Visszanyúlni az ősi dolgokhoz: Márdirosz Ágnes

Tizenkétévesen részt vett a rendszerváltás előtti utolsó sepsiszentgyörgyi táncházban, amelyet aztán betiltottak, és annyira magával ragadták az ott megélt élmények, hogy amikor a kilencvenes évek elején újraindultak ezek az alkalmak, úgy érezte, ott a helye.

„Nem voltam hagyományos népi kultúrában felnővő gyerek, de ismertem különböző népdalokat, amelyeket innen-onnan hallottam. A nagytatámék diófája alatti hintán énekeltem nagy hanggal ezeket, kacagták is, hogy én vagyok a dalospacsirta a családban. Ahogy elindult a rendszerváltás után a táncház Szentgyörgyön, rögtön bekapcsolódtam. A Székely Mikó Kollégiumnak volt egy tánccsoportja és egy kórusa, és jelentkeztem oda. Egy alkalommal Budapestre utaztunk fellépésre, és hát a nagyvárosban elszámoltam magam, lekéstem a beálló kóruspróbát.

Rábólintottam, és tőle kaptam hangfelvételeket, archív anyagokat adatközlőktől. Szintén ő mutatott be Berecz Andrásnak is, akitől szintén kaptam anyagokat, és később Könczei Árpáddal, a Háromszék táncegyüttes vezetőjével is megismerkedtem, aki mondta, hogy tanuljak, és majd az együttesben fogok énekelni” – emlékezett vissza Ágnes.

Egyre-másra sajátította el a népdalokat, a különböző vidékek táncait, az álma pedig az volt, hogy bekerüljön a hivatásos együttes tagjai közé. Közben a középiskolában táncházat szervezett, egyre jobban belekerült ebbe a világba. „Nekem ez volt a szórakozás, nagyon erős lett ez a kötelék. Talán amiatt, amiért a verseket is szeretem. Mindig úgy gondoltam, hogy a népdal éneklése közben közlöm a lelkiállapotomat, a hangulatomat. Fiatalon ez ugye a szerelemről szólt, vagy a beteljesültről, vagy a beteljesületlenről” – mesélte mosolyogva.

Noha nyitva állt előtte a kapu a táncegyüttesnél, ő színművészetire felvételizett Marosvásárhelyre. De ott is megtalálta a táncházat, azaz nagy lelkesedéssel ő maga szervezte. „Persze, volt cirkusz belőle, mert a főiskolán nem nézték jó szemmel, az énektanárom mondta, hogy nem jó, hogy torokból éneklek, mert az elrontja a hangomat, nem lesz jó a színpadi énekléshez. De nem tudtak eltántorítani. Aztán Kovács Levente (a színi akkori rektora, tanszékvezetője – szerk. megj.) felesége, Kovács Kati néni (Killár-Kovács Katalin színész, színészpedagógus, költő – szerk. megj.), aki tanított engem, eljött megnézni egy rendezvényen, ahol énekeltem és táncoltam.

És hogyha bármikor bárhová el akarok jutni néptáncolni vagy énekelni, szóljak neki, ő a segítségemre lesz a főiskola ideje alatt, mert én ezt kell csináljam, ebből ne adjak fel. Ez nekem nagyon nagy erőt adott” – elevenítette fel.

Ágnes harmadéves volt, amikor egy kirándulás során lezuhant egy szikláról, és majdnem elvesztette az egyik lábát, és noha sikerült megmenteni, sokáig úgy volt, hogy nem táncolhat soha többé. Mint mesélte, rögtön a baleset után mondta az évfolyamtársának, hogy ő két hét múlva a szentgyörgyi táncháztalálkozón részt kell vegyen. Aztán a műtétek után nyolc hónapig volt gipszben a lába, de így is részt vett a sófalvi néptánctáborban, mert úgy érezte, a népzenétől meggyógyul. 

Vizsgaelőadásaként egy balladaműsort állított össze. A Szép fehér Annácska című előadást időről időre a mai napig játssza, legközelebb október 27-én a csíkszeredai Zengő Térben lehet megtekinteni. „Nagyon kerestem, és azóta is foglalkoztat, hogy hol lehet a népzenét, a népies világot a színházzal összekapcsolni. És ez a balladaműsor ilyen kapocs volt számomra, mert önmagam tudtam lenni, a hobbim a hivatásommal egészségesen tudott találkozni.”

Ágnes kiemelte, a mindennapokban, a munkájában is sokat segít a népzene, és nehéz helyzetekben ezáltal tud továbblépni. „Vissza tudok nyúlni ősi dolgokhoz akár a szerepeim, akár az énekek kapcsán.

Az évek során a fiatalkori álma is beteljesült, hiszen gyakran dolgozott a Háromszék táncegyüttesnél mint beugró énekes. És noha úgy tűnt, hogy a baleset nyomán a néptáncos életének végérvényesen vége lesz, néhány éve László Csaba, a székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes vezetője felkérte a Székely Dorottya című előadásukban egy táncos szerepre. „Akkor ott a színpadon nem sántítottam. Csaba engem szeretett volna abban a szerepben látni, és nem foglalkozott azzal, hogy sánta vagyok. Ha valaki a lehetőséget látja a másik emberben, akkor mindegy, hogy van-e fizikai akadálya ennek” – hangsúlyozta Ágnes.

A táncházhoz köthető a férjével való találkozása is. Ágnes a Csíki Játékszín megalakulása óta tagja a társulatnak, és Csíkszeredába való költözése után itt is táncházakat szervezett az egykori Bahia kávéházban. Gyakran hívtak ide zenészeket is, és gyakran látogattak el más városok táncházaiba is. Egy ilyen alkalommal kerültek közeli kapcsolatba Fazakas Leventével, a későbbi Heveder zenekar prímásával, énekesével. Az érdeklődés közös volt, a népdal, népzene iránti szeretet szintén, és egymás iránt is fellobbant a szerelem. „Táncházakban találkoztunk, egymásra hangolódtunk, és kialakult egy olyan érzés, ami mai napig is tart: amikor látom, hallom őt, ahogyan zenél, mindig újra és újra szerelmes leszek belé. Nagyon szép, ahogyan ő megszólaltatja a hangszerét, hogy eggyé tud válni a hegedűjével néha, minthogyha a hegedű az ő lényének a meghosszabbodása lenne” – avat be a háromgyerekes édesanya és feleség.

Mint mondja, otthonukban is igyekeznek megmutatni a hagyományos népi világot, és fontosnak tartják, hogy ezek legyenek jelen az életükben, de ötvözve a modern kellékekkel. Mert a gerendás házuk ablakán, noha szőttes van, azért a mosogatógép is helyet kapott itt, mert segíti a mindennapi életet.

De a hagyományőrzés leginkább abban van, hogy ragaszkodom ahhoz például, hogy húsvétkor írott tojás legyen az asztalon, amelyeket a gyermekeimmel írunk meg. Megpróbálok eleget tenni ezeknek a dolgoknak, nem mindig jön össze, mert kalácsot még mindig nem tudok sütni olyant, amilyent kellene, de próbálkozom. Mert ha én ezeket feladom, akkor elillan az életünkből. Ugyanakkor mindhárman benne élnek valamilyen szinten a népzene világában. A két fiam muzsikál, a lányom énekel és néptáncol. Számunkra nagyon fontos, hogy nekik is át tudjuk adni mindezt.”