Szabó Zsolt: A bábjáték által megtanulhattam, mit jelent a szakmai alázat

– Emlékszem, hogy középiskolás diákok voltunk Székelyudvarhelyen, amikor megismerkedtünk. Már akkor eldöntötted, hogy színész lesz belőled. Miért pont ezt a szakmát választottad?

– Nem hiszem, hogy erre a kérdésre pontos válasszal tudok szolgálni. Eldöntöttem? Lehet. Meg volt írva? Talán. Sok minden szerettem volna lenni gimnázium előtt, egy valami viszont szóba se jöhetett: a színészi szakma.

Tizedik osztályos voltam, amikor tagja lettem a Szász-Mihálykó Mária által vezetett Vitéz Lelkek színjátszócsapatnak, ahol minden egyes alkalommal azt éreztem, hogy hazaérkezem.

Közöttük tapasztalhattam meg a diákszínjátszás varázsát, és azt is, hogy bár megmagyarázhatatlan okból, de végtelenül vonz a színház, így ott születhetett meg bennem az elhatározás, hogy ezzel akarok foglalkozni. Nem volt B, C vagy D terv.

– A Vitéz Lelkek színjátszócsoport egyik kiemelkedő tagja voltál. Ez a közösség hogyan segített elérni az álmaidat, céljaidat?

– Az ember társas lény, így az egyik kulcsfontosságú érzés mindannyiunk számára a valahová tartozás érzése. Ez a közösség pedig számomra is biztonságot, szeretetet adott, a csapat tagjaként megtapasztalhattam, hogy hibázni ér, nem leszek tőle se kevesebb, se rosszabb. Maszk nélkül létezhettünk, és ami a legszebb, hogy mindenki önmaga lehetett, kifejezhette érzéseit, gondolatait, véleményét anélkül, hogy tartania kellett volna bármilyen minősítéstől.

– Úgy emlékszem az egész kezdetére, mintha tegnap történt volna, pedig ennek már lassan tíz éve. Amikor eldöntöttem, hogy színész szeretnék lenni, megosztottam a tanárnővel, ő pedig egy bátorító mosollyal nyugtázta az elhatározásomat, és jelezte, hogy ahogyan eddig sok mindenkit, engem is fel fog készíteni, s barátkozzak a gondolattal, hogy csinálnunk kell egy önálló műsort. Kerestük a témát, a fókuszt, ami mentén elindulhatunk. Pár nap múlva a tanárnő a kezembe nyomott egy szövegkönyvet, tele versekkel – kérte, olvassam át őket. Az átolvasás után tulajdonképpen az egész anyag változatlanul maradt, nem volt benne semmi fölösleges, mondhatjuk úgy is: minden a helyén volt.

Az előadás is egy katartikus élményként maradt meg, de ezt a mozzanatot sem felejtem el soha. S hogy a kérdésedre is válaszoljak, igen, egyszerűen imádom a lírát, olyasvalami a léleknek, mint az ambrózia és a nektár az isteneknek.

– Amikor színházra gondolunk, nem a versek jutnak leghamarabb eszünkbe. Azokból – mondhatjuk jogosan – hiányzik a cselekvés, mindaz, ami színre vihető. Te mégis megbirkóztál a feladattal. Hogyan sikerült?

– A lírai alkotások tényleg másképpen működnek színpadon, mint egy színpadra szánt mű, egy drámaszöveg. Persze nem volt könnyű feladat, de a tanárnő nemcsak lelkileg támogatott, nemcsak hitt bennem, hanem szakmai támaszt is nyújtott, hogy az előadás sikeres lehessen. Egyrészt az összeválogatott versek mindegyike szorosan kapcsolódik a világunkhoz, az emberiséghez tartoznak, a verssorokban megbúvó gondolatok már önmagukban történeteket ábrázolnak. Másrészt viszont ezeknek a költőóriásoknak a költeményeit, a versekben megfogalmazottakat olyannyira megszerettem, olyannyira belém égtek, hogy mai napig – persze tudatosan – de saját gondolataimnak, érzéseimnek tekintem.

– Ez amolyan „derült égből villámcsapásként” ért, jött egy lehetőség, hogy kipróbálhatom magam a felvételi előkészítőn. Azt éreztem, hogy elvarázsol az a világ. Szinte ott, rögtön beleszerettem a bábszínházba.

Bábjátékosként nem az a cél, hogy a kollégáidat „lejátszd” a színpadról, hanem az, hogy közösen, ki-ki a saját egoját félretéve, egy „báb mögé bújva” élményt adjunk, világot teremtsünk a nézőknek. Hálás vagyok, hogy a bábjáték által megtanulhattam, mit is jelent a szakmai alázat.

Viszont nem különbözik sokban a színész és a bábos feladata. A bábművész munkája is ugyanazt foglalja magába, mint amit a színész csinál, tulajdonképpen ugyanaz a működés. Ám az igaz, hogy adott esetben a bábosnak nem áll rendelkezésére annyi eszköz – sokkal több dologra, jelre kell figyelnie. Arról nem is beszélve, hogy van, amikor egyszerre több karaktert kell megformálnia. Egyik kedvenc helyzetem, amikor van a bábos, mint mozgató, és van a bábos, mint karakter, a báb játszótársa. Ebbe belegondolni is izgalmas, rájöhetünk, mennyire összetett jelenségről beszélünk. Szergej Vlagyimirovics Obrazcov orosz bábos mondta, egy bábosnak két szíve van: az egyik a mellkasában, a másik a tenyerében dobog.

– Ezután az Apolló Kulturális Egyesület munkatársaként kerültél ki Pécsre. Mit kell tudni erről az egyesületről?

– Az Apolló Kulturális Egyesület fenntartóként működött, így 2019-2024 között az Eck Imre Alapfokú Művészeti Iskolában tanítottam, illetve az Escargo Hajója SZNSZ színésze voltam. Az egész egyesület meghatározó szerepet játszott felnőtt életem legelején, és nagyon sok mindenért vagyok hálás, amit általuk megtapasztalhattam. Most jelenleg a Pécsi Művészeti Gimnázium, Szakgimnázium és Technikum tanáraként dolgozom.

– Egyáltalán nem, meg se fordult a fejemben. Persze ilyen téren az élet kiszámíthatatlan. Vannak helyzetek, amikor az ember találja meg a saját útját, és van, amikor fordítva történik az egész. Esetemben az utóbbi történt. A tanári állás mellett viszont a színpadi jelenléttől sem távolodtam el. Jelenleg nem kőszínházban játszom, hanem független társulatban, ezért projekt alapú előadásaink vannak. Van, amikor egy hónapban játszom három-négy előadásban, van viszont olyan is, hogy félévig egy szerepem sincs. A cél természetesen az, hogy minél több időt lehessek fent a színpadon, viszont fontos, hogy ne bármilyen áron.

– Ebben a szerepben viszont már rendezőként is látjuk leírva a neved. Ez milyen újdonságokat hozott az életedbe?

– Talán a felelősséget emelném ki, hiszen mindig van egy adott létszámú gyerekcsoport, akikkel foglalkozom, ők pedig megbíznak az értékítéletemben és a szakmaiságomban – ezzel nem lehet visszaélni! Éppen ezért mindig igyekszem megragadni az alkalmat, hogy fejlesszem, képezzem önmagam.

– Hogyan emlékszel vissza az otthoni, székelyudvarhelyi színházra és színészeire? Volt példaképed, mestered?

– Mesteremnek egyértelműen Szász-Mihálykó Mária tanárnőt tudom mondani, akire, meggyőződésem, hogy az elmúlt harminc évben több tucat ember hivatkozik így. Nagyon sok mindenkinek tartott tükröt, nagyon sok mindenki kapta meg tőle és a Vitéz Lelkek csapatától azt, amivel felvértezve útnak indulhattunk és elkezdhettük élni a saját meséinket. Sajnos vannak, akik nem akarják meglátni ezt a csodát.

– Színészi kilétem ellenére sem tudok jósként nyilatkozni, így hát csak annyit mondhatok: csinálom, ameddig tudom, ameddig látom értelmét, ameddig jól érzem magam, s mindaddig, amíg az emberek igénye a színházra is kiterjed.

– Akaratlanul is, a színházról az első gondolat, ami eszembe jut, az a maszk. Neked mi az első gondolatod, ha meghallod e fogalmat?

– Válaszomban George Bernard Shaw gondolatait hívom segítségül: „Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, mert elfelejtünk játszani.”