Kintháláson, idegen kenyéren: Csibi János

„Jöjjenek, a kutyák nem bántanak most, mert itt vagyok” – kiabálja Gyula. „Szép, az biztos, csak türelem legyen az állatokhoz” – mondja, miközben ő is körbetekint a tájon. „Csend van és nyugalom, harmónia, igaz, közben felheccelnek az állatok, de aztán megnyugszom. Én a városban nem szeretem, nem az én világom. Bejárok az iskolába, de mindig várom, hogy délután jöhessek ide ki. Gyalog járok télen is”– magyarázza a fiú, miközben a nyáj felé vesszük az irányt. Időközönként rendreutasítja a kutyákat a nagy pásztorbottal, megtudjuk, az egyiket, Tiszát lehet simogatni, a másik kettőtől, Fecskétől és Mackótól óvva int.

„Csibi János vagyok”– nyújtja a kezét mosolyogva a pásztor, aki addig a botjára támaszkodva figyelte az érkezésünket. „Ezek január másodikán születtek, olyan kutyák, hogy előttük irgalom nincs, nagyon önfeláldozóak a gazdájuk iránt, megtámadják a betolakodókat, állatot, embert egyaránt. Érzik, ha fél valaki, olyan izzadságszagot bocsájt ki az ember ijedtében. De ha már itt vannak, nincs amiért féljenek, ha meg akarták volna enni, eddig már megették volna”– nyugtat meg.

Miközben én még mindig némi aggodalommal pislogok rájuk, kiderül, szükség van itt ilyen „társakra”, bár medve mostanában nem jár, farkasok igen. Most még csak egy-kettő, de télen falkában támadnak. Tavaly, december 12-én egyik kutyát tépték szét, „alig maradt belőle pár dirib-darab”– mesélik. A vírus is szóba kerül. „Engem nagyon nem érint idekint, hála Istennek. Engem egy másfajta vírus szállt meg: ez a pásztorság. 1967-ban hajtottam ki először a juhokat, és kisebb-nagyobb megszakításokkal feszt az állatok mellett voltam. Én azóta karanténozok, kint vagyok a pusztában, mint Szent János, csak nem sáskákon élek” – mutat rá vidáman János.

Sétáljunk, mondja, mert közben a nyáj halad, eregelünk hát mi is utána, és Csibi János belekezd nem mindennapi élettörténetébe. „Egy nő s egy férfi kapcsolata kellett, hogy egy ilyen szép példányt kihozzanak, mint én. Apai ágon az elődeim ditróiak voltak. Apámnak volt öt gyermeke, és egy fiatal román leánkával összehozta az Isten alkalmilag. Mivel ami történt, megtörtént, nagyapám bosszúságból anyámat kiírta a családból, elküldte a két fiútestvérivel téli legeltetésre, hátha útközben odavész, ami oda kéne vesszen.

Aztán így sikerült, hogy bár nem is akartak hallani rólam, egy átmeneti vándorpásztorság alatt megszülettem 1959. november 6-án Karácsonkőn. Elég hűvös volt az idő, már le volt havazva, ott a szamár hátán, nem volt se kalyiba, se semmi” – csuklik el a hangja, majd inti, hogy mindjárt folytatja, csak kapjon egy „korty” levegőt.

Majd tovább meséli: a zord körülmények miatt tüdőgyulladása lett, Gyergyószentmiklóson kezelték. Ráadásul agyhártyagyulladást is kapott, ennek következtében a fél fele lebénult. „Na, de Isten csak nem hagyott el. A biológiai apám azt mondta az öccsének: »Gyula, ti már 17 éve együtt vagytok az asszonnyal, gyermeketek nincs, vegyétek magatokhoz ezt. Soha meg ne tudja, hogy ki volt az apja. Én maradjak Csibi Pista, a nagybátya, te meg Csibi Gyula, az édesapja.« Úgyhogy jó korán megkóstoltam az idegen kenyeret. Anyám, mivelhogy elszakítottak tőle, kapott egy elmezavart, szegény elől engem minden áron rejtegettek, azt mondták neki, hogy a fia meghalt, azért, hogy felejtsen. De nem bírta ezt a fájdalmat. Én hatéves voltam, amikor a nevelőszüleimnek – akiket addig édesanyámnak és édesapámnak szólítottam, mert azt hittem, ők a szüleim – született egy közös gyermekük. Akkor azt mondta a nevelőanyám: fiam, ami a testemből nem szakadt, a szívemhez nem ragad. Ez engemet egy életen keresztül kísért” – bólogat, és könny gyűl a szemébe, szótlanul sétálunk egymás mellett egy ideig.

Aztán egy viccel üti el a szomorúságot, és tovább mesél. Egy gyergyótölgyesi orvosnak köszönhetően 1969-ben kezelésre vitték Techirghiolra. Akkorra már a második nyarát töltötte az esztenán. Büszkén mondja, ő magyarnak tartja magát, 1973-ban Márton Áron püspök bérmálta meg. „Hetvennégyben a Jóisten megsegített, elkerültem Marosvásárhelyre a gazdasági iskolába, az akkori »murokegyetemre«. Elég az neki, hogy ott voltam négy évet, de minden áldott nyáron pásztorkodtam, kikerestem magamnak őszire az egyenruhára valót, a gumicsizmára valót, amivel jártam praktikázni a gazdasági iskola farmjára. Olyan is volt, hogy Marosidecsről a Kelemen-havasokig gyalog felmentünk, onnan be Dornavátra felé. Elhozta a Jóisten azt az időt, hogy kellett érettségizni, elég jó átlaggal végeztem, nálamnál butábbak voltak, de szerencsésebbek is. Ez van, ilyen az élet.”

Csibi János álma az volt, hogy állatorvos legyen. Fel is küldte az iratkozási iratait Kolozsvárra az egyetemre, kérte az apját, akivel akkor az ákosfalvi állami gazdaság juhait gondozták, hogy adjon pénzt neki – két tinó árát –, tudjon felvételizni.

„Véget akartam vetni ennek a kinthálási életnek, mert túl korán megkezdtem. Apámat az emberei otthagyták ősz felé, ketten maradtunk. Úgy jártam, hogy nem adott pénzt, ember nélkül volt, megmaradtam mellette. Gondoltam, őszre összeszedem magam. De akkor mondta a főnök, hogy ad még két embert mellénk és két szamarat, és menjünk le Ialomița megyébe a juhokkal gyalog. 1978. november 27-én indultunk el, és ’79 április 14-én jöttünk vissza. Ezidő alatt három hétig háltunk egy szín alatt, s a többit a szabad ég alatt. Hozták utánunk a kenyeret, a szalonnát és a puliszkalisztet. Sokszor az se volt, amiből tüzet tegyünk, imitt-amott kukoricakocsányból csináltunk egy jó tüzet, a szamár hátán volt egy koszos mosdótál, abban mosakodtunk. Tizenkilencedik életévemben voltam. Mondom, ha a Jóisten megsegít és megszabadulhatok, akkor soha az életbe még juhbőgést se halljak. De elég az neki, hogy telt-múlt az idő, sikerült egy állategészségügyi állást Mezőpanitban kapjak.”

Egy ideig ott dolgozott, jól is ment minden, de a „vírus” ismét kiütött rajta. Hagyott csapot-papot, és ment juhászkodni. Később mint állategészségügyi technikus Gyergyószárhegyen kezdett dolgozni tehenek mellett. Itt érte a ’89-es fordulat. Néhány év múlva jószándékú embereknek köszönhetően Csíkba került, előbb lovak mellé, majd ismét juhokat őrzött. Csobotfalvi, csomortáni, somlyói, taplocai juhnyájak legeltetését vállalta el az évek során. Közben családot alapított, házat épített nem csak Csobotfalván, hanem kint a hegyen is.

„Én gazdag ember vagyok, ilyen szép irodám van” – mutat körbe. „A család otthon van, hétgyermekes édesapa vagyok, van egy leányom s a többi fiú. Büszke vagyok rájuk. Gyula 2005-ben született, akkor aztán azt mondtam, legyen vége, zárjuk be a gyufagyárat, jól van így, ahogy van, s el van boronálva. Hét gyermeket felneveltünk. Gyula az, aki szereti azt, amit én. Itt hanemegyebb a genetika nem hazudott. Olyan hercs közbe-közbe, mint én, mert fel-felkapja a vizet. Most autóbádogosnak tanul, de sokat van itt velem. Van egy plusz tehetsége, nagyon jól zenél, egy bodzafa furulyával nekifogott, aztán kapott egy szaxofont is a bátyától.”

És hogyan telik egy nap az esztenán? Virrad és sötétedik – mondja huncutul. Nyáron reggel négy órakor kelni kell, a fejők már fél ötkor be vannak ülve a „fejőlikba”, legkésőbb ötig el kell kezdődjön a fejés. A juhokat beterelik az eszterungába, egy juhot egy-másfél perc alatt meg kell fejni. Tavasszal kinyúlik a fejési idő, mert a juhok még nincsenek összeszokva. A tejet leszűrik, beoltják – magyarázza. „Ki kell várni a 40-45 percet, mert ha nem, az már nem túró. Amíg a tej aluszik, hamarjában az, aki az esztenán van, a reggelit megcsinálja. Ahol rend van, ott legkésőbb fél nyolcig a juhokat elcsapják. A fejőjuhok mennek hamarabb, a meddő megy utána. Fél egyig elé kell jöjjön a fejő. Amelyik az esztenán van, megcsinálja a sajtot, lefőzi az ordát, az embereknek megcsinálja az ételt, levesfélét, vagy ami van, meleg ételt. Ismét egy-két órába beletelik a fejés, ha annyi idejük van, hogy esznek s le tud dőlni az, amelyik a juhval jár, jó, s ha nem, akkor veszi a pálcát s legkésőbb fél négyig csapja el őket. Aztán este fél nyolc, nyolcig elő kell legyen jőve. Nyár végén, ahogy a nap megyen összébb, úgy már húzódik össze a program. Amelyik a sajtnál van, sokszor éjjel egy óráig fennül, amíg az ordát lefőzi. Ez így megy egészen szeptember elsejéig.” A juhokat Szent Mihálykor ellenőrzik, ha megfelelőnek bizonyult a pásztor, akkor az őszi legeltetésre is megfogadják.

Az idős pásztor olvasmányélményei is szóba kerülnek – nem véletlenül. Mint mondja, a Bibliát elejétől a végéig elolvasta. Aztán egy alkalommal kapott ajándékba egy regényt. A Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó gondozásában 2017-ben kiadott Wass Albert A funtineli boszorkány című háromkötetes regényét napokig nem tudta letenni, éjjel elemlámpa fényénél falta az oldalakat.

„Minden évben fogadom Antal Imre betlehemes csapatát, és egy alkalommal Nándi (Veres Nándor fotós kollégánk – szerk.megj.) is jött velük, így ismerkedtünk meg. A legsikeresebb fényképek aztán jó helyre kerültek, a világgal megismertetett minket. Jött a következő év, mondta, hogy Szent György napján szeretne pár felvételt csinálni a juhösszeszedésről. Fel is jött három napra, jártunk együtt a juhokkal. Eljött az ősz, el a tél, angyalfiára kaptam a köteteket. Néztük a borítót, olyan ismerős volt a fotó. Ott volt a Hajdú kutyám, mi valami medvenyomot próbáltunk leleplezni, mert friss volt, esett is azelőtt, mind nezegettük, észre se vettem, mikor fényképezett le. Így kerültem címlapra. »Nézze meg édesapám, Wass Albert könyvet írt rólunk« – kiáltott fel Gyuszi fiam, amikor meglátta. Addig nem voltam oda az olvasásért, de amit leírt Wass Albert, lehetett hasonlítani az én életemre is Nucának, a főszereplőnek az életét. Azt, amit ténylegesen leír ott, nem tudja még egyvalaki leírni.”

Közben a nyáj „megsirült”, és amennyire lehetett, mi is összebarátkoztunk a kutyákkal. Jánossal még beszélgettünk egy kicsit a világ dolgairól, a mai fiatalokról, a csillagok állásáról – elmagyarázta, hogy a Hadak útját kell mindig figyelni, mert aszerint lehet megállapítani, hogy milyen lesz a következő lelki és természeti időszak –, majd búcsúzkodni kezdtünk. Gyula még egy nótát is eljátszott furulyán nekünk búcsúzóul.

A keleti vonásaim megvannak, hogy húzom a szememet, s úgy nézem az embert, mert ha kinyitom a szemem, több mindent látok rajta” – hunyorog mosolyogva János. „A pásztorélet nagyon vad, zord, kemény. Vannak ragadozók, rossz emberek. Volt, hogy egy éjszaka 75 kilométert kellett menni a juhokkal, mert nem volt más kiút. Engemet medve ijesztett meg s próbált, vaddisznó ütött el, látszik az arcomon is. A havasokat mind végigjártam. Most, amikor lehoztuk a serget, és első este lefeküdtem, kérdeztem: édes jó Istenem, még hány esztendő lesz, hogy én a kajibába háljak? De nem panaszkodom, a lábam kicsit fáj, a bócnik kezdtek gyengülni a térgyemben s imitt-amott, a derekam is közben fáj, de egyébként makkegészséges vagyok. Ami volt, eltelt, volt szép is közte. Örvendek, hogy jól megvagyok, ahogy vagyok. Se lelki beteg nem vagyok, hála Istennek, mert levezetem. Ez a pár gumicsizma kifog mindenféle negatív  áramlatot, mindent, ami nem jó” – mutatja kacagva a csizmáit, majd még hozzáfűzi: „Apám hetven évet élt, én is, ha annyit élek, meg vagyok elégedve. A többi túlfelől is eltelik.”