Benne önmaga: Dánél Beátába nem nevelték a népviselet szeretetét

Sorra mutatja a külön szekrényben tárolt viseleteket a csíkszeredai nő, amikor otthonában felkeressük: a piros-fekete csíki viseletből három rend is van, a legrégebbi 120 éves, de van egy nyolcvan esztendős, valamint az édesanyja gyerekkori viselete.

Továbbá szenttamási, karcfalvi, domokosi farkasfogas, vénasszonyviselet, böjti viselet. Megnézzük a szoknyák csíkozását, hogy melyik hogyan van szőve, a böjti szoknyát, amely nem annyira pörgős, visszafogottabb színei vannak. A táncos szoknyákat, amelyekben sok anyag van, ezek szépen kipördülnek. Még egy ezerkockás domokosi viseletet szeretne beszerezni, de ezidáig nem sikerült egy teljes rendet kapnia – magyarázza Beáta, miközben szeretettel simít végig a darabokon. Pedig annak idején otthon nem látta a szüleitől, hogy székelyruhát öltenének magukra, vagy néptáncot járnának.

„Ők az a generáció, amelyből teljesen ki volt ez ölve. Édesanyámnak volt ugyan egy székelyruhája, amelyet gyermekkorában vett fel utoljára, és soha többet azóta sem, nem látta értelmét, hogy az ember ilyenbe öltözzön. A négy nagyszülőm közül tudtommal egyiknek sem volt székelyruhája – egyik részről zsögödiek voltak, másik részről csíkszeredaiak, felcsíki és háromszéki gyökerekkel.

Utólag visszagondolva tudatosan terelgették ebbe az irányba, teszi hozzá. „Amikor kicsi voltam, nagymamám rengeteg népdalt énekelt nekem. Mindig azt mondta, hogy jó a hallásom, de nincs hangom, és ezt ki kell képezni, rengeteget énekelt nekem. A Petőfi Sándor Általános Iskolában már első osztályos koromban bekerültem a kórusba, a tanárnő sok népdalfeldolgozást tanított nekünk, sokat el tudok énekelni ma is ezek közül.”

A fiatal édesanya két ikerkislányának is gyakran énekel népdalokat. Egyik este vacsoránál a lányok magukra húzták az egész asztalt vacsorástól mindenestől, ő kezdte volna épp a szidást, amikor az egyik lányka énekelni kezdte a Szólj még egyet kakukkmadár... kalotaszegi hajnalit. Nem is tudott haragudni rájuk, mert a népdalos nevelésnek tulajdonította a reakciójukat. Hisz régen az örömet és bánatot is dallal fejezték ki az emberek, mert a dalokban mindenre van megoldás. „Megvan az a tudás bennük, ami az elődeinkben felgyűlt. Amikor táncolok, énekelek, akkor átveszem, tovább viszem azt a tudást, hagyományt, amit át akartak ők örökíteni.”

Harmadik osztályos volt, amikor március tizenötödikén hazament az iskolából, titokban felöltötte édesanyja gyermekkori székelyruháját, és úgy ment el az ünnepségre. „Ezért otthon meg is kaptam az adagomat, mert ez még a kilencvenes évek elején volt, bennük volt még a félsz. De nekem úgy jött, hogy abban kell menni. Ez után már tudatosan kiköveteltem, hogy felvehessem a székelyruhát, és amikor úgy gondoltam, hogy illik és méltó viselni, mindig hordtam.

Amikor viseltem, egész másnak éreztem magam, büszke voltam, és mintha akkor lettem volna igazából önmagam. El tudnám képzelni, hogy minden nap abban járjak. Azóta nyolc rend székely ruhát sikerült beszereznem, körbevásároltam, amiket szerettem falvanként.”

Beátának a tánchoz való viszonya nem a népi vonallal indult, hatéves korában a Tanulók Házában kezdett balettezni, majd moderntáncot, társasági táncokat tanult, és szinte mindenféle táncstílust kipróbált. 2008-ban, az Ezer Székely Leány Napján döntötte el, hogy néptáncolni szeretne. Azelőtt is kijárt, mindig népviseletben, megnézte, hogy mások milyen szépen táncolnak, örült, hogy sokan vannak kint viseletben. Akkor érezte, hogy néptáncot is szeretne tanulni. Be is iratkozott a Művészeti Népiskolába, ott egy évig táncolt. Aztán felhívta a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest, ők a hétfőnként tartott Zugtáncot ajánlották.

„Magába szippantott ez a világ, mert jó a hangulat, a társaság, és teljesen ki tudok kapcsolódni, amikor ott vagyok. Nagyon sokféle táncot megtanultunk, felcsíkival kezdtük, ami a sajátunk, de azon kívül mezőségit, kalotaszegit, vajdaszentiványit, sóvidékit, nyárádmentit, küküllőmentit stb. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy ebben én részt vegyek.

Valószínű, hogy ha nem irányítjuk őket arrafelé, akkor nem fogják ezt értékelni. Annyi minden van, túl sok az információ, nem fognak tudni eligazodni. Meg kell mutatni nekik a lehetőséget, kell lássák, hogy ez a miénk, ennek a szeretetébe bele kell nevelni őket” – véli.

Férjét egyik születésnapjára székelyruhával és csizmával lepte meg. Eleinte hiába erőltette, hogy vegye fel, nem nagyon akarta, aztán a lányok keresztelője előtt megegyeztek, hogy viseletbe öltözik mindenki: a család, keresztszülők, azok gyerekei. Így is lett, és a férje is díjazta a nap végén a szép ötletet.

Július első hétvégéjén ezrek vonulnak ki népviseletbe öltözve a csíksomlyói nyeregbe, hogy részt vegyenek az Ezer Székely Leány Napja találkozón. Kicsik és nagyok, leányok és legények, van, hogy egy család több generációja is: nagyszülők, szülők, gyerekek. Dánél Beáta is minden évben részt vesz a találkozón, négy éve pedig kislányait is kiviszi ilyenkor a csíksomlyói nyeregbe, és természetesnek tartják, hogy mindannyian viseletet öltsenek magukra ezen az ünnepen. Úgy érzi, mintha az ősök tartanák akkor, amikor felveszi a székelyruhát – avat be.

Amikor kint vagyunk a somlyói nyeregben és mindenki körülöttünk székelyruhában van, annak erős a megtartó ereje. És megint nagyon aktuális az, hogy össze kell terelni a fiatalokat, mert ez a találkozó azért is volt kitalálva annak idején, mert akkor is volt egy elvándorlási hullám, elmentek itthonról. Most sajnos ismét egyre jobban fenyeget ez, elmennek a fiatalok, külföldön szülnek, ott maradnak, lassan nem ismerik a táncainkat, dalainkat. A nagyszüleink számára tiltott volt, a szüleinknek pedig már úgy jött át, hogy nem kell csinálni, felvenni, és azt hitték, hogy ez eldobható dolog.

Nagyon jó, hogy jött a táncházmozgalom a hetvenes évek elején, visszahozták, most hálaistennek virágkorát éli megint, rengeteg gyerek táncol szívvel-lélekkel, és olyan sokat jelent az, hogy ez meg fog tartani minket. Én azért viszem ki a lányaimat is, hogy ott lássák a jövőt az emberek. Minél több kicsi gyerek van székelyruhában, annál jobb. Mert amíg vannak székelyruhás gyermekeink, azt jelenti, hogy van jövőnk is és reményünk.”