Régi kovácsmesterek nyomdokain: Szén Mátyás

Már tisztes távolságról is hallható a ritmusos kalapácsütés a csíkszeredai kis kovácsműhelyből, bent faszén ízzik a kohóban, a fiatal kovács pedig éppen egy felmelegedett vasdarabbal dolgozik. Egyszerre két vasrúd is melegszik a kovácstűzhelyen, néha túl is hevül, ilyenkor hideg vizet locsol rá. Fogót készít – mondja –, üti, alakítja az izzó vasat.

Van már jó néhány éve annak, hogy azt ajánlották az akkor a húszas éveiben járó Szén Mátyásnak, hogy találjon magának egy hobbit. És talált.

A kovácsmesterségre esett a választása, és ami évekkel ezelőtt hobbinak indult, az mára már szinte életformává vált. Hiába boncolgatjuk, hogy volt-e a felmenői között kovács, akitől örökölhette a mesterség iránti szeretetét, nem találunk kovács ősöket. „Mesélték, hogy talán nagyapám egyszer elszökött s beállt kovácsinasnak, de aztán hazavitték” – mondja nevetve, a családnak tán csak ennyi kötődése van a szakmához. Szén Mátyást mégis érdekli ez a régi szakma, amelynek művelői évszázadokkal ezelőtt is igen nagy tudással rendelkeztek.

„Valahonnan örököltem egy kisebb kovácsüllőt, eleinte azon dolgoztam és egy kölcsönkért kohóval. Először internetről tanultam, aztán ahogy egyre jobban kezdett érdekelni, könyveket szereztem be, táborokba kezdtem járni, és egyre inkább elmélyültem benne, egyre jobban meg is tetszett. Most végül is sikerült találni Székelyudvarhelyen egy iskolát is kétéves képzéssel” – magyarázza. Nagy reményeket fűz az iskolához, hiszen ez egy olyan szakma – mondja –, amelyben mindig van, amit tanulni. Közben mutatja, idővel a régi üllőt lecserélte, de azért ott van szem előtt, ma már egy méretesebb üllőé a főszerep a kis műhelyben. „Édesapám falujából, Datkból (magyar többségű barcasági falu Brassó megyében – szerk. megj.), az utolsó kovácstól sikerült megvásárolni. A satut is az idős kovácsmestertől vettem, nemrég pedig az ócskapiacon elém került egy kovácsfúró, igaz, felújításra szorul, de én úgy vagyok, hogy ami menthető, azt szívesen felújítom. Erről a fúróról még ki kell derüljön, hogy menthető-e” – mosolyodik el.

Hogy miért szereti? Tán maga sem tudja, de ahogy jobban és jobban elmélyül benne, egyre inkább vonzóvá válik számára.

A kis műhely valaha nyári konyhának készült, most itt van az ő kis birodalma. Egy állványon szépen sorakoznak egymás mellett a különböző munkaeszközök, a saját készítésű tűzifogók, a kalapácsok, amelyek között van olyan is, amely az ő keze munkáját dicséri, mást pedig vásárolt. A sarokban húzódik meg a kohó, azaz a kovácstűzhely, tán mondanom sem kell, az is saját készítés, persze – jegyzi meg nevetve – kovácsfújtató gyanánt most éppen egy hajszárító tesz jó szolgálatot, elődje, egy kiszuperált keletnémet ventilátor éppen feladta a szolgálatot.

Az asztalon szépen sorakoznak egymás mellett az ifjú kovács büszkeségei: saját készítésű kovácsoltvas díszek, kopogtatók, fogasok, kések. Azt tapasztalja – jegyzi meg –, hogy a kések, balták iránt van nagyobb igény. Kezembe kerül egy apró kovácsoltvas dísztárgy, egy falevél, erezettel, életűen. Sok munka van vele is – mondja szinte csak magának –, hiszen bármilyen egyszerű dolgot is készít az ember, a módját meg kell adni. A munka menetét pedig – látom rajta – szívesebben megmutatja, mint meséli. Nyújt, szélesít, duzzaszt, de a munkafázis része a vállazás, áttolás, hajlítás, csavarás, erezés, kötés. Tulajdonképpen – derül ki – az első lépés az, amikor az elkészítendő tárgyról rajz készül, majd csak ezt követi a vas megmunkálása. Annak függvényében, hogy mi is készül, általában vasrudakból dolgozik, de ott van a sarokban egy termetes betonvasdarab, amelyből a tűzifogók készülnek.

Mindaddig hevítem, kalapácsolom, amíg el nem éri azt a formát, amit én elképzeltem. Aztán van, amit csiszolok, fényesítek, méhviaszt vagy lenolajat használok a rozsdásodás meggátolására. Ezek az anyagok befeketítik a vasat” – részletezi. Baleset ritkán éri, nyilván kisebb égésnyomok mindig előfordulnak a tűzből kipattanó szikrák miatt, de hát ez a kovácsmesterség egyik velejárója – nyugtázza.

Hogy mivel foglalkozna, ha nem a kovácsszakma elsajátítása mellett dönt? Kereste az útját sokáig, dolgozott áruházban árufeltöltőként, volt kazánfűtő, Angliában is szerencsét próbált, de a szíve hazahúzta. Nem volt nehéz az élet, de a honvágy nagy volt.

Itt most jó – néz körül. Fejlődni szeretne, tanulni, reméli, a kis műhelyt idővel kinövi. 

Miközben beszélgetünk, kezébe akad egy kés, amit ő készített, és amire igazán büszke. Nem került vevő rá, így befogta műhelykésnek – mutatja. Többféle kés is van az asztalon, mindegyik alapos munkát igényel, de ami igazán az ő álma, az egy kard elkészítése kézi kovácsolással. Már hozzá is látott egyhez a testvére segítségével, aki ugyan nem készül kovácsnak, de szívesen besegít. Egy kalapáccsal. Mert a negyvenmilliméteres köracél kinyújtása bizony már kétemberes feladat. S ha az acélkard el is készül, még igencsak bőven akad tennivaló, a kovácsolás utáni utómunkálatokkal, a nyélrakással.