Sosem a ládáknak gyűjtött a nemzet művésze

Zoli bácsi állítja, fárasztják már a riporterek. Tavaly télen megbetegedett, azóta nem kapott új erőre. Ennek ellenére nem hagyta szó nélkül a válaszúti néprajzi gyűjtemény bővítését sem: nap mint nap megmondta, hogy ebbe a terembe mi kerüljön, a másikba mi ne. Volt, mit dolgozni rajta, nyolc terem helyett most tizennégy is van. Valahogy így van Zoli bácsi a riporterekkel is: őket sem hagyja szó nélkül.

– Alig egy hónapja, hogy felavatták a kibővített Kallós Zoltán múzeumot. Miért volt rá szükség?
– Én nem mondom múzeumnak, inkább népművészeti kiállítás, mert múzeumra engedély kell a kormánytól, s akkor beleszólhatnak, el is vihetnek tárgyakat. Ez egy múzeológiai értékű népművészeti kiállítás. Rengeteg tárgy volt már ládákban, azért volt szükség a bővítésre. Egy ilyen gyűjtés nem lehet öncélú. Mit érek vele, ha tartom a ládában?

– Mennyire bővült és mivel?
– Nyolc terem volt eddig, most meg körülbelül 14 terem van berendezve. Újdonság a Kallós-terem a kitüntetésekkel, személyes tárgyakkal, a bőrös hímzések, egy hosszú folyosó van most vitrinekkel, benne tíz bábuval. Van még egy gyönyörű szentmártoni szoba, amit adományba kaptunk, fent a padláson könyvtár és padlástér.

– Úgy tudjuk, Zoli bácsi is nagyon sokat dolgozott a bővítésen, sok ideje ment el rá.
– Sok elment, igen, de már nagyon fáradok. Legyengültem. A múlt télen beteg voltam, s azóta nem tudom elővenni magam.

– Nincs meg már az a régi erő?
– Nincs. Lejárt az idő.

– Az idei nagyon zsúfolt év volt nem csak a múzeum tekintetében, több jelentős díjat is megkapott: a Kossuth-nagydíjat, az Europa Nostra-díjat, aminek a közönségszavazását is megnyerte. Mit jelentenek ezek az ön életében?
– Mit mondjak? Mit dicsekedjek?

– 91 évesen nem szégyen.
– Minden esetre köszönöm azoknak, akik rám gondoltak, mert azok valószínűleg velem azonos gondolkodású emberek: a népművészet, a népi kultúra javait szorgalmazóak, mind tárgyi, mind szellemi vonatkozásban.

– Zoli bácsiból mikor és hogyan lett néprajzkutató?
– Gyermekkoromban kezdtem a gyűjtést itt, a szülőfalumban. Körülbelül 12-13 éves lehettem. A negyvenes években, a magyar időszakban is voltak ikonjaim, román ikonok. Itt a folyosó tele volt ikonokkal, aztán hogy mi lett velük… Ötvenben ugye elkobozták a házat, s aztán mindent elhordtak. Elvitték a szamosújvári múzeumba, s onnan lába kelt. Valaki eladta. Tudok róla, hogy a román kancsók eljutottak Bukarestbe, onnan a bizományiba, ahol megvásárolta egy szamosújvári görög-katolikus pap, aki közben már meghalt. Megismertem a kancsókat.

Református kollégista voltam, s a népművészetről sok szó esett, de a Mezőséget soha nem említették. Kalotaszeget, Székelyföldet vagy más magyar népművészeti tájegységet igen, de a Mezőséget nem ismerték, a gyűjtők elkerülték. Vegyes etnikumú területnek volt nyilvánítva. A negyvenes években aztán megjelent Palotai Gertrúdnak egy tanulmánya a széki rámás írásokról. Ezeket csak Széken varrják. Ez elkerült Kodálynak a kezébe, aki azt kérdezte: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? S akkor Lajtha (Lajtha László néprajzkutató – szerk. megj.) elment Székre, ahol még virágzott a régi magyar népzenei stílus, gyűjtése pedig megjelent nyomtatásban. Ennek nyomán többen elkezdtek érdeklődni a Mezőség iránt, de aztán jött a változás, s abbamaradtak a kutatások. Aztán a táncházmozgalommal újra felfigyeltek a Mezőségre.

 – Ebben már önnek is nagy szerepe volt.
– Igen, mert megismertem közben Andrásfalvy Bertalant. Én pont Lészpeden tanítottam akkor, ők egyetemisták voltak Pesovár Ferivel. A budapesti néprajzosok kirándulást szerveztek a román tengerpartra. Berci viszont gondolt egyet, hogy ő nem megy a tengerre, inkább elmegy egyet Moldvába. Volt egy távoli rokona neki Kolozsváron, Bogdán Imre, aki a piarista gimnáziumba járt, s nekem nagyon jó barátom volt. Ő adta meg a címemet, s Andrásfalvy Bertalan eljött hozzám – ez még 1956 előtt volt egy évvel. Aztán jött a változás, egy ideig megszűnt a kapcsolat, amit aztán később sikerült újra felvenni. Megismerkedtem Martin Györggyel, aki a táncokkal foglalkozott. Vagy huszonvalamennyi faluban filmeztünk táncot.

– Ez az ötvenes években volt?
– Igen, a felszabadulás után, de még azelőtt is. Gyurkának volt egy ösztöndíja kutatásokra hatvan napra Romániában az akadémia keretében, s miután ez lejárt, még kapott vagy húsz napot. Az észak-mezőségi falvakban filmezett a legtöbbet, ez volt a legismeretlenebb.

– Akkor jött divatba a mezőségi tánc?
– A mezőségi tánc és zene, igen. Jagamas János, az én régi folklórtanárom szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvaroknak a zenélési módja. Nem véletlen, hogy innen került elő Rákóczi ritkamagyarja, tánca, Lajtha László pedig Székről Rákóczi keservesét jegyezte fel, Jagamas pedig Bethlenben a Bánffyak táncát. Közös lehetett ez az örökség, aztán nyugati hatásra megváltozott az úri osztálynak a zenei ízlése.

Sok olyan dolog került elő, amiről nem is tudták, hogy létezik, mint például a nemzetségek tánca.

Az észak-mezőségi falvakban az akasztós és a lassú tánctípuson belül egy bizonyos dallamra megvolt, hogy ez a Kissek, a Ballák, a Fodorok tánca, ez is mutatja a régiségét.

– Zoli bácsi megtanulta ezeket táncolni?
– Könnyű volt megtanulni.

– Szívesen táncolt, énekelt?
– Valamikor igen.

– S mikor táncolt utoljára?
– Én már nem tudom… Itt volt. `92 volt, amikor anyám meghalt, s itt egy évig szoktak gyászolni, utána aztán már nem táncoltam többet.

– 1955 után a moldvai csángók közt és a Gyimesekben is tanított. Ön választotta a csángókat? Válaszúti lévén hogyan szerezte ezt az érdeklődését?
– Bentlakó voltam a kollégiumban, s ott volt egy ifjúsági könyvtár, én azon végigrágtam magamat. Akkor került a kezembe Domokos Pál Péternek a Moldvai magyarsága. Ez annyira felcsigázta az érdeklődésemet, hogy elhatároztam, oda egyszer el kell menni. Kiírtam az egész bibliográfiát csángókról szóló kötetekből, s végigolvastam. Kikerültem Vistára (Magyarvista) tanítani, s amikor bevonultam katonának 1948-ban, akkor választani lehetett Roman, Suceava vagy Huși között. Persze, hogy Romant választottam, tudtam, hogy ott vannak a csángók.

Szerencsémre a hadtesthez kerültem, ahol törzskönyvekkel dolgoztunk. Kifogtam egy olyan periódust, amikor a katonai könyveket terepen láttamozták, s vagy egy hónapig jártuk Roman megyét, s nagyon sok kapcsolat született. Bekerültem az akadémiára Jagamas révén, ahonnan kizártak, majd visszavettek, aztán megint kizártak,. ugyanis, megjelent egy olyan törvény, hogy akinek a szülei Kolozsváron laknak, az nem jogosult ösztöndíjra. Apáméknak Kolozsváron volt a lakásuk, de kint dolgoztak munkatelepeken. S akkor elmentem önként Lészpedre tanítani. Akkor Bákóban is volt magyar tanítóképzői részleg, s Lészpedre jártak ki gyakorló tanításra hetente egyszer. Lészpeden egy évet három hónapot tanítottam, a magyar forradalom ott ért engem. Utána jött egy szorítás, megszűntek a magyar iskolák, s akkor én is eljöttem.

– S akkor ment a Gyimesekbe?
– Vásárhelyen voltam először a Népi Alkotások Házánál, s onnan mentem a Gyimesekbe. Egyebet nem csináltunk, akkor szervezték a kollektíveket, s küldtek szervezni, s nekem ez nem tetszett.

– Milyen volt akkoriban a Csángóföld a csángómagyarok viszonylatában?
– Kerekes Irma volt a tanfelügyelőnő, ő sepsiszentgyörgyi volt. Korábban ő szervezte meg az első magyar iskolát Lészpeden, nyolcvan első osztályos volt. Miután tanfelügyelő lett, hetven 1–4. osztályos magyar iskola működött Moldvában, s jött volna a felső tagozat, de megszüntették.

– Ami, gondolom, nagyban hozzájárult a…
– A románosodáshoz, igen. Két felső tagozatos iskola volt internátussal, az egyik Onești-en, Ónfalván, a másik Lujzikalagorban.

– Ön nagyon sok vészharangot kongatott a csángókkal kapcsolatban, mit gondol, most mi a helyzet velük?
– Ugyanaz a helyzet. Megy a románosítás tovább. A fakultatív tanítás nem ér semmit. Csak a sok kiadás van vele.

– S mi lenne a megoldás?
– Internátusok. Ilyen, mint ez a mienk is. Szórványiskolák.

– Ez bebiztosítaná, hogy a gyerekek megmaradjanak magyarnak?
– Itt a példa.

A legnagyobb része a gyerekeknek itt tanul meg magyarul. S szebben, mint a szülei.

– Koholt vádak alapján letartóztatták. Szabadulása után pedig a faiparba ment dolgozni Gyimesbe. Miért?
– Valahol kellett dolgozni. Azért volt jó, mert kint voltam az erdőn, s egy olyan közvetlen főnököm volt – máskülönben komám is –, Vereb Imre (?), hogy elmehettem egy hétre is Moldvába, s nem tudták, hogy hol vagyok.

– Ebből tartotta fent magát, hogy tudjon kutatni?
– Kaptam támogatást is Magyarországról. Barátoktól, az akadémiáról.

– Egy ilyen támogatás volt, hogy Kodály Zoltántól kapta az első magnetofonját. Ismerte őt?
– Nem ismertem korábban. Nem kaptam útlevelet tíz évig, aztán mikor sikerült szerezni egyet, egy kirándulásra iratkoztam fel Brassóban. Elindultunk, Váradon megaludtunk, másnap megérkeztünk Budapestre, s harmadnap délben indultunk vissza. Minden szerdán az akadémián volt gyűlés. Kodály is megjelent, s pont egy ilyen alkalommal voltam ott, s akkor megismerkedtünk. Adományozott nekem egy hordozható Loewe-Optát, nagyon jó minőségű felvételeket lehetett csinálni vele, főleg hangszerest. Hangszerest addig én nem gyűjtöttem, nem volt mivel.

– Mennyire volt nehéz ez a gyűjtőmunka a Szekuritáte árgus szemei előtt?
– Most éppen kezembe került egy kéziratom, amibe jegyeztem a balladákat, a házkutatáson ugye elvitték ezeket a jegyzeteimet. Ebből is kitéptek vagy hat lapot, nem is tudom, mit. Ugye van az a ballada, aminek refrénje „Oláhul Merinka, magyarul Margitka”, kihúzták azt a szót, hogy oláhul, s föléje írták, hogy románul. Mert hogy mi az, hogy oláhul. Hát régies nyelvjárással azt használják a Mezőségen is. Az anyám falujában nem mondták, hogy román, hanem oláh. Anyám feketelaki volt.

– Úgy tudom, hogy cselezett Zoli bácsi, hogy felszállt az egyik vonatra, a másik buszra, s akkor nem tudta a milícia, hogy éppen merre jár.
– Klézsében például a busz a központban állt meg. A falu hét kilométer hosszú, négy részre tagolódik, én Alsóbudán leszálltam, bementem az Istók családhoz, az egy nagyon jó magyar érzelmű család volt, a gyerekek mind magyar iskolában tanultak, s oda hívattuk le az adatközlő nénit, aki a központban, szem előtt lakott. Máskor Kalagorban voltam, ahol minden csütörtökön piac volt. Gondoltam, bemegyek a piacra, vásároljak valamit. Le akartam szállni a piacnál, egy rendőr ott állt. Bekísért a Szekuritátéra, megmotoztak.

Meg akarták akadályozni a gyűjtéseket, megfélemlíteni az embereket. A néprajzosok mind nacionalistáknak voltak nyilvánítva, nemcsak a magyarok, a románok is. Csak a magyarok fokozottabban.

– Az igazi sikert a Balladák könyve hozta meg. Változást hozott az a könyv a néptáncmozgalom, a folklór életében?
– Nem tudom, megmondani. Vagy öt kiadást megért. Most megjelent a balladás könyvem, a múzeumban van belőle. 550 tétel van benne, abból körülbelül 520 ballada, a többi balladás hangulatú lírai dal, és érdekes módon összeszámoltam az adatközlőket: körülbelül 250 adatközlő. Abból ha él még húsz, huszonöt. Mind meghaltak. Ugye, öregektől gyűjtöttem. És egy DVD-mellékletben 348 helyi felvétel van mellékelve.

– Ön végezte a legnagyobb népzenei gyűjtést magyar nyelvterületen. Számokban ez mit jelent?
– Körülbelül 14 ezer felvétel van letétben Pesten az akadémián. Hetven év alatt gyűlt. Vagy még több.

– Mikor volt az utolsó gyűjtése?
– Itt a Mezőségen volt és Moldvában, de már vagy négy-öt éve nem járok.

– Hiányzik?
– Nem hiányzik. Itt jól vagyok,  jönnek ide a zenészek táborokba.

– Kimegy Zoli bácsi is ezekre az alkalmakra?
– Ki szoktam menni, de már kevesebbet.

– A rendszerváltás után hatalmas tervekkel vágott neki a szabad világnak, visszaszerezte a szülőházát, és elhatározta, hogy berendez itt egy néprajzi gyűjteményt. Hogy történt ez?
– Én meg akartam csinálni ezt még a Ceaușescu-időben, mert a kántori lak üresen állott. Meg is beszéltem a pappal, Budor Lajossal, ki is hoztam onnan egy csomó mindent. De aztán megtudta a kultuszinspektor, a tartományi, s kijött a szekus, és ráijesztett a papra, hogy nem szabad, csak egyházi vonatkozású tárgyakat kiállítani.

– De 1990 után lehetőség nyílt erre.
– Utána igen.

– Könnyen visszakapta a házat? Milyen állapotban volt?
– Negyven év alatt egy szeget nem vertek bele. Ki kellett cserélni a fedelét, ablakot, ajtót. Nekem pénzem nem volt rá. A Kossuth-díjból, amit kaptam, csak annyi. Akkor Szép Gyulának a javaslatára megcsináltuk a Kallós alapítványt. Én Válaszút Alapítványt akartam, de Gyuszi erősködött. Így tudtunk aztán pályázni pénzeket. Sikerült felújítani az épületet. A jelenlegi múzeum közepe volt a családi házunk, a két szélső rész most épült.

– Időközben létrehozta az alapítvány által működtetett szórványiskolát is.
– Annak idején, amikor visszakaptam a házat, nem akarták visszaadni, csak a földet, s akkor bepereltem őket. Szerencsére nem volt még államosítva. Anyám még élt, s én bementem a püspökségre, s felajánlottam a református egyháznak. Csiha volt akkor a püspök. Ő öregek házát akart. Én azt mondtam, hogy nem, mert a gyerekek nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint az öregek. S akkor két évig ott volt az ajánlás, de errefelé sem jöttek, s akkor visszavontam az egészet, s elkezdtünk mi építkezni. Hatalmas munka volt.

Amikor az első tábort megszerveztük, rengeteg gyerek feljött a környékről, s akkor Gyöngyi (Balázs Bécsi Gyöngyi, Kallós Zoltán Alapítvány elnöke – szerk. megj.) megkérdezte, hogy ha ennyi magyar gyerek van, miért nincs magyar iskola. Huszonöt évig nem volt magyar iskola. S akkor ő végigjárta a magyar családokat a pappal, s kiderült, hogy a szülők akarják. De hol? Nem volt helyiség. Aztán tizennyolc apuka jelentkezett, s felújították a kántori lakot: vécét építettek, kerítést, ablakokat lefestették, s beindult négy gyerekkel az oktatás. Ma már több mint százötvenen járnak a szórványkollégiumba.

– Ez lehetőség számukra, hogy magyarul tanuljanak, de gondolom, a hagyományokkal is találkoznak ezek a gyerekek.
– Igen, minden héten van tánc, népdaloktatás.

– Szükség van erre? Milyen szinten állnak ezek a gyerekek a hagyományok terén? Megkapják otthon, ami kell?
– Nem, sajnos, nem. Egy része nem is tud magyarul, amikor idejön. Van itt olyan gyerek, aki itt tanult meg magyarul. Egy fél év alatt megtanulnak.

– Elérte ez a 21. század az erdélyi falvakat is. Nagyon sok hagyomány elveszett. Kell-e ezeket manapság félteni?
– Tulajdonképpen ez tartott meg minket: a hagyományok, a magyar nyelv, ehhez kapcsolódik egy zenekultúra, zenei anyanyelv és ahhoz szorosan kapcsolódik egy magyar mozgáskultúra. Ez elválaszthatatlan egymástól.

– Aki nem táncol, az nem is magyar?
– Nem mondom, hogy nem magyar, de nincs magyar kultúrájú anyanyelve.

– Félti-e a magyarságunkat, a magyar gyermekeket?
– Itt, 10-15 magyar van egy faluban, itt nem hogy magyar iskola nincs, még román
iskola sincs, ezeken az erdőháti, szamosháti falvakban.

– Mit lehetne még többet tenni a szórványoktatásért?
– Hát a román állam semmi támogatást nem ad. Nem, hogy a magyarral, a románnal sem foglalkoznak, minden a magyar állam támogatásával valósul meg, meg barátok adományaiból. Például Török Pityuék, Csorja Viola, ők minden hónapban adnak támogatást, de vannak még ilyenek, akik ha szükség van, belenyúlnak a zsebükbe.