A tréfásan szigorú Fili-vezér és mindig megújuló csodája

– Székelyudvarhelyen született, Marosvásárhelyen nőtt fel, aztán legtöbb idejét mégis Szentegyházán töltötte. Hol van otthon manapság Haáz Sándor?
– Mindhárom helyen otthon vagyok.

– S melyiktől mit kapott?
– Vásárhely a fiatalságomat, a neveltetésemet jelenti.

Vásárhely tehát számomra az atyám. Udvarhelyhez a családalapításom kötődik, de az ősök is Udvarhelyről származnak, tehát Udvarhely a legendákban lévő igazi szülőföld. Szentegyháza pedig a szakmai sikereim helyszíne. De azt hiszem, hogy nem csak ennyi: rengeteg érdekes kísérlet, kaland, ötletbörze. Itt tudtam igazából kiélni, amit Marosvásárhelyen magamba szívtam. S akkor ne hagyjuk ki a nyikómenti Tarcsafalvát, amely anyám ágáról való nagyszülői fészek volt. Ott volt az indiánosdi, a patak, a mező, a falusi élet, ami annyira mélyen belém ivódott, hogy itt Szentegyházasfaluban a falusi életet valójában annak a párhuzamaként tudtam megélni.

 – Érdekes, hogy Szentegyházán teljesedett ki, hiszen, ha jól tudom, csak egy évre készült a városba. Aztán lassan negyven éve itt tanít.
– Én pár napra készültem, nem is egy évre. Megörököltük az udvarhelyi házat, és ’78-ban nem volt annak gazdája. Újraállamosítási ötlettel jött az akkori korszak, és édesapám megijedt, hogy a házat elveszik, ha nincs gazdája. Akkor döntött úgy a család, hogy vegyem kézbe én, és a nevemre iratták a házat. Beleköltöztem, családot alapítottam és onnan ingáztam munkahelyemre. Jelen pillanatban Szentegyházán is van házam. Gyakran itthon alszom, közbe-közbe meg otthon.

– Akkor volt itt egy zenetanári állás, úgy került ide?
– Igen, egy állás, amelyet a hetvenes évek elejétől évente foglalt el mindig másvalaki. Nem tudtak egy állandó embert kapni, mert mindenki dobbantónak, átjáróháznak használta az 1-es számú iskolát, míg végül ’78-ban idekerültem, szintén átjáróháznak akarva az egészet használni. Akkor az iskolaigazgatóm, Kádár Levente – egyébként uzoni születésű fizika- és tornaszakos tanár – döntött úgy, hogy valamilyen módon meghonosít engem zenetanárként, címzetes állásban megfog.

Azidőben száz tagú kórusa, zenekara volt az iskolának.  Elődöm, Herczeg Mihály fél normával zenét tanított. Az iskolában heti rendszerességgel énekeltek, gyakran felléptek székelyruhás viseletben. Örököltem egy másik kezdeményezést is: két nyugdíjas kántortanító vonósoktatását, Tamás Misi bácsi és Gál Endre bácsi hegedűtanítási módszerét, és egyáltalán az igényt a faluban, hogy járatják hegedűórákra gyermekeiket. A hegedűoktatást már ’79-ben átvettem. Ugyanakkor fúvószenekar indult a településen, az igazgatóm pedig úgy látta érdemesnek, hogy fiatal zenetanárként az abban való szereplésemet, jelenlétemet is megkérje tőlem. Kaptam egy trombitát tőle. Szerencsére a vásárhelyi művészeti iskolában való nagyon széleskörű taníttatásomnak köszönhetően valamennyire tudtam már trombitálni, tehát értettem azt a pár alapszabályt, amiből ki lehetett indulni. Így aztán ’79-80-ban már egy ütőképes kis fúvósegyüttese volt az iskolának, meg nagyon szépen hegedült az a pár gyermek is, akiket örököltem, betanítottam. ’82-ben már erőteljesen szépen szólt a 18 tagú vonószenekarom és a 14 tagú fúvószenekarom, plusz a kórus. A zeneóráim nagyon élvezetesek voltak,

annyira beleszerettem az énektanításba az iskolában, hogy ez a szerelem a mai napig tart.

Ha valaki ezt 35-40 évvel ezelőtt mondta volna, akkor nem hiszem el neki, hogy lehet ilyen hosszan egy szakmát gyakorolni mindig megújulva, s közben nem megunni.

– Úgy hallottam, úgy lett ebből a három nagy halmazból egy, hogy a hosszúra nyúló tanévzáró előadásokat unták a szülők. Igaz ez?
– Ez azért nem igaz, mert az évzáró-, illetve iskolaünnepélyeken különféle nagyon jó produkciók voltak akkoriban is, főleg színdarabok. Minden szülő alig várta, hogy az ő gyereke sorra kerüljön, tehát egyáltalán nem unták, sőt teltházas előadások voltak ezek. Inkább arról van szó, hogy a négy és fél, öt órás iskolai ünnepély után még két furulyacsapat, egy madrigál kóruska, népzenekör, népdalkör és két kiszenekar kellett volna bemutatkozzon. Erre mondta az igazgató, hogy vonjam össze valahogy ezeket az együtteseket, hogy a szülők türelmét ne tegyük próbára. Akkor, ’82-ben döntöttem úgy, hogy kipróbálok egyfajta összeömlesztést, így a furulyások, a vonósok és a fúvós együttes, na meg a kórus összeállt egy csapatba, és leénekelte a maga három nótáját. Elvileg ez egy tízperces előadással bezárta az iskolai ünnepélyt. Illetve bezárta volna, ha nem tapsolták volna vissza azt is háromszor. Ezzel 1982 júniusában megszületett a Gyerekfili. Harmincöt éve ennek. Egy-két próba után én már ráéreztem, hogy ez egy kivételes hangszín, egy kivételes látvány lesz.

– Akkor ez egy hirtelen ötlet volt, s nem lebegett ön előtt valami hasonló példa?
– Létezett a vásárhelyi gyermekkoromban az akkori népiegyüttes és az akkori pionírkórus példája. Ez több mint száztagú volt, és a nemrég elhunyt Birtalan Jóska bácsi volt a vezetője. Amellett ott volt a Filharmónia kórusa és a Filharmónia zenekara Szalman Lóránt vezényletével. A gyerekkorom helyszínei a Kultúrpalota, illetve a Kultúrpalotával átellenben a Városháza utca 1. szám alatti Kós Károly-féle ház voltak. Ott voltak a próbatermek, a ruhatárak, ott székelt a Székely Népi Együttes és a Filharmónia. Nagyon izgalmas kulturális pezsgés volt a gyerekkorom Marosvásárhelyén. Akarva-akaratlanul a Carmina Burana próbáin aludtam el meg keltem fel, teljesen beépült a szervezetmbe nem csak az Orff-mű, hanem a népdalok, a népdalfeldolgozások. Meg egyáltalán a nagy formációk mozgatásának és látványának az értéke a mai napig is onnan gyökerezik, csak itt gyermekekkel lehetett megcsinálni. Persze kipróbáltuk felnőttekkel is a Fili tíz éves évfordulóján, ’92-ben megalakult az Öreg Fili. A Rabszolgák kórusát adtuk elő, nagyon nagy sikerű koncert volt, felváltva vezényeltünk Herceg Mihály kollégámmal. A kilencvenes évek, az akkori fellélegzés lehetőségeket adott a Gyerekfilinek. Megindultak a határon túli turnéink, egyre nagyobb távú ötletek születtek a Filivel kapcsolatban. Ezek a turnék óriási élmények voltak. Ugyanakkor nagy kihívás is volt, mert a határok átjárhatóságát inkább csak papírok szavatolták. Többször álltunk napokig a határon. De ez már a múlté.

– Milyen volt a Fili élete a kommunizmusban? Lehetett székelyruhában énekelni, bármiről dalolni?
– Igazság szerint a Gyerekfili magva, az élete a zeneórákon rejtőzködik, az iskolai zeneórák rendszerességével lehet elültetni a gyerekben a népdal iránti szeretetet és a népdal előadásával a székelyruha iránti igényt is. A kommunizmusban is a népdal népdal volt, és amennyiben nem tudták a magyar nyelvű zeneoktatást befolyásolni és megszüntetni, akkor óhatatlanul a népdalt a Fili által a színpadra lehetett varázsolni. S ha már volt népdal, akkor volt székelyruha is. Tehát ez megindokolható volt. De emellett fontos tudni arról, hogy a kommunizmus kirakatpolitikájába beletartozott az is, hogy ők „a nemzetiségekkel nagyon jól bánnak, természetesen megengedik, hogy székelyruhás kórusok lépjenek fel”. A Megéneklünk, Románia fesztivál csíkszeredai nagy országos döntőin többnyire székelyruhás fellépőkkel is kellett számolni. Nem volt egyszerű csak úgy lesöpörni őket a színpadról. Bár mi léptünk fel pionírruhában is. Az ének ugyanaz, a gyermek ugyanaz, a ruha igaz, hogy sokat tesz az emberen, de a gyermekek pont olyan átéléssel meg tudták csinálni azokat a koncerteket is, amelyeken a vonalas darabokat pionírruhában kellett előadni.

Ennek mindegy, milyen ruhát adunk rá. (nevet)

– Erről is szól a Fili?
– Jaj hogyne szólna. Hát ezek a csodálatos erőviszonyok, amelyek ismeretében nagy energiákat lehet a gyermekekből felszabadítani. Fel lehet ezeket használni. Persze meg kell nagyon válogatni, hogy pont a tiltással vagy az engedélyezéssel viszem előbbre a dolgokat. Embere válogatja. Ez egy örökös sakkjátszma.

– Nehéz dolga van egy zenetanárnak? Nem félt attól soha, hogy nem veszik komolyan? A zenetanár mégsem egy matektanár, neadjisten romántanár. Ennyi idő alatt is lehet hatni a gyerekekre?
– Nem csak az órákon hatok a gyerekekre, hanem a szünetekben, az iskolán kívüli tevékenységeken is, biciklitúrákon, kirándulásokon és a turnékon. Nagyon izgalmas dolog, hogy van egy negyven fős közösségem bezárva egy autóbuszba nyolc órán keresztül, és tudom pótolni azokat az órákat, amikor csak 45 perc áll rendelkezésemre. Nincs is jobb lehetőség a nevelésre, mint egy autóbusz.

– Mit jelent a Fili Szentegyházán? Presztízskérdés tagnak lenni? Mindenki filis akar lenni?
– Hova tovább egyre nagyobb presztízs. Főleg most, hogy odajutottam, hogy a volt tanítványaim gyermekei a filisek, akkor ez már családi fontosságúvá nőtte ki magát.

Nem iskolai feladat vagy egy tanárnak a különleges órán kívüli ötlete, hanem családi elvárás: a gyermek járjon a Filire.

Az elvárás nem csak abból áll, hogy kötelezik a gyermeket, és kirakják a házból, hogy takarodj hegedűórára, fontos számukra, hogy: én is mentem, menjél te is. Amikor a gyermek előszedi a múlt héten tanult tananyagot, akkor a szülő hozzá tud szólni. Családi beszélgetésekre ad lehetőséget, hogy ő milyen anyagot tanult, és azzal kapcsolatban őt milyen élmények érték. Nagyon sok családról tudok, ahol a szülőnek is megvan még a régi hegedűje, s a gyermekkel együtt hegedül. Vagy kérdem: honnan tudod ezt az éneket, fiam? Édesanyám megtanította. Nagyon élvezetes az, hogy tevőlegesen is a gyermekek mellé állnak.

– Hogy létezik, hogy mindig van százötven tehetséges gyerek Szentegyházán? Generációról generációra?
–  Több van, mint százötven. Ennyi áll a színpadon, vagy inkább száznegyven, ha őszinték akarunk lenni. Néha vannak olyan koncertek, amikor színpadra engedek mindenkit. De az, ami egyensúlyt jelent és jól szól, amivel érdemes színpadra kiállni, az általában a mi esetünkben százharminc-száznegyven fős együttesnél kezdődik. Élvezetes megnézni a képeket, amelyek Filinapokon előkerülnek, hogy hogyan is kezdte egyik vagy másik jó énekes vagy zeneiskolába bejutó diák zöldfüves korában: hogy ment fel a második sorba mint erőteljes kórustag, a harmadikban már meghatározza a kórust, a negyedik sorban már valóban magas színvonalon énekel. Ezt nem igazán akarom szétszedni. Részben azért, hogy az újratermelődés örökké működjön, mert a hátsó nagytól tanul a kicsi, meg a kicsinek az a vágya ugye, hogy hátra kerüljön. Amikor megkérdem, mi akar lenni, vagy azt mondja, hogy zenekari tag vagy a kórus negyedik sorában lenni, neadjisten zászlótartó. Ezek a hierarchia-szintek.

– Olyan családba született bele, amely predesztinálta erre a pályára? Mindenki művész, illetve művész volt a Haáz családban? És mint tudjuk, az értékmentés sem áll távol a Haázoktól…
– A neveltetés, a családi hangulat, a családi érdeklődés fontos. Ha egy méhész családba születtem volna bele, akkor a világ teteje nekem most a méhészet és a különféle méhészeti taktikák kidolgozása lenne.

Családi beszélgetéseken kiderült, hogy mindkét húgom elképzelése az volt, hogy pedagógus legyen, aztán az egyikből – Isten tudja mi miatt – informatikus lett, a másikból meg műszaki rajzoló. A bátyámról, aki egy szótlanabb, zárkózottabb típus, nem igazán lehetett volna elképzelni a pedagógust, de benne is vannak olyan villanások, amelyek mutatják, hogy örökölt az elődöktől.

– Ön mindig is zenei pályára vágyott? A hetvenes évek elején lelkes fotográfus hírében állt, majd Super 8-as kamerával filmezett.
– Három Super 8-as kamerám volt, és 1970-től 1975-ig Schnedarek Ervin bácsi filmklubjában tapostam előre magam. Rajzfilmszakos voltam, sőt két díjnyertes rajzfilm is kikerült a kezem alól. Tehát az összművészetek vonzottak engem, pont úgy a képzőművészet, mint a zene, a színház. Ezek nagyon mélyen érdekeltek, s az olvasmányaim is erre segítettek rá. Fantáziám nagyanyám meséi nyomán, játékaim során csodás belső világot épített. Kedvenc játékom: a dugóemberek. Két dugó gyufaszálakkal… Másodikos koromtól egészen érettségiig kísérték az életemet. Örökös animátori feladat elé tettek, hiszen a dugóember akkor élt, ha mozgattam, hogyha az általam készített ágyúval a törököket szétlőtte, ha várat vett be, kaput robbantott be. Erre rendkívül jó játszótársaim akadtak. Szomszéd gyermekek, unokatestvérek. Ez az animátori lelkesedésem kísért, s itt Szentegyházasfaluban a Fili létében látom tovább élni. Most nem dugóból vannak a gyermekek (nevet). Nagyon fontos nekem, hogy lássam a rendszert, a rendszer lehetőségeit.

– Átörökíteni is sikerült ezt a zenei, összművészeti szeretetet a jövő generáció számára?
– Annak ellenére, hogy a családban nem volt zenész, én mégis zenei életpályára csöppentem valami furfangos életsorscsapása vagy minek nevezhető okokból. Én ezt ebben a percben nem bánom, de a gyerekkoromat nagyon megkeserítette az örökös próba, a fegyelem, a fegyelmezés, a kínszenvedés a hangszergyakorlással kapcsolatban. Ennek ellenére felnőttkorban rájöttem, hogy mik a zenei pálya előnyei. Arra is, hogy milyen mély érzésvilágban lakik a zene. Fiaimat úgy próbáltam irányítani, hogy a zenei pályát válasszák – azzal a titkos elképzeléssel, hogy hátha majd valamelyik továbbviszi a Gyerekfilit. De ebből nem lett semmi… A gyermekeim zenei pályája szépen alakult, országos hírű zenész fiaim lettek. Jelen pillanatban Bence fiam kiváló oboista, gyakran hívják Bukarestbe muzsikálni, nemrég Budapesten is fellépett.

– De a Filit nem szándékszik tovább vinni…
– Az az igazság, hogy a profi zenészeknél a Fili nagyon amatőr hangzásvilága a kontár kategóriába tartozik, így ők nem igazán támogatják. A Gyerekfilinek azonban az a nagy lehetősége, az tartja életben, hogy a világ nagy része zenei amatőr, és őket nem szolgálják ki az igazi profik. A Fili élete és céljai nem abban mutatkoznak meg, hogy a színpadon minél többet és minél jobban szerepeljünk, hanem abban, hogy a színpad felé vezető utunk nyomán kellő népdalanyaggal, kellő információval és tudománnyal vértezzük fel magunkat. Az egyszerű emberek számára a Fili egy csodát jelent.

– Lassan Haáz Sándor és a Szentegyházi Gyerekfilharmónia díjait megszámlálni is nehéz. Néhányan azt vizionálják, hogy majd iskolákat neveznek el önről.
– Nem, nem szabad ilyent csinálni.

– Hogy éli meg ezt? Az ember mégiscsak lehet próféta saját hazájában?
– Szerintem lehet, sőt, a saját a hazájában izgalmasabb profétának lenni, szebb és nemesebb. Mindenképpen próféta kell lenni, de én nem látom egyáltalán annak értelmét, hogy a nevemmel valami iskola díszelegjen.

Úgy, ahogy egy szakácsról sem neveztek el recepteket. Ő végzi a dolgát. Így van a Fili-féle zenével is. Múló művészet, mely megújul minden nap.