HIRDETÉS
„Nem vagyok különleges ember. Csak más utat választottam” – ezzel a mondattal kezdte előadását Fa Nándor. A közönség nem egy sztárt hallgatott – hanem egy csendes, kérlelhetetlen következetességgel élő férfit, aki nem félt a magánytól, a vihartól, a haláltól sem, ha egyszer útra kelt. Az előadó nem a rekordokat sorolta. Inkább azt próbálta megértetni: mi tart életben valakit hónapokon át az óceán közepén? És mit vihet haza az, aki túléli?
Fa Nándor gyerekként is inkább túlélő volt, mint bátor kalandor. Három bátyja mellett nőtt fel egy négygyermekes családban. A „tesói által alkalmazott nevelési módszerek” időnként szó szerint földhöz verték – ő pedig megtanulta, hogyan kell felállni. Apja szigorú volt, de igazságos. Nem neheztel rá – felnőttként már inkább tiszteli.
Ő tanította meg, hogy az élet nem ad kedvezményeket. Csak lehetőségeket – amiket el kell bírni.
A birkózással edzette meg a testét, a kenuzással pedig a kitartását. Sokat és keményen dolgozott. Edzett. Télen-nyáron, hajnalban, éjjel is. Megtanulta a határait, és megtanulta, hogy azokat újra és újra át kell lépni. Aztán egy sérülés, egy barát elvesztése nyomán a sorsa újra pályát váltott.
A Velencei-tónál, egy sportklubnál kezdett dolgozni, egyszerű munkákból élt. De a víz szaga, a hajók formája, a szél hangja valamit elindított benne. Talált egy régi hajót, felújította. Dolgozott egész nap, este pedig épített. Két hónap múlva már versenyen indult. A többiek lenézték, mert nem volt megfelelő felszerelése. De nem az számított. Hanem az, hogy kint lehessen.
Hogy érezze a szelet, a hajó mozgását, a sodrást, amit nem lehet szavakkal elmondani.
Később egy amerikai hajóról szerzett fényképek alapján épített magának egy új hajót – fából. Aki értett hozzá, csak legyintett: lehetetlen. A hajó mégis működött. Olyannyira, hogy válogatott szintig jutott vele. Olimpiai esélyes volt. 1984-ben azonban Magyarország politikai döntés miatt nem vett részt a Los Angeles-i olimpián. A hajót leadta. A sportot elengedte. És akkor – egy másik világból – érkezett egy gondolat. Egy baráttól: „mi lenne, ha körbehajóznánk a Földet?”
Ez még a rendszerváltás előtt volt. Az ötlet lehetetlennek tűnt – és veszélyesnek. Két ember, egy saját építésű, közepes méretű hajóval, engedély nélkül elinduljon a világ körül? Nincs útlevél, nincs pénz, nincs biztonság. Csak elhatározás. És egy ember, Schmitt Pál, aki akkoriban sportvezetőként kiállt értük, és sportszolgálati útlevéllel elengedte őket – technikailag disszidálni.
Kézzel vonták le a hajót az Adriához, Jugoszlágián keresztül. Elindultak. A hajóban konzerv, víz, iránytű, szextáns – és néhány fénymásolt autótérkép. Ez volt mindenük.
Útközben újra és újra falakba ütköztek – és mindig jött valaki, aki továbbsegítette őket. A Zöld-foki-szigeteken a korrupt hatóság, Tristan da Cunhán a magányos közösség, Dél-Afrikában a forradalom árnyéka – mind új próbák voltak. És ők mentek tovább.
A Csendes-óceán, Tahiti, Ausztrália. Egy idős férfi lépett oda hozzájuk. Dicsérte a hajót. Évek múlva derült ki: Sir Alec Rose volt az, a legendás brit tengerész. Akkor még csak annyit tudtak: értette, amit csináltak.
Barcelonában, az út végén, egy „új arc” lépett a hajóra. Egy nő, akit Fa Nándor addig csak levelekből ismert. Mégis hajóra szállt hozzá. Ez lett a kezdete egy másik, csendesebb, de nem kevésbé mély útnak: a családi életnek. Hazaérkezés után itthon csend volt. Nem ünnepelték őket. Nem kérdezték, mit éltek át. De Fa Nándor nem tudott visszatérni a régi életbe. A tengert nem lehet elfelejteni.
Később új korszak következett: a versenyvitorlázás. A BOC Challenge, majd a Vendée Globe – a legkeményebb földkerülő versenyek. Itt már nemcsak az elemekkel, hanem a világ legjobbjaival kellett megküzdeni. Saját hajókat épített, saját tervei alapján. Nem a nyerésért, hanem azért, hogy a hajó „beszéljen hozzá”. Hogy bízhasson benne.
A versenyek alatt hónapokat töltött egyedül. A csend, az óceán, a halál közelsége és a gyönyörűség – egyszerre volt jelen.
Egyedül, de sosem magányosan. Egy hajóval, ami élt – és amit ha elhagyott volna, meghal. A széllel, ami vagy továbbvitte, vagy szétverte. A döntéseivel, amelyeknek mindig súlya volt – mert ott nem lehetett hibázni.
A Vendée Globe-on a második indulása után azt mondta: „már tudom, hogy túl lehet élni”. A harmadik után: „már tudom, hogyan kell élni”.
Ma már nem versenyez. Hajókat épít, tanácsokat ad, fiatalokat tanít. Az MCC révfülöpi vitorlásközpontja olyan hely lehet, ahol a gyerekek megérzik, milyen az, amikor a természet diktál.
Ahol nem az a fontos, hogy ki a gyorsabb, hanem hogy ki figyel jobban. Ahol nem a siker a cél, hanem az egyensúly.
És talán – bár ezt ő nem mondta ki –, ahol egy új Fa Nándor indulhat el. Vagy csak egy gyerek, aki megtanulja, hogy amit eltervez, azt meg is lehet valósítani. Akkor is, ha senki nem hisz benne.
Az este végén nem maradt el a tapsvihar, ahogy a csend sem. És a tekintetek, amelyek nem akarták, hogy vége legyen. Fa Nándor nem hős. Nem is akar az lenni. De az, ahogy beszél, ahogy él – felnyitja az ember szemét. Arra, hogy a világ, az élet lényege nem a biztonságos kikötőkben történik. Hanem ott, ahol nem látszik a part. És ahol az ember önmagára van utalva. Talán csak ennyi. De ez néha elég, hogy másként nézzünk a saját életünkre.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
