Szépvízi „szelfi”: egy mára letűnt világ pillanatai

Szépvízi szelfi címmel nyílik fotókiállítás a szépvízi Polgármesteri Hivatal emeleti előterében június 26-án 17 órától a Szent László napi ünnepségek keretében. A felvételek érdekessége, hogy egy szépvízi születésű fényképész, ezermester, foglalkozását tekintve karbantartó munkás készítette. Imre Kálmán (1938–2021) az 1960-as évektől kezdett fotózni, a filmeket maga hívta elő és nagyította a képeket. Noha amatőr fényképész volt, művészi érzékenységgel közelített az őt körülvevő világhoz, emberekhez. Fotói egy mára letűnt világ pillanatait örökítik meg, fényképeiből visszaköszön a szerző humora, a kísérletezés, az új (látószög) keresése – mutatnak rá a kiállítás kezdeményezői, akik az eseménnyel a tavaly elhunyt fotósra emlékeznek.

„Ő mindig nagy szeretettel csinálta ezt, ő volt az egyik fényképész a faluban, hívták ide-oda eseményeket fényképezni. De kijárt a természetbe is, ott is fényképezett.

– idézte fel két gyermeke közül lánya, Szakáli Mária.

Elmondta, nem tudják, hogy hogyan fordult az édesapjuk figyelme a fotózás felé, a családban korábban nem volt ilyen érdeklődésű személy. Imre Kálmán szépvízi születésű volt, ott nevelkedett, ott végezte el a hét osztályt a szülőfalujába. Utána a szentkirályi bányában kezdett dolgozni inasként.

„Mesélte, hogy kovácsinas is volt, nyomta a kovácsnak a fúvót. Onnan felkerült a rajoni néptanácshoz mint karbantartó. Ő már fiatalkorában megkezdte a fotózást, autodidakta volt, mi úgy emlékszünk rá, hogy mindig fotózott. A felvételeket itthon hívta elő, a kamra egyik felében volt kialakítva a fotóműhelye. Próbált minket is beavatni, amikor gyermekek voltunk, hívott be az öcsémmel a műhelybe, hogy számoljuk, mennyi idő alatt hívja elő a fényképeket” – magyarázta Mária.

Visszaemlékezett, édesapja zenélt is, autodidakta módon tanult meg hangszeren is játszani, ugyanakkor aranykeze volt, mint mesterember is sok mindenhez értett. „Amikor a színes fényképek bejöttek divatba, akkor hagyta abba, mert a vegyszer, a papír nagyon drága volt, és úgy látta, hogy nem éri meg. Csinálta azután is, csak nem éppen olyan nagy mértékben, mint azelőtt. Az utóbbi években volt egy fényképezőgép nagyságú kamerája, és azzal a családi eseményeket is filmezte, vitte magával a nyugdíjas kirándulásokra is a gépet, és filmezett, tehát a digitális világba is belekóstolt. Volt szeme ezekre a dolgokra. Mi, a gyermekei és az unokái is nagyon büszkék vagyunk rá. Humoros ember volt, közbe-közbe szarkasztikus humorral, de egy nagyon vígkedélyű ember.”

Az Imre Kálmán emlékére szervezett kiállítás ötletgazdája a Szépvízen élő Daczó Dénes újságíró, filmes szakember, aki gyermekkora óta ismerte a szépvízi amatőr fényképészt és a munkái egy részét.  „Nem titkolt dolog, hogy Kálmán bácsi rokonom volt és a rokonság révén már gyermekkorom óta ismerem, a családi fotóalbumban is nagyon sok olyan fotó van, amit ő készített. Később, amikor filmekkel is kezdtünk foglalkozni, akkor több, szépvízi témájú filmet is készítettünk, és ezekben használtunk olyan archív felvételeket, amelyeket Kálmán bácsi a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években készített. Ekkor nyílt ki az a doboz, amelyben ő tartotta a fotóit, és rájöttem arra, hogy rengeteg olyan felvétele van ezekből az évtizedekből, amelyek néprajzi, vagy szociofotóknak is mondhatók és a közösség életét mutatják be.”

Mint mondta, régóta megfogalmazódott benne a gondolat, hogy

mindenképp megérdemelne egy kiállítást ez az anyag, hogy mások is megismerhessék ezeket a fotókat, hiszen lehetőséget ad a közösségnek arra is, hogy visszatekintsen a múltba.

„Mivel a Szent László napok falunapok is egyben a búcsús ünnep mellett, ezért ez egy ünnepi pillanat, és ez a közösség számára is ünnep tud lenni. Mert olyan fényképeket lehet megnézni, amelyek az idő múlását is bemutatják, és azt, hogy az időt nem lehet visszafordítani. Magával az ötlettel valamikor február folyamán fordultam a község vezetőjéhez, ő felkarolta, ugyanakkor Kálmán bácsi két gyermeke is örömmel fogadta. És elkezdődött az, hogy belenézhettünk azokba a dobozokba, amelyekbe Kálmán bácsi féltve őrizte ezeket a fotókat, filmeket, diákat, és most így utólag meglepődtem azon is, hogy igazából majdnem minden fotónak a hátára oda van írva a készítési ideje, helyenként pedig vagy cím van adva a fotóknak, vagy éppen egy humoros, fanyar megjegyzés is fűződik hozzájuk.”

Kimondottan erre a kiállításra koncentrálva most a szépvízi fotók kerültek hangsúlyosan elő, de ha nem Szépvízen lenne a kiállítás, akkor is lehetne egy olyan válogatást készíteni ebből a gyűjteményből, amely olyan szemszögből mutatja be az 1960-as, ’70-es, ’80-as éveket, amelyeket hajlamosak vagyunk elfelejteni – emelte ki Daczó Dénes. „A hétköznapi ember szemén keresztül mutatja be ezt az időszakot. Ami még meglepő volt számomra, hogy Kálmán bácsi

Gondolok itt olyan pillanatokra, hogy az akkori idők újságjának olvasása a munkahelyen, vagy éppen a munkatársairól vagy a munkahelyi szekrényről készített fotók, a férfiszekrény minden titkával.”

Úgy véli, rendkívüli dolog, hogy nem hivatásos fotósként valaki egy ilyen tevékenységet végzett, és ilyen gazdag anyagot hagyott hátra. „Amikor második osztályos koromban az akkori pionírházban elkezdtem fotóklubba járni, ő volt az, aki behívott a szépvízi lakásában kialakított műhelybe, sötétkamrába, ahol kidolgozta a képeit. Erre a pillanatra a mai napig emlékszem, és igazából most tudom értékelni azt a munkát, amit ő végzett. Ezt hobbiként csinálta, nem a kényszer diktálta a pillanat megörökítését, és ez érződik végig a fotókat nézve.”

A kiállítás anyagának válogatásába – a szintén Szépvízen élő – Kristó Róbert fotóművészt is bevonta, aki érdekes egybeesésként a Pionírház utódának számító intézménynél dolgozik, a Tanulók Házában oktat vizuális nevelést. „A képeken látszik ugyan, hogy amatőr fényképész készítette, de figyelembe véve a kort, amikor ezek készültek, rendkívüli anyag. Kálmán bácsi azon túl, hogy érzékeny volt a körülötte történő eseményekre, és megörökítette azokat a pillanatokat, amelyeket a kiállításon is látni fogunk – székelykapu, öregasszonyok, terefere a kapuban stb. – még a művészi képekig is eljutott.

Akkoriban ez a fogalom, hogy szelfi, még nem is létezett. Nagyon sok fényképen rajta van, ezeket állványról készítette és beállt ő is a fényképezőgép elé, önarcképeket készített. Meg akarta mutatni nem csak azt, hogy mi van maga körül, de önmagát is benne. Ez nem csak egy periódusa volt, végig fényképezte magát is. Van olyan kép, hogy nagyító előtt ül, és önmagát lefényképezi, ahogy dolgozik. Ezen kívül, van olyan, hogy amikor különböző munkákat végeztek, vagy hozták be a sajtot az esztenáról, megálltak, leültek, tüzet gyújtottak, és beállt ő is a társaság közé a fotózáskor.

Imre Kálmán 1964-től előbb a rajoni, majd a megyei néptanácsnál dolgozott – ami a mai csíkszeredai városháza épületében működött, majd leköltözött a „tapstér” mellett felépülő megyeházára –, mint karbantartó, onnan is ment nyugdíjba. És amint azt a lánya is említette, zenélt is. Előbb harmonikázott, majd megtanult hegedülni, és élete vége felé szintetizátoron is játszott. Dolgozott karbantartóként Ceaușescu hargitai villájában is, és szeretett erről mesélni – emelte ki Daczó Katalin újságíró, filmrendező, helytörténeti kutató.

„Nem ez az első fotóhagyaték, amit »háttérembereknél« láttam. Szinte minden falunak megvolt a hatvanas-hetvenes években is az az amatőr fényképésze, akinek ez hobbija volt, vagy szenvedélye. Kálmán bácsi fotóhagyatékából most a szépvízi fotóiból válogattunk a kiállításra, de neki gyári fotói is vannak, vagy olyanok, amelyeket önmagáról és társairól készített a munkahelyén. A rajoni néptanácsnál dolgozván közel volt 1968-ban a megyésítés eseményeihez, a ’89-es eseményekhez is, de mégis kívülről szemlélte ezeket, a székely ember higgadtságával. Amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy akkor nem fotózott, mert meglepetés volt számára is az, ami történt, és készített ugyan a munkahelyen képeket, de azokon csak a hétköznapi dolgokat örökítette meg.”

Imre Kálmán szerepel a Daczó alkotópáros Megyecsinálók című filmjében is, és ott hangzik el tőle az őt jellemző humorral, hogy „addig volt Udvarhely megyeszékhely, amíg Szeredában meszeltek.”

Nagyon fontos emberek ezek a személyek, és a hagyatékuk is – hangsúlyozta Katalin.

Mert ezek által sokszor kapunk olyanoktól mondandót, akiket éltükben talán észre sem vettünk. Érdemes odafigyelni.”