iskola aulájában. A délután hat óra maradt.)

„Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy valaha könyvet fog írni, de ez lett belőle” – jött a válasz a szerzőtől, majd elmesélte, hogy egy alkalommal hozzászólt egy Facebook-bejegyzéshez, valakinek a gyermekkori történetéhez írt egy rövid történetet néhány tőmondatban.

Azt mondja, hogy Imre Attila megvert, seggbe rúgott, adott egy pofont. Ej, mondom, hadd el, mert lemegyek. Felhúztam a cipőt, lementem, kaptam én is egy rendet, a húgom is még egyet, s mentünk haza ketten bőgve. Ez volt az első történet. Ezt leírtam, és észrevettem, hogy a hozzászólás hatszor annyi lájkot kapott, mint maga a bejegyzés. S gondoltam, hogy megírom külön a történetet. Abban már nem csak tőmondatokat, hanem használtam jelzőt, kicsit kibővítettem, hozzáhazudtam, mindent elkövettem, hogy emészthetőbb, szórakoztatóbb legyen, és így született meg az első történet. Aztán szerre kezdtem írogatni, amik eszembe jutottak, minden héten írtam egy történetet, és felraktam a Facebookra. Egyre jobban ügyeltem a technikai dolgokra, és gyűltek a lájkok, a biztatások.”

Mint mondta, amikor már a negyedik sztorit is megírta, észrevette, hogy bármiről ír, mindig ott van a nyakleves benne. Ezért kapta a könyv is ezt a címet: A nyakleves antológiája. A kötetben 26 novella olvasható, és mindenikben elcsattan minimum egy pofon.

„Soha nem gondoltam azt, hogy ki fogom adni ezeket a történeteket könyv formájában. De aztán kezdtek biztatni az emberek. Hosszú időn keresztül újraírtam őket, javítgattam, bővítgettem, hogy legyen valami irodalmi formája is. Sokszor úgy döntöttem, hogy kiadom, következőben, hogy nem. Aztán eldöntöttem véglegesen magamban, hogy ha valaki, egy kiadó fel fogja vállalni, ha jelzi egy szakmabeli, hogy érdemes, akkor kiadom. Mert manapság az ad ki könyvet, aki akar, egy kis pénz kérdése. Ugyanakkor mindenki magával egy kicsit elfogult, azt hiszi, hogy amit alkot, az jó, s lehet közben kiderül, hogy amatőr ehhez.”

A kötet a csíkszeredai Tipographic kiadónál látott napvilágot, a borítótervet Siklódy Ferenc tervezte. És noha valóban megtörtént eseteket ír le a szerző, nem zárkózott el attól, hogy megtoldja még ezzel-azzal.

Akinek az igazi nevét használtam, annak először elküldtem neki az irományt, és megkérdeztem, hogy beleegyezik-e, vállalja-e, hogy az ő neve jelenjen meg, mert vannak ebben a könyvben elég meredek történetek is a vége felé. Az elején, az első osztálynál még hagyján, de aztán eljött a tizenkettedik… És aki bevállalta, annak az igazi nevét írtam, aki nem, annak adtam más nevet.”

Kifejtette, nem szereti a „bezzeg a mi időnkben” hozzáállást. Történelmi időszaktól függetlenül egy gyereknek mindig ugyanaz a feladata, régen is ez volt, most is az: az iskolával, a tudományokkal való „harc”, a kérelmeknek való megfelelés.

„Ahogy nézem az oktatást, nem sokat fejlődik. Toporgunk egy helyben, mindenki mondja, hogy kéne egy reform, de ugyanott vagyunk nagyjából, mint annak idején a hetvenes, nyolcvanas években. A könyv hátán írtam, hogy a forradalom kivette a tanárok kezéből a fenyítést, mint eszközt. Nem siratni akarom, de az az alapvető probléma, hogy nem pótolták semmivel. Kellett volna egy olyan eszközt adjanak ehelyett, ami pont ugyanúgy fáj, viszket, csíp. Rengeteg tanár tudja, hogy nem maradt olyan dolog, hogy valamivel ösztönözné a gyereket, hogy ezt vagy azt meg kell tanulni, vagy hogy gyakorolni kell.”

Úgy véli, azért sikerült visszaadnia a könyvben az említett korszakot, mert ő abban élt. Leszámítva a diktatúrát, az elnyomást, azt, hogy mi volt (vagy nem volt) az üzletekben, ő otthon érezte magát abban a korszakban, szerette, fiatal volt, és megtalálta mindig a helyét.

Tévét nem lehetett nézni, így olvastunk. A könyvek pedig olyan dolgok, hogy akármilyen cenzúra és elnyomás van, azokban mindig van egy olyan üzenet, amit eltiltanának, hogyha tehetnék, de nem fogják eltiltani, mert az elnyomók általában nem könyvbarátok, nem böngészik át lapról lapra, hogy tulajdonképpen mit tartalmaz.”

Az már biztos, hogy egykönyves író nem marad – hangsúlyozta Nagy Lóránt, hisz a második kötet anyaga már megvan, jövő évben jelenik meg. De az, hogy ezentúl még fog-e írni történeteket, rejtély, mert ha van kedve, ír, ha nem, nem. „Engem nem kötelez semmi, ha úgy érzem, hogy ha van valami, amit közölhetek és érdekelné az olvasóimat, akkor leírom, de akkor is az a legalapvetőbb feltétel, hogy legyen kedvem. Ha nincs, akkor elmegyek biciklizni, de kényszerből biztos nem fogok írni.”