Nyolcvan évnyi felismerés. Sosem vágyott el Kibédről Ráduly János

– Nyolcvan év. Mit jelent ez? Volt valami elképzelése gyerekként, hogy mit csinál majd nyolcvan évesen?
– Soha eszembe nem jutott gyermekként, fiatalként, vagy érett férfiként, hogy én megérjem a nyolcvanat. Külön köszönöm a sorsnak, hogy ez sikerült. Kerek évfordulót jelent. S az elvégzett munkámra nagyjából büszke lehetek. Eredményes volt.

– Arra nem gondolt, hogy megéri a nyolcvanat, de mi szeretett volna lenni gyerekként?
– Gyermekként?

Vettem egy nagyon szép füzetet, betettem a táskába. Domokos Eufémia tanítónéni valamilyen kutatást végzett, lopás történt az osztályban vagy valami, s mindenki ki kellett borítsa a tarsolyának a könyvállományát a padra. Akkor kapta meg azt a füzetet, ami félig volt írva a versekkel, s így jött rá arra, hogy verset írok. Azt kérdezte: „ezeket a verseket te írtad?” Mondtam: én. Beleforgatott, elolvasott vagy hármat, s azt mondta, ügyes vagy, folytassad. Így kezdődött. Ezzel kezdődött. Édesanyámnak is a tanítónéni mondta meg, hogy a fiúnak van füzete külön, amelybe verseket ír. Ez volt az első momentum. Többet sosem hagytam félbe az írást. Azóta folyamatosan írok. 22 éves voltam akkor, amikor az első anyagom megjelent a Vörös Zászlóban 1959 februárjában. Erdőszentgyörgyön dolgoztam akkor, és a rajoni néptanács képzőművészeti kiállítást szervezett. Tehát a rajon falvaiból összegyűjtöttek faragásokat, szőtteseket stb., abból szerveztek népművészeti kiállítást. Én akkor elmentem, megnéztem a kiállítást, összeállítottam a kiállítás anyagát, s elküldtem a Vörös Zászlónak. Hát négy nap múlva az első oldalon jött ezzel a címmel: Népművészeti kiállítás Erdőszentgyörgyön.

– Emlékszik még, hogy mi volt erre a reakció?
– Külön nem volt akkor megyei szinten, viszont volt Erdőszentgyörgyön, hogy ki az a Ráduly János, na, nézzünk oda. Ez volt az első elismerés.

– Akkor már pedagógus volt?
– Röviden vázolnám a pályafutásomat. Én Korondon születtem. Édesapám pénzügyi tisztviselő volt, s Erdőszentgyörgyre nevezték ki 1933-ban. Az volt a törvény akkor, hogy minden két és fél, három év után, aki pénzzel dolgozott, azt tovább helyezte a hatalom. Őt kinevezték a mai Hármasfaluba, Csókfalvára. Ott megismerkedett Gizellával, édesanyámmal, házasság lett belőle, de én már ’37 októberében Korondon születtem, mert Csókfalván is letelt az a bizonyos két és fél, három esztendő. Ott éltem gyermekkoromat, de már Mária húgom Újszékelyen született. Hárman voltunk testvérek, három felé születtünk. Visszakanyarodva. Érettségiztem a mai Bolyai líceumban. Akkor kommunista harcos nevét viselte, Iosif Rangheț volt a neve. Édesapám 35 éves korában meghalt, édesanyám meg 51 éves korában, maradtunk hárman testvérek. Én pont érettségiztem ’55-ben, nem tudtam tovább folytatni a tanulmányaimat, állást kellett választanom.

– Családfenntartó lett.

– Igen, családfenntartó lettem egyik napról a másikra. S mit ad Isten, pont akkor hagyták jóvá augusztus végén a minisztériumban, hogy Erdőszentgyörgyön indulhat a középiskola. Indult is szeptember elsején. Kineveztek 4-5 tanárt, de csak kettő jelent meg 15-én, de indítani kellett lánybentlakást, fiúbentlakást, nem volt az iskolának titkárja, titkársága. Én lettem ennek a líceumnak a titkára október elsejétől. Az ajtóra ki volt írva, hogy secretariat – titkárság, mert a Magyar Autonóm Tartományban úgy kellett.

Én voltam egyszemélyben az iskola első titkársága.

Ott dolgoztam hét évig. Közben nevelő lettem a bentlakásban, elvégeztem a Babeș–Bolyain levelezés útján a magyar szakot. Így kerültem Kibédre ’62-ben, annak kereken 55 éve. Menetközben rengeteg hívást kaptam például Sepsiszentgyörgyre a Népi Alkotások Házához, de nem vállaltam, az Ifjúmunkáshoz, Előréhez, különböző egyéb szerkesztőségekbe hívtak, de soha sehová nem vállaltam. Itt maradtam magyar szakos tanárként, mert én már közben dolgoztam. 1959-ben jelent meg az első írásom, s attól kezdve folyton publikáltam. Beleártottam magam a kibédi néphagyományok gyűjtésébe, ballada meg mesegyűjtésbe főleg, és kimeríthetetlennek bizonyult ez a kincs. Könyvek lettek belőle. A legelső könyvemnek Kibédi népballadák lett a címe. A másodiknak A vízitündér leánya. Kis-Küküllő menti népmesék.

– Igen ritka és régi népballadákat gyűjtött össze. Hogy sikerült?
– Elődeim voltak. Ősz János néptanító volt, aki összegyűjtötte Kibéd mesekincsét, még életében meg kellett volna jelenjen, de addig húzták halogatták, hogy meghalt, s nem simogathatta meg a munkáját. Ott volt az ő tanítványa, Seprődi János, aki hatalmas és alapos munkát végzett, balladákat is gyűjtött, de nem azzal a módszerrel, ahogy én. Az akkori kezdetleges módszernek megfelelően. Ő már megkapott egynéhány klasszikus balladát, mint a Barcsay-ballada, ami ma is ritkaságszámba megy. Seprődi János úgy akarta, hogy kimeríti a községet, de 49 éves korában meghalt, és kész, lezárult a munkája. Én szerencsés helyzetbe jöttem: bentlakási nevelőként már gyűjtöttem Erdőszentgyörgyön, 17 füzetem tanúsítja, hogy én már akkor gyűjtöttem. Azt is, hogy ki mondta el, ki énekelte. Dallamokkal nem foglalkoztam, mert nincs külön zenei hallásom. Pedig a dédnagyapám néptanító volt Csókfalván, kántorizált, a papot helyettesíthette, én pedig mindent örököltem tőle: azt a szorgalmat, ahogy ő dolgozott, egyedül a hallást, azt nem.

– Önnek mi volt a módszere a gyűjtésben?
– A monografikus. Kimerítő munkára lehet gondolni. Monográfiakat írok, úgy képzeltem el, s a faluban úgy gyűjtöttem. Közben bejött a magnós világ, akkor a lakásokon magnóztam, vagy idehívtam el a lakásunkra, s itt. Közben államvizsgáznom kellett az egyetemen, dolgozatot kellett írnom. Persze mi legyen a témája? Kibéd népballada-költészete. Én ugyanis főleg a balladákra feküdtem rá. Népballadákra, és minden egyes változatra, hogy egyből minél többet gyűjtsek. Ebből a dolgozatból nőtt ki az első könyvem is.

– Miért pont a népballadák? Mitől különleges ez a műfaj?
– Én egyebet is gyűjtöttem: meséket is, mert volt olyan, hogy nem volt jó kedve, nem akart énekelni az alany, s akkor inkább mesét mondott. S akkor gyűjtöttem a mesét, a találós kérdéseket. Ezek mind monográfiákká terebélyesedtek, mennyiségileg fölszaporodott az anyag, s évek múlva, évtizedek múlva mind könyvek lettek.

– Mi maradt mára meg ebből a néphagyományból Kidében?
– Én arra a felismerésre jutottam, hogy a régi balladakincs a múlté. Kész. Klasszikus értékű balladákra értem. Én megtaláltam a Kőmíves Kelemen egy változatát, a Barcsayból négy változatot sikerült lejegyeznem, töredezett változatot is. Ezek mind érdekeltek engem. Maga a műfaj nagyon vonzott, az egész népköltészeti kutatás főleg Faragó Józsefnek volt a műfaja. A kutatónemzedékek hangsúlyozták, hogy

utolérhetetlen nagyság és szépség van a tragikumban, a népballadákban.

Népdalt azért nem gyűjtöttem, mert nem értettem a dallam lejegyzését. Aztán eszembe jutott, hogy végezzek felmérést kvantitatív módszerrel: hat balladára esett a választásom, kikérdeztem kicsiktől nagyig, hogy miért szereti, s ezeket mind rögzítettem. Kibéd népballadakincse a számadatok tükrében. Ez lett a címe. Elküldtem valahová, de jött a levél, hogy ez nem a mi profilunk, küldjem máshova. Eljutott Faragó Józsefhez. Már ismertük egymást egyetemi vonalon. Felismerte, hogy ilyent még nem csinált senki, s hát egyszer azzal a javaslattal jött, hogy közös dolgozatot írjunk: ő megfogalmazná nagyjából a levonható tanulságokat folklorista szakember szintjén. Így született meg a Népballadák egy romániai magyar falu köztudatában című dolgozatunk. Neki megvoltak az összeköttetései, nemzetközi konferenciákon vett részt, s nagy siker lett belőle, megjelent német nyelven, cseh nyelven, kivonatosan franciául. Négy kiadása van magyarul.

– Lenne-e még mit gyűjteni Kibéden?
– Azt hiszem, még lenne, de inkább néprajzi, matematikai felméréseket.

– Mikor mondott le róla?
– Legalább 15 éve, miután bejöttek a nagymonográfiáim. Máshová sem megyek. Prózát, verset írok, több gyermekvers-kötetem, verseskötetem van, műfordító vagyok. Már öt műfordítás-kötetem van. Lefordítottam másképpen a Luceafărult.

– Amiért díjat is kapott.
– Kaptam, igen. Állami díjat, Emil Constantinescu írta alá, akkor ő volt az államfő. Hívtak Bukarestbe, hogy legyek ott feltétlenül, mert létrehozták ezt a kitüntetést, hogy Eminecsu 150, s meghívták a vidék összes Eminescu-fordítóit. De nem mentem el.

– Akkor a gyűjtés helyett az írásba vonul?
– Tetszik tudni, hogy van ez manapság?

Ha van pénze a szerzőnek, van könyv, ha nincs pénze, nincs könyv.

De régebb hogy volt? Megjelent a könyv, kaptam harminc példányt és pénzt adtak, fizettek a szerzőnek. De most, ha van pénz, van könyv, ha nincs pénz, nincs. Ez van.

– Ön mindig ilyen termékeny szerző volt? Száztizenöt nyomtatott kiadványon szerepel már a neve.
– Igen, 115 könyv. Van egy kiugró esztendőm, a 2008-as, abban az esztendőben kereken 13 könyvemet adták ki. Megindult Udvarhelyen az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és összebarátkoztunk. Ez rekord eredmény volt, igaz, akkor még nem volt ez a pénzes világ, hogy a szerző fizessen.

– Ebben a 115-ben van vastag monográfia és vékony füzet is.
– Igen, barátaim egyike-másika ironikusan mondta is, hogy könnyű sok könyvem legyen, mert főleg mostanában rátértem a füzetes kiadványokra. Erre mondtam, gyertek, nézzétek meg a polcomat, vannak vastag könyvek is. Minden fajta.

– Úgy tudom, hogy még az unokája aranyköpéseiből is adott ki kötetet.

– Igen, az unokám kicsi óvodás volt, és én csodáltam azokat a kifejezéseket, amiket használt. Játszottak, főztek, ezt csináltak, azt csináltak. Ahogy ők beszélgettek, én kezdtem rögzíteni.

Én rögzítettem, s könyv lett belőle, méghozzá illusztrált, szép kiadvány: Janka és a csitkóbogár.

– S hogy jön képbe a haiku? Úgy tudom, hogy ebben a versformában írogat.
– Régóta írogatok haikut, de nem törekedtem rá, hogy kötet legyen belőle. Nagyon szeretem a japán műfajt, ők találták ki. Három sor csak, kötött a ritmikája: öt szótag, hét szótag, öt szótag. Szótagszámláló, így nevezik a japán verselést. Akárcsak a magyart. Én a haikut – bár rövid – a gondolati költészethez sorolom. Szerintem kimondottam olyan felismerést kell tartalmazzon, olyan megfogalmazást, ami eddig senkinek nem jutott eszébe. Például hónapokig kínlódtam a Szent Istvánról szóló haikummal. Tudtam, hogy nem szabad kihagynom nekem ezt a szót, hogy országépítő. Na, de hogy csattintsam én ezt a gondolatmenetet, hogy eredeti legyen? Aztán egyszer bejött, hogy:

Ez soha senkinek nem jutott eszébe ez a megfogalmazás. Határtalan lehetőség a haiku. Már négy kötetem megjelent. Az ötödiknek gyűjtögetem az anyagot.
– Foglalkozott székely rovásírással és leletekkel is.

– Nagyon érdekes a téma, mert keletről hozott örökség ez. Itt nem értek egyet azokkal, akik tízezer éves erdélyi magyar rovásírásról beszélnek. Az elvetemült elgondolás, semmi köze a történelemhez. Van olyan kutató – kutatónak nevezi magát –, aki azt mondja, hogy márpedig tízezer évvel ezelőtt magyarul írtak. De hát nem lehet ezt elfogadni! Aztán beleártottam magam én, az emlékanyag huszonvalamennyi volt, amikor én nekifogtam, aztán fölszaporodtak negyvenvalamennyire az én közleményeim által. Arra feküdtem rá, hogy minél több ismeretlen rovásfeliratot közöljek. Ma már hatvan felett van a rovásemlékek száma. Egyetemet végeztem, megfejtésekben verhetetlenek érzem magam, el is olvastam azokat az emlékeket, úgy, ahogy kell.

–Van önnek egy rovásírásos lőporszartuja is.
– Igen. Előkerült ez a lőportartó szaru, három jel van rajta. Az 1600-as évek végén keletkezhetett. Itt egy gyermek hozta a padlásról, besegített a volt nejem is, az ő tanítványa volt. S akkor megvásároltam. Elmentem a szülőkhöz, ők a gyermeknek odaadták játéknak, és a gyermeket kellett kifizetnem nekem. A kínai pingpongütőmet kérte érte. Megcseréltük.

– Jelenleg min dolgozik, miket ír?
– Már jó három-négy éve a Garaboncia Könyvkiadóval ismerkedtem meg, barátságot kötöttünk. Mondtam, hogy én könyvsorozatot indítanék, mert életem során főleg közművelődési anyagokat írtam. Amikor ide kerültem Kibédre, rögtön megalakítottam az irodalmi kört, a felnőttek körében irodalmi színpadot hoztam létre, de úgy, hogy meghívtuk a szerzőke. Minden esztendőben egyet, de az legyen kiadós találkozó. Az irodalmi színpad tagjai tantestületi tagok, értelmiségieket bekapcsoltuk. Csak egy nem jött el: Farkas Árpád barátom. A többi szerző mindenki eljött. A fénypont nyilván a Sütő-találkozó volt, az nem csak Kibéd ünnepe volt: Szovátától Parajdig le mindenki itt volt. Én ezeket zömében megírogattam erre meg arra, s ezeket a közművelődési problémákról szóló anyagokat gyűjtögetem.

– Merthogy vannak még tervei.
– A sepregetés főleg, de közben vannak még új anyagok is. Készen van, be van táplálva számítógépbe a következő kötet is.

– Milyen módszerrel dolgozik? Úgy tudom, van, amikor a kertből szalad be, van, amikor éjszaka felébred, s újság szélére jegyzi, ami eszébe jut.
– Minden anyagomat kézzel írom egészen a véglegesítésig. Csak akkor végleges nekem, ha van egy belső hang bennem, ami súgja, hogy ez most már kész. Addig nem kész, addig foglalkoztat. Kézzel írok, éjszaka is. A buszokkal volt bajom, mert akkor jutott eszembe sok minden, s ha nem írom le, elfelejtem. Fel kell keljek éjjel is, ha eszembe jut valami, s rögzítem azt a két sort. Felismerések sorozata az egész alkotómunka. Nem mondom azt, hogy milyen okos vagyok. Nem. Egyszerűen a felismerés szüli magát a verset, a cikkecskét, és így tovább. De ezek maguktól jönnek. Mások azt mondják, hogy tehetség, de akkor megmondják, bölcsködöm. Ne legyek tehetséges, legyek csak felismerő.

– Beszélgetésünk előtti nap volt egy ünnepség az iskolában, ahol önt tortával, ünnepi műsorral köszöntötték, na meg egy életműdíjjal is kitüntette a Kriza János Néprajzi Társaság. Meglepetés volt ez?

– Igen, érdekes történet. Itt az iskolában eldöntötték, ahol ugye 36 évig itt tanítottam, hogy megünneplik a kerek évfordulót, a nyolcvan évemet. Mondom jó, rögzítsétek, de rövid legyen, nekem ne legyen dolgom. Esetleg felolvasok egy-két verset, annál több semmi. Ne vallasson senki születésről satöbbi. De közben szólt a telefon, a Kriza János Társaság titkárnője hívott fel, majdnem naponta, hogy menjek fel, mert konferencia van. Megvilágosodtam utólag: azt akarták, hogy ott tüntessenek ki azon a bizonyos néprajzi konferencián. De én mondtam, nem vállalom az utat, egészségügyi okokból nem mehetek. Aztán megtudták, hogy az iskolában engem megünnepelnek, s felvették rögtön a kapcsolatot az iskolával. De hallgattak itt a helyiek, bár megmondták volna, mi készülődik, mert nem sírom végig akkor az ünnepséget. Úgy meghatódtam, a terem tele, szépnek szép volt, de megható.

– Amúgy hogy szoktak zajlani a születésnapjai?
– Családiasan általában. Nem mentem soha sehová, hogy engem ünnepeljenek. egyáltalán nem tűröm meg, hogy másnak én gondot okozzak. Aki fel akar köszönteni, az jöjjön ide. De nem is tudok kibontakozni máshol. Mindenütt jó, de a legjobb otthon.

– Kibéden. Örül annak, hogy mindezt Kibéden vihette véghez? Úgy tartják, hogy Európában sincs olyan település, amit így dokumentáltak volna.
– Hát ezt megírták, de vagy elhiszik a kutatótársak, vagy nem. Mélyfúrás esetében mindenhol lehet valamit kapni. Ez a kibédi nép azonban nagyon élénk társadalmi életet élt, és megkapta a maga kutatóját menet közben is. Kibédi Mátyus Istvántól elkezdve az 1800-as évek végétől mindig akadt Kibédnek kutatója, s ez az érdeklődés visszahatott a közösségre, a népre. Tudatosodott bennük, hogy amit ők megőriztek, az érték. Egyik magyarázata ez. A másik az az eleven társadalmi élet. Ott él a folklór legjobban, ahol közmunkáznak, a fonótól elkezdve férfitársaságig, a kapuk elébe kiülések, mesélések stb. által.

– Ma hogy néz ki mindez?
– Öregek alig vannak, de már nagy a panasz. Most is egyik-másik kiül a kapuba, s panaszkodik, hogy nem köszönnek a gyermekek.

– Sosem vágyott el Kibédről nagy városba, akadémiai körökbe, kutatók közé?

– Annyi hívásom volt. Egyrészt a családi helyzet ott is ingott meg, mert sorra mondtam vissza ezeket a hívásokat, lehetőségeket, a feleségem meg mindenképpen menni akart. Elváltunk, kész. Én nem akartam Kibédet elhagyni. A fő vesszőparipám ez volt: sehová nem megyek, mert kibédi népballadát csak Kibéden tudok gyűjteni. Igaz, vagy nem igaz?