HIRDETÉS

Sosem a ládáknak gyűjtött a nemzet művésze

Szász Cs. Emese 2017. június 30., 17:51 utolsó módosítás: 2017. június 30., 18:10

Nagyon divatba jöttem – mondja a tornácán üldögélve az immár 91 éves Kallós Zoli bácsi, amikor megkeressük Válaszúton. Nem csak arról szeretnénk faggatni, milyen érzés, hogy idén minden díjat elnyert, amit eddig még nem, hanem arról is, hogy kezdődött ez az értékmentés, és nehéz volt-e a Szekuritáte árgus szemei előtt néprajzosnak lenni.

HIRDETÉS

Zoli bácsi állítja, fárasztják már a riporterek. Tavaly télen megbetegedett, azóta nem kapott új erőre. Ennek ellenére nem hagyta szó nélkül a válaszúti néprajzi gyűjtemény bővítését sem: nap mint nap megmondta, hogy ebbe a terembe mi kerüljön, a másikba mi ne. Volt, mit dolgozni rajta, nyolc terem helyett most tizennégy is van. Valahogy így van Zoli bácsi a riporterekkel is: őket sem hagyja szó nélkül.

 

Nem dicsekszik, magáról is alig beszél a kétszeres Kossuth-díjas művész Fotó: Biró István

– Alig egy hónapja, hogy felavatták a kibővített Kallós Zoltán múzeumot. Miért volt rá szükség?
– Én nem mondom múzeumnak, inkább népművészeti kiállítás, mert múzeumra engedély kell a kormánytól, s akkor beleszólhatnak, el is vihetnek tárgyakat. Ez egy múzeológiai értékű népművészeti kiállítás. Rengeteg tárgy volt már ládákban, azért volt szükség a bővítésre. Egy ilyen gyűjtés nem lehet öncélú. Mit érek vele, ha tartom a ládában?

– Mennyire bővült és mivel?
– Nyolc terem volt eddig, most meg körülbelül 14 terem van berendezve. Újdonság a Kallós-terem a kitüntetésekkel, személyes tárgyakkal, a bőrös hímzések, egy hosszú folyosó van most vitrinekkel, benne tíz bábuval. Van még egy gyönyörű szentmártoni szoba, amit adományba kaptunk, fent a padláson könyvtár és padlástér.

Videó: Rédai Attila

– Úgy tudjuk, Zoli bácsi is nagyon sokat dolgozott a bővítésen, sok ideje ment el rá.
– Sok elment, igen, de már nagyon fáradok. Legyengültem. A múlt télen beteg voltam, s azóta nem tudom elővenni magam.

– Nincs meg már az a régi erő?
– Nincs. Lejárt az idő.

– Az idei nagyon zsúfolt év volt nem csak a múzeum tekintetében, több jelentős díjat is megkapott: a Kossuth-nagydíjat, az Europa Nostra-díjat, aminek a közönségszavazását is megnyerte. Mit jelentenek ezek az ön életében?
– Mit mondjak? Mit dicsekedjek?

– 91 évesen nem szégyen.
– Minden esetre köszönöm azoknak, akik rám gondoltak, mert azok valószínűleg velem azonos gondolkodású emberek: a népművészet, a népi kultúra javait szorgalmazóak, mind tárgyi, mind szellemi vonatkozásban.

– Zoli bácsiból mikor és hogyan lett néprajzkutató?
– Gyermekkoromban kezdtem a gyűjtést itt, a szülőfalumban. Körülbelül 12-13 éves lehettem. A negyvenes években, a magyar időszakban is voltak ikonjaim, román ikonok. Itt a folyosó tele volt ikonokkal, aztán hogy mi lett velük… Ötvenben ugye elkobozták a házat, s aztán mindent elhordtak. Elvitték a szamosújvári múzeumba, s onnan lába kelt. Valaki eladta. Tudok róla, hogy a román kancsók eljutottak Bukarestbe, onnan a bizományiba, ahol megvásárolta egy szamosújvári görög-katolikus pap, aki közben már meghalt. Megismertem a kancsókat.

 

A Mezőségről néprajzi vonatkozásban kevés szó esett Kallós Zoltán előtt Fotó: Biró István

Református kollégista voltam, s a népművészetről sok szó esett, de a Mezőséget soha nem említették. Kalotaszeget, Székelyföldet vagy más magyar népművészeti tájegységet igen, de a Mezőséget nem ismerték, a gyűjtők elkerülték. Vegyes etnikumú területnek volt nyilvánítva. A negyvenes években aztán megjelent Palotai Gertrúdnak egy tanulmánya a széki rámás írásokról. Ezeket csak Széken varrják. Ez elkerült Kodálynak a kezébe, aki azt kérdezte: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? S akkor Lajtha (Lajtha László néprajzkutató – szerk. megj.) elment Székre, ahol még virágzott a régi magyar népzenei stílus, gyűjtése pedig megjelent nyomtatásban. Ennek nyomán többen elkezdtek érdeklődni a Mezőség iránt, de aztán jött a változás, s abbamaradtak a kutatások. Aztán a táncházmozgalommal újra felfigyeltek a Mezőségre.

 – Ebben már önnek is nagy szerepe volt.
– Igen, mert megismertem közben Andrásfalvy Bertalant. Én pont Lészpeden tanítottam akkor, ők egyetemisták voltak Pesovár Ferivel. A budapesti néprajzosok kirándulást szerveztek a román tengerpartra. Berci viszont gondolt egyet, hogy ő nem megy a tengerre, inkább elmegy egyet Moldvába. Volt egy távoli rokona neki Kolozsváron, Bogdán Imre, aki a piarista gimnáziumba járt, s nekem nagyon jó barátom volt. Ő adta meg a címemet, s Andrásfalvy Bertalan eljött hozzám – ez még 1956 előtt volt egy évvel. Aztán jött a változás, egy ideig megszűnt a kapcsolat, amit aztán később sikerült újra felvenni. Megismerkedtem Martin Györggyel, aki a táncokkal foglalkozott. Vagy huszonvalamennyi faluban filmeztünk táncot.

– Ez az ötvenes években volt?
– Igen, a felszabadulás után, de még azelőtt is. Gyurkának volt egy ösztöndíja kutatásokra hatvan napra Romániában az akadémia keretében, s miután ez lejárt, még kapott vagy húsz napot. Az észak-mezőségi falvakban filmezett a legtöbbet, ez volt a legismeretlenebb.

– Akkor jött divatba a mezőségi tánc?
– A mezőségi tánc és zene, igen. Jagamas János, az én régi folklórtanárom szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvaroknak a zenélési módja. Nem véletlen, hogy innen került elő Rákóczi ritkamagyarja, tánca, Lajtha László pedig Székről Rákóczi keservesét jegyezte fel, Jagamas pedig Bethlenben a Bánffyak táncát. Közös lehetett ez az örökség, aztán nyugati hatásra megváltozott az úri osztálynak a zenei ízlése.

Sok olyan dolog került elő, amiről nem is tudták, hogy létezik, mint például a nemzetségek tánca.

Az észak-mezőségi falvakban az akasztós és a lassú tánctípuson belül egy bizonyos dallamra megvolt, hogy ez a Kissek, a Ballák, a Fodorok tánca, ez is mutatja a régiségét.

– Zoli bácsi megtanulta ezeket táncolni?
– Könnyű volt megtanulni.

– Szívesen táncolt, énekelt?
– Valamikor igen.

– S mikor táncolt utoljára?
– Én már nem tudom… Itt volt. `92 volt, amikor anyám meghalt, s itt egy évig szoktak gyászolni, utána aztán már nem táncoltam többet.

– 1955 után a moldvai csángók közt és a Gyimesekben is tanított. Ön választotta a csángókat? Válaszúti lévén hogyan szerezte ezt az érdeklődését?
– Bentlakó voltam a kollégiumban, s ott volt egy ifjúsági könyvtár, én azon végigrágtam magamat. Akkor került a kezembe Domokos Pál Péternek a Moldvai magyarsága. Ez annyira felcsigázta az érdeklődésemet, hogy elhatároztam, oda egyszer el kell menni. Kiírtam az egész bibliográfiát csángókról szóló kötetekből, s végigolvastam. Kikerültem Vistára (Magyarvista) tanítani, s amikor bevonultam katonának 1948-ban, akkor választani lehetett Roman, Suceava vagy Huși között. Persze, hogy Romant választottam, tudtam, hogy ott vannak a csángók.

Domokos Pál Péter könyve keltette fel a csángók iránti érdeklődését Fotó: Biró István

Szerencsémre a hadtesthez kerültem, ahol törzskönyvekkel dolgoztunk. Kifogtam egy olyan periódust, amikor a katonai könyveket terepen láttamozták, s vagy egy hónapig jártuk Roman megyét, s nagyon sok kapcsolat született. Bekerültem az akadémiára Jagamas révén, ahonnan kizártak, majd visszavettek, aztán megint kizártak,. ugyanis, megjelent egy olyan törvény, hogy akinek a szülei Kolozsváron laknak, az nem jogosult ösztöndíjra. Apáméknak Kolozsváron volt a lakásuk, de kint dolgoztak munkatelepeken. S akkor elmentem önként Lészpedre tanítani. Akkor Bákóban is volt magyar tanítóképzői részleg, s Lészpedre jártak ki gyakorló tanításra hetente egyszer. Lészpeden egy évet három hónapot tanítottam, a magyar forradalom ott ért engem. Utána jött egy szorítás, megszűntek a magyar iskolák, s akkor én is eljöttem.

– S akkor ment a Gyimesekbe?
– Vásárhelyen voltam először a Népi Alkotások Házánál, s onnan mentem a Gyimesekbe. Egyebet nem csináltunk, akkor szervezték a kollektíveket, s küldtek szervezni, s nekem ez nem tetszett.

– Milyen volt akkoriban a Csángóföld a csángómagyarok viszonylatában?
– Kerekes Irma volt a tanfelügyelőnő, ő sepsiszentgyörgyi volt. Korábban ő szervezte meg az első magyar iskolát Lészpeden, nyolcvan első osztályos volt. Miután tanfelügyelő lett, hetven 1–4. osztályos magyar iskola működött Moldvában, s jött volna a felső tagozat, de megszüntették.

– Ami, gondolom, nagyban hozzájárult a…
– A románosodáshoz, igen. Két felső tagozatos iskola volt internátussal, az egyik Onești-en, Ónfalván, a másik Lujzikalagorban.

– Ön nagyon sok vészharangot kongatott a csángókkal kapcsolatban, mit gondol, most mi a helyzet velük?
– Ugyanaz a helyzet. Megy a románosítás tovább. A fakultatív tanítás nem ér semmit. Csak a sok kiadás van vele.

– S mi lenne a megoldás?
– Internátusok. Ilyen, mint ez a mienk is. Szórványiskolák.

– Ez bebiztosítaná, hogy a gyerekek megmaradjanak magyarnak?
– Itt a példa.

A vegyes házasságokból mind ide jönnek hozzánk.

A legnagyobb része a gyerekeknek itt tanul meg magyarul. S szebben, mint a szülei.

– Koholt vádak alapján letartóztatták. Szabadulása után pedig a faiparba ment dolgozni Gyimesbe. Miért?
– Valahol kellett dolgozni. Azért volt jó, mert kint voltam az erdőn, s egy olyan közvetlen főnököm volt – máskülönben komám is –, Vereb Imre (?), hogy elmehettem egy hétre is Moldvába, s nem tudták, hogy hol vagyok.

– Ebből tartotta fent magát, hogy tudjon kutatni?
– Kaptam támogatást is Magyarországról. Barátoktól, az akadémiáról.

– Egy ilyen támogatás volt, hogy Kodály Zoltántól kapta az első magnetofonját. Ismerte őt?
– Nem ismertem korábban. Nem kaptam útlevelet tíz évig, aztán mikor sikerült szerezni egyet, egy kirándulásra iratkoztam fel Brassóban. Elindultunk, Váradon megaludtunk, másnap megérkeztünk Budapestre, s harmadnap délben indultunk vissza. Minden szerdán az akadémián volt gyűlés. Kodály is megjelent, s pont egy ilyen alkalommal voltam ott, s akkor megismerkedtünk. Adományozott nekem egy hordozható Loewe-Optát, nagyon jó minőségű felvételeket lehetett csinálni vele, főleg hangszerest. Hangszerest addig én nem gyűjtöttem, nem volt mivel.

A kommunizmus alatt a néprajzosok nacionalistáknak voltak számon tartva, a magyarok különösképpen Fotó: Biró István

– Mennyire volt nehéz ez a gyűjtőmunka a Szekuritáte árgus szemei előtt?
– Most éppen kezembe került egy kéziratom, amibe jegyeztem a balladákat, a házkutatáson ugye elvitték ezeket a jegyzeteimet. Ebből is kitéptek vagy hat lapot, nem is tudom, mit. Ugye van az a ballada, aminek refrénje „Oláhul Merinka, magyarul Margitka”, kihúzták azt a szót, hogy oláhul, s föléje írták, hogy románul. Mert hogy mi az, hogy oláhul. Hát régies nyelvjárással azt használják a Mezőségen is. Az anyám falujában nem mondták, hogy román, hanem oláh. Anyám feketelaki volt.

– Úgy tudom, hogy cselezett Zoli bácsi, hogy felszállt az egyik vonatra, a másik buszra, s akkor nem tudta a milícia, hogy éppen merre jár.
– Klézsében például a busz a központban állt meg. A falu hét kilométer hosszú, négy részre tagolódik, én Alsóbudán leszálltam, bementem az Istók családhoz, az egy nagyon jó magyar érzelmű család volt, a gyerekek mind magyar iskolában tanultak, s oda hívattuk le az adatközlő nénit, aki a központban, szem előtt lakott. Máskor Kalagorban voltam, ahol minden csütörtökön piac volt. Gondoltam, bemegyek a piacra, vásároljak valamit. Le akartam szállni a piacnál, egy rendőr ott állt. Bekísért a Szekuritátéra, megmotoztak.

De volt, hogy Buzában bezártak egyszer a pincébe a tanácsnál, habár ott a fél falu rokonom.

Meg akarták akadályozni a gyűjtéseket, megfélemlíteni az embereket. A néprajzosok mind nacionalistáknak voltak nyilvánítva, nemcsak a magyarok, a románok is. Csak a magyarok fokozottabban.

– Az igazi sikert a Balladák könyve hozta meg. Változást hozott az a könyv a néptáncmozgalom, a folklór életében?
– Nem tudom, megmondani. Vagy öt kiadást megért. Most megjelent a balladás könyvem, a múzeumban van belőle. 550 tétel van benne, abból körülbelül 520 ballada, a többi balladás hangulatú lírai dal, és érdekes módon összeszámoltam az adatközlőket: körülbelül 250 adatközlő. Abból ha él még húsz, huszonöt. Mind meghaltak. Ugye, öregektől gyűjtöttem. És egy DVD-mellékletben 348 helyi felvétel van mellékelve.

– Ön végezte a legnagyobb népzenei gyűjtést magyar nyelvterületen. Számokban ez mit jelent?
– Körülbelül 14 ezer felvétel van letétben Pesten az akadémián. Hetven év alatt gyűlt. Vagy még több.

Manapság ajándékba kapott pulikutyájával pihen gyakran a tornácon Fotó: Biró István

– Mikor volt az utolsó gyűjtése?
– Itt a Mezőségen volt és Moldvában, de már vagy négy-öt éve nem járok.

– Hiányzik?
– Nem hiányzik. Itt jól vagyok,  jönnek ide a zenészek táborokba.

– Kimegy Zoli bácsi is ezekre az alkalmakra?
– Ki szoktam menni, de már kevesebbet.

– A rendszerváltás után hatalmas tervekkel vágott neki a szabad világnak, visszaszerezte a szülőházát, és elhatározta, hogy berendez itt egy néprajzi gyűjteményt. Hogy történt ez?
– Én meg akartam csinálni ezt még a Ceaușescu-időben, mert a kántori lak üresen állott. Meg is beszéltem a pappal, Budor Lajossal, ki is hoztam onnan egy csomó mindent. De aztán megtudta a kultuszinspektor, a tartományi, s kijött a szekus, és ráijesztett a papra, hogy nem szabad, csak egyházi vonatkozású tárgyakat kiállítani.

– De 1990 után lehetőség nyílt erre.
– Utána igen.

– Könnyen visszakapta a házat? Milyen állapotban volt?
– Negyven év alatt egy szeget nem vertek bele. Ki kellett cserélni a fedelét, ablakot, ajtót. Nekem pénzem nem volt rá. A Kossuth-díjból, amit kaptam, csak annyi. Akkor Szép Gyulának a javaslatára megcsináltuk a Kallós alapítványt. Én Válaszút Alapítványt akartam, de Gyuszi erősködött. Így tudtunk aztán pályázni pénzeket. Sikerült felújítani az épületet. A jelenlegi múzeum közepe volt a családi házunk, a két szélső rész most épült.

– Időközben létrehozta az alapítvány által működtetett szórványiskolát is.
– Annak idején, amikor visszakaptam a házat, nem akarták visszaadni, csak a földet, s akkor bepereltem őket. Szerencsére nem volt még államosítva. Anyám még élt, s én bementem a püspökségre, s felajánlottam a református egyháznak. Csiha volt akkor a püspök. Ő öregek házát akart. Én azt mondtam, hogy nem, mert a gyerekek nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint az öregek. S akkor két évig ott volt az ajánlás, de errefelé sem jöttek, s akkor visszavontam az egészet, s elkezdtünk mi építkezni. Hatalmas munka volt.

Mintegy 150 gyerek jár ma az alapítvány szórványiskolájába Fotó: Biró István

Amikor az első tábort megszerveztük, rengeteg gyerek feljött a környékről, s akkor Gyöngyi (Balázs Bécsi Gyöngyi, Kallós Zoltán Alapítvány elnöke – szerk. megj.) megkérdezte, hogy ha ennyi magyar gyerek van, miért nincs magyar iskola. Huszonöt évig nem volt magyar iskola. S akkor ő végigjárta a magyar családokat a pappal, s kiderült, hogy a szülők akarják. De hol? Nem volt helyiség. Aztán tizennyolc apuka jelentkezett, s felújították a kántori lakot: vécét építettek, kerítést, ablakokat lefestették, s beindult négy gyerekkel az oktatás. Ma már több mint százötvenen járnak a szórványkollégiumba.

– Ez lehetőség számukra, hogy magyarul tanuljanak, de gondolom, a hagyományokkal is találkoznak ezek a gyerekek.
– Igen, minden héten van tánc, népdaloktatás.

– Szükség van erre? Milyen szinten állnak ezek a gyerekek a hagyományok terén? Megkapják otthon, ami kell?
– Nem, sajnos, nem. Egy része nem is tud magyarul, amikor idejön. Van itt olyan gyerek, aki itt tanult meg magyarul. Egy fél év alatt megtanulnak.

– Elérte ez a 21. század az erdélyi falvakat is. Nagyon sok hagyomány elveszett. Kell-e ezeket manapság félteni?
– Tulajdonképpen ez tartott meg minket: a hagyományok, a magyar nyelv, ehhez kapcsolódik egy zenekultúra, zenei anyanyelv és ahhoz szorosan kapcsolódik egy magyar mozgáskultúra. Ez elválaszthatatlan egymástól.

– Aki nem táncol, az nem is magyar?
– Nem mondom, hogy nem magyar, de nincs magyar kultúrájú anyanyelve.

– Félti-e a magyarságunkat, a magyar gyermekeket?
– Itt, 10-15 magyar van egy faluban, itt nem hogy magyar iskola nincs, még román
iskola sincs, ezeken az erdőháti, szamosháti falvakban.

– Mit lehetne még többet tenni a szórványoktatásért?
– Hát a román állam semmi támogatást nem ad. Nem, hogy a magyarral, a románnal sem foglalkoznak, minden a magyar állam támogatásával valósul meg, meg barátok adományaiból. Például Török Pityuék, Csorja Viola, ők minden hónapban adnak támogatást, de vannak még ilyenek, akik ha szükség van, belenyúlnak a zsebükbe.

Kallós Zoltán

A Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő, a nemzet művésze, a Magyar Corvin-lánc kitüntetettje, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja a Kolozs megyei Válaszúton született 1926. március 26-án. Középiskolai tanulmányait Kolozsvárt és Sepsiszentgyörgyön folytatta, Kolozsváron tanítói oklevelet szerzett. A Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklórnak úgyszólván minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Nagy sikert aratott gyűjteménye, a Balladák könyve 1971-ben. Tartalmával – 259 ballada és további 8 ballada meseváltozata – a leggazdagabb magyar balladagyűjtemények egyike, mennyiségi értékét pedig megsokszorozza minősége: négy néprajzilag jelentős táj balladaköltészetének újabb termésével együtt a feledésre ítélt archaikus típusokat és változatokat mentette meg a művelődés számára, jórészt dallamokkal.

1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amelynek keretében szórványvidékeken élő magyar gyermekek anyanyelvi oktatását szervezik meg Válaszúton bentlakásos rendszerben, s ezen kívül foglalkozásokat tartanak számukra, megismertetik velük a hagyományos eszközöket, mesterségeket, népdalokat, néptáncokat. Az alapítvány ma is hatékonyan működik, évente számos népzenei tábort szervez.

Kallós Zoltán példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgáló, értékmentő munkát végzett, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában és fenntartásában vállalt nagy szerepet.
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS